Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2020. 02. 28.
Produkció:
Hossz: 54.48 perc
Műfaj: AOR / Arena Rock
Értékelés: 9.0 / 10
A svédek elképesztőek, ha replikálásról van szó. Nehéz a nyomukba érni. Utolérhetetlen perfekcionisták, ebben talán csak a japánok jelenthetnek számukra kihívást. Svédországnak persze annak idején megvolt a maga ABBA-ja is. Ezt nem szabad szem elől téveszteni, mert a The Night Flight Orchestra esetében az ABBA legalább annyira felelős, mint az AOR és a pop jelensége, amelyek alatt a nyolcvanas években remegtek és roskadoztak a slágerlisták csúcsai, és amelyekkel tele voltak a rádiófrekvenciák.
A 2007 óta működő The Night Flight Orchestra ugyanis most adta ki új stúdióalbumát, az „Aeromantic”-ot, amely összesen az ötödik, sorrendben pedig a harmadik a Nuclear Blast Records gondozásában. Nehéz lenne azt mondani, hogy paródiát hallunk. Legfeljebb annyiban, hogy a név az Electric Light Orchestrára emlékeztet, és náluk is minden a levegőben zajlik, ahogy az ELO műholdja is ott kering, ami afféle zenei kapcsot jelent a réges-régen született, rádióbarát rockhoz. Van azonban valami más is. Valami, ami nem azonnal szembetűnő, és nem is különösebben lényeges, mégis. Az „Aeromantic” ugyanis egy enyhén konceptualizált romantikus történetet hordoz, amely két utas repülőútja során bontakozik ki (ebben a koncepcióban egyelőre még különböző nemű szereplőkről van szó, ami egyébként egyre kevésbé divatos).
Furcsa, hogy ez nyolc év alatt az ötödik, három év alatt pedig a harmadik album. Azért furcsa, mert még mindig ilyen ügyesen bánnak a bevált zenei csomagolás örökké begyújtó újrahasznosításának mesterségével. Ebben a tekintetben a The Night Flight Orchestra a műfaj nagymesterei. Igaz, hogy elkötelezetten keresik a azonnal lángra kapó bombasztikát és pompát, amely a nyolcvanas évek hangzásesztétikájának susogó szintetizátorfüggönyein lebeg, és gondosan harmonizálják a vezérdallamokat, de a modern produkció mellett a The Night Flight Orchestra egyrészt jóval magasabb technikai felkészültséggel rendelkezik, mint a legtöbb zenekar, amelyből merít (a Toto nagy kivétel), másrészt „metálos háttérrel, vagyis intelligenciával”, ami a példaképeiknek biztosan nem volt meg. Ez a két tényező fontos nyelv a mérlegen, és ez adja a The Night Flight Orchestrának a kliséssége ellenére is a másság és a felismerhetőség karizmáját, ami ismét megcáfolja azt a tételt, hogy a jó zene alapja csakis az eredetiség. Strid jó énekes. Olykor talán egy hajszállal „túl durva”, ami valószínűleg a Soilworkben használt hörgéséből ered, de a harmóniákban kiválóan ellenpontozza őt a két énekesnő, Anna-Mia Bonde és Anna Brygård. És ha már egyszer provokálok: ha Björnben a nyolcvanas évek AOR-énekének legalább a legkisebb közelítését keresnénk, akkor az időnként a néhai Jimi Jamisonre (Survivor) mondható.
Míg a Curves olyan, mintha a korai Totónak szóló tisztelgést hallgatnánk, az If Tonight Is Our Only Chance pedig mérgesen az ABBA-tól merít ihletet, a nyitó Servants of The Air már az elejétől fogva gyönyörű példája annak, amit az előző bekezdésben leírtam. Az AOR-klisék és a nyolcvanas évek popesztétikájának sikeres, giccses csomagolása keveredik a metálos intelligenciával és a csapat tagjainak magas technikai tudásával, vagyis az NFO-recept teljes gőzzel és gyorsan begyullad. Sugárhajtású lendülettel szállnak fel már az első pillanatban. A Servants Of the Air egyben az album legkihegyezettebb száma is, és a kiegyensúlyozott produkció mellett metálfogakat is villant (gitárfrazírozás, dupla lábdob dübörgése). Ugyanakkor a refrénben azonnal az album egyik legharmonikusabb és legragadósabb refrénjévé változik. Kiváló kombináció tehát, amelyről elmondható, hogy sajátos kifejezési színvonalat ér el az újkori AOR-esztétika artrockos keverékében.
A The Night Flight Orchestrának egyszerűen gratulálni kell ahhoz, milyen zseniálisan sajátították el a nyolcvanas évek rádiós rockzenéjének értelmezését és megragadását, és milyen ravaszul érik el a hihetetlenül ügyes trükkök finom összhangjának magas szintjét az AOR-bombasztika kibontakoztatásában, a jól megrágott klisékből álló recept finommechanikájú felmelegítésében, amely új csomagolásba bújtatva újra és újra ilyen hatékonyan gyújt.
Az „Aeromantic” megtartja kiváló elődje, a „Sometimes World’s Not Enough” (2018) minőségi szintjét. Mindenben rendkívül hozzáértően szól, minőségében koherens, szerzői és produkciós szempontból egyaránt kiválóan kidolgozott. Az Eurovízió-favorit szerepére pályázó jelöltek is szó szerint egymást tapossák ezen az albumon. Ilyen a Divinyls, a Transmissions, vagy az album címadó dala, amely az ELO és a Foreigner érdekes keveréke. A Taurus ugyanazokat a trükköket használja, mint az NFO honfitársai, a Houston vagy a Work Of Art. A rádiós slágerek tömege (az AOR aranykorából) ismét valóban hatalmas, akárcsak az a kivételes, bombasztikus mohóság, amelyet a The Night Flight Orchestra az „Aeromantic” albummal is újra kibontakoztat. Nem csoda, hogy az NFO mindkét előző albumát jelölték a svéd „Grammy”-díjra az év rock/metál albuma kategóriában. Az „Aeromantic” ismét minden ilyen adottsággal rendelkezik. Azt mondják, harmadszorra szerencsés a dolog. A zenekar rajongói már náluk is van ez az album.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Servants Of The Air
2. Divinyls
3. If Tonight Is Our Only Chance
4. This Boy’s Last Summer
5. Curves
6. Transmissions
7. Aeromantic
8. Golden Swansdown
9. Taurus
10. Carmencita Seven
11. Sister Mercurial
12. Dead Of Winter
Felállás:
Björn Strid – ének
David Andersson – gitár
Sharlee D’Angelo – basszusgitár
Richard Larsson – billentyűs hangszerek
Sebastian Forslund – gitár, ütőhangszerek, FX
Jonas Källsbäck – dob
Anna-Mia Bonde- háttérének
Anna Brygård – háttérének
