Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 65:50
Értékelés: 5/5
A progresszív rock harmadik hullámának amerikai bajnokai, a Spock’s Beard azt hangoztatták, hogy a tizenkettedik stúdióalbumuk, a „The Oblivion Particle” valami különleges és teljesen más lesz az egyébként kiváló elődhöz, a „Brief Nocturnes and Dreamless Sleep”-hez (2013) képest, miközben a rengeteg újító kísérlet és az ismeretlenbe tett kirándulás ellenére is megőrzik a védjegyüknek számító hangzásbeli finomságokat. Dave Meros basszusgitáros ilyen lelkes kijelentései után nem kevés volt a szkeptikus, hiszen az ilyesmi után gyakran éppen az ellenkezője történik, a „The Oblivion Particle” esetében viszont a szavai szinte aranyba fordultak: a Los Angeles-i proggermesterek több mint húszéves történetének egyik legerősebb teljesítményéről van szó, akik – mióta megérkezett a kiváló énekes-gitáros, Ted Leonard (Enchant), és az állandó dobosi posztot a kivételes Jimmy Keegan kapta meg – láthatóan még mindig a „második tavaszukat” élik.
A Spock’s Beard mostanra elképesztően lenyűgöző diszkográfiát épített fel, és nehéz elhinni, hogy a zenekar egy újabb remekművel is képes sokkolni; ez kétségtelenül a legérdekesebb albumuk a „Snow” (2002) című koncepcióklasszikus óta, hiszen minden egyes meghallgatással „növekszik”, és újra meg újra hallani benne valami újat. Az album „retro” produkciója, amely hangulatában és hangszerelésében is sok tekintetben főhajtás a progresszív rock aranykora (a hetvenes évek) előtt – és a Spock’s Beardnek sikerül elérnie, hogy hallgatás közben ne legyen túl sok asszociáció híres példaképeik valamelyikére –, Rich Mouser közreműködésével ismét a régi, nagyon sikeres producer-szerzőpáros, a gitárvirtuóz Alan Morse és John Boegehold munkája.
A „Tides Of Time” az album epikus nyitánya, igazi vérbeli Spock’s Beard-stílusban: Alan gitárfutamai, Okumoto orgonás mesterkedései és a Meros/Keegan páros remek, éppen eléggé szerteágazó ritmikai fűszerezése termékeny talajt készít elő Leonard rendkívül kifejező énekes alakításához. A kísérő vokális harmóniák – amelyekről Ted összes társa gondoskodik, kivéve Okumotót, akinek sosem volt említésre méltó énektehetsége – idővel átadják a helyüket egy színes, jazz rock fúziós alapú hangszeres szakasznak. Már a nyitódal is lenyűgöz egy sor ragyogó pillanattal, amelyekből a „The Oblivion Particle” valóban bőven kínál. Emellett érezhető, hogy az album a szokásos Spock’s Beard-mércéhez képest kissé komorabb, és megint nem lehet nem észrevenni Ted másik zenekarának, az Enchantnek a hatását.
Ez érződik a „Minion” című számon is, egy kissé keményebb kompozíción, amelynek remek nyitó részében Kansas-stílusú vokális harmóniák szólnak, és egyszerűen lehetetlen nem észrevenni Ted hangjának rokonságát az eredeti Kansas-énekesével, Steve Walsh-sal, miközben Ryo mester rendkívül ügyesen manőverezik a mellotron, a zongora, az orgona és a szintetizátor között. Alan maestro a jazz fúzió erős hatása alatt álló, jellegzetes gitárfinomságaival nyűgöz le, a különféle effektek gyakori használatával pedig tovább gazdagítja a Spock’s Beard már amúgy is alaposan megrakott szimfonikus hangszereléseit. A „Hell’s Not Enough” egy kissé félénk folk rock balladaként indul Ryo festői klavinet-használatával, de hamarosan epikus, optimista szférákba csap át, ahol Ted szenvedélyes énekes dirigálása alatt hatalmas, szerteágazó billentyűs-gitáros futamok uralkodnak.
A legérdekesebb és legújító szellemű album-kompozíció díját, amely semmihez sem hasonlít, amit a zenekar eddig csinált, a „Bennett Built a Time Machine” nevű pszichedelikus körhinta nyeri el, ahol a főénekes szerep Jimmy Keeganre hárul. A nagy szívű, karizmatikus fickó kitűnően teljesíti az új feladatot, miközben a pszichedelikus irányba mutató hangszerelések – amelyekben nem lehet nem észrevenni a korai Pink Floyd és a késői Beatles hatását – a hangulat terén a hatvanas évek második felébe röpítik a hallgatót. A mellotron színes hullámai kissé a korai King Crimsont idézik, míg az összetett és drámai hangszeres szakasz – amelyben Keegan dobolását nem lehet eléggé dicsérni – sikeresen úszik a különféle jazz fusion meanderek között. A zenét és a szöveget hallgatva könnyű elképzelni egy őrült, pszichedelikus művész-tudóst, aki egy repülő teáskanna formájú időgépet épít magának.
A sötét ambienttel átszőtt „Get Out While You Can”, amelyben gazdag szintetizátoros multiharmóniák uralkodnak, Leonard pedig újfent bizonyítja énekes kaméleontehetségét, egy újabb, a megszokott Spock’s Beard-produkciókhoz képest igencsak szokatlan, ha nem egyenesen egyedülálló kompozíció, amely hamarosan biztosan a koncertkedvencek szűk körébe kerül. Az „A Better Way to Fly” még egy fokkal sötétebb nyitány, ahol hallani, hogy a szakállasok láthatóan időnként a modern progresszív színteret is figyelik, és nem ragadtak annyira bele a hatvanas–hetvenes évekbe, mint ahogy az néha tűnik: néhány részt, ahol a mellotron, a drámai vokális harmóniák és a mérges gitárfutamok viszik a prímet, biztosan helyeselne a modern prog nagy mecénása, Steven Wilson (Porcupine Tree) és az Opeth nevű barátai is. A záró részben a zenekar a Gentle Giant stílusú kontrapunkt énektechnikát veti be, amellyel a múltban már többször próbálkoztak, és amely a mellotronhullámokkal párosulva epikus dimenziókat ölt.
A ragyogó „The Center Line”, amelyben különösen Alan és Ryo kápráztat el, viharos zongoraszólóval nyit, majd igazi ambient robbanás jön, és átmenet egy komplex hangszeres szakaszba hatalmas szimfonikus hangszerelésekkel. Idővel csatlakozik hozzá Ted éneke is, és a kompozíció hirtelen irigylésre méltóan dallamos dimenziókat nyer. Persze ez nem tart túl sokáig, és idővel a „főtervbe” egyenesen őrült improvizációk kerülnek, amelyek az efféle hangszermesterek előadásában mindig szívesen látottak.
A „To Be Free Again”, egy újabb kiváló szerzemény teljesen retro hetvenes évekbeli hangzással, a tíz percnél valamivel hosszabb játékidejével az album leghosszabb darabja. Ez az epikus csemege pompázatos bevezetővel nyit, majd egy jóval finomabb szakaszba megy át, briliáns vokális harmóniákkal és hatalmas szimfonikus háttérrel. Az egyik legjobb pillanat a záró rész kifinomult zongoraszólamaival és sodró gitárimprovizációjával, a dallamos hangszerelések között pedig ismét igazi vokális mennyország uralkodik. A záró, ambiciózus „Disappear” – amely a melankolikus vokális harmóniáknak köszönhetően egyenesen a Spock’s Beard eddigi történetének egyik legmeghatóbb pillanata – vendégeként kiváló formában mutatkozik be hegedűn David Ragsdale (Kansas).
Hihetetlen, de igaz: a „The Oblivion Particle” remekmű, és bizonyítja, hogy a Spock’s Beard hangzásbeli fejlődésének még az „érett korszakba” lépés és a rengeteg tapasztalat ellenére sincs vége, a zenekar pedig még mindig képes olyan teljesítménnyel meglepni, amely az életművük csúcsai közé tartozik. A „The Oblivion Particle” már most az egyik fő várományosa a 2015-ös év legjobb progrock albuma címének. Az eredeti dobos, később főénekes Nick D’Virgilio (Big Big Train) távozása után sok rajongó attól tartott, hogy ugyanaz történik majd, mint a sokak számára legendás Neal Morse (Transatlantic, Flying Colors) távozása után, amikor a zenekar a „nagy sokk” után még évekig keresgélte a kívánt stílusirányt, és az eredményeik nem voltak éppen csúcsszínvonalúak – de a szakállasok manapság jobbak, mint valaha Neal távozása óta.
Felállás
Ted Leonard – ének, gitár
Alan Morse – elektromos gitár, akusztikus gitár, pedal steel gitár, lap steel gitár, mandolin, autoharp, kísérő ének
Ryo Okumoto – orgona, mellotron, zongora, szintetizátor, klavinet, vokóder
Dave Meros – basszusgitár, kísérő ének
Jimmy Keegan – dobok, ütőhangszerek, kísérő ének, ének a „Bennett Built a Time Machine” című számban
VENDÉGZENÉSZ:
David Ragsdale (Kansas) – hegedű a „Disappear” című számban
Produkció
Rich Mouser, Alan Morse és John Boegehold
Számlista
1. Tides of Time (7:45)
2. Minion (6:53)
3. Hell’s Not Enough (6:23)
4. Bennett Built a Time Machine (6:52)
5. Get Out While You Can (4:55)
6. A Better Way to Fly (8:57)
7. The Center Line (7:05)
8. To Be Free Again (10:24)
9. Disappear (6:36)
