Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Haken
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 62:05
Értékelés: 5/5
A Haken a meglehetősen germánosan csengő név ellenére tősgyökeres angol csapat, Londonból érkeztek, és az excentrikus hangzásbeli és szövegi kalandok sem állnak tőlük távol. Ezek a 2007-ben alakult fiatal progrock-megújítók a modern prog színtér legújabb angol reménységei, azon a terepen, ahol hosszú ideig svédek és amerikaiak uralkodtak magabiztosan. Már a két korábbi stúdióalbumuk, az „Aquarius” (2010) és a „Visions” (2011) is kellemesen meglepett számos kritikust, akik nem tudták, mire számíthatnak ettől az új bandától, amely remekül épített hidat a prog metal és a prog rock között, miközben a jazz fusion elemeit ügyesen bevonva egy fedél alá hozta olyan eltérő előadók hatásait, mint a King Crimson és a Dream Theater. Az angol progrock-lelkesek így már az első lépéseiknél igen érett zenekarnak bizonyultak, amelytől a jövőben csak a legjobbat várhatjuk.
A Haken a „The Mountain” című lemezen, amely eddigi legambiciózusabb és legösszetettebb alkotásuk, újabb nagy lépést tett a saját hangzás kialakításában: minden korábbinál inkább a klasszikus progrock világából merítettek ihletet, és a technikai tudásuk ffitogtatásába is még több energiát fektettek. Az album tele van a klasszikus prog, a prog metal és a jazz fusion elemeivel, kisebb mértékben pedig a nyolcvanas évek synthpopjával, ambient zenével és soullal is. Az eredeti tervek szerint a „The Mountain” koncepcióalbum lett volna, de később meggondolták magukat. A zenekar tagjai szerint a cím az életcélok elérésének metaforája: ismételt utazások egy magas hegyre, számos fel- és lejtmenettel a kitűzött cél felé (a hegycsúcs meghódítása, és ezáltal az életcél megvalósítása).
A „The Path” megható, balladisztikus nyitány ambient alapokon, törékeny zongoraszólamokkal és tágas szintetizátorhullámokkal. Ross Jennings kiváló, változatos hangja, amely olykor Derek Shulmanre (Gentle Giant) emlékeztet, már az album elején bizonyítja, mennyire elkötelezetten képes az érzelmek sokféleségét megjeleníteni. Az „Atlas Stone” bevezetője finom zongoraszólamokkal telített, majd epikus, ritmikailag összetett szakaszba vált át, amelyben a Haken sikeresen ötvözi a progrock és a prog metal elemeit. A felkavart hangulatot Jennings teátrális előadása fogja össze, miközben a banda többször váratlanul a jazz fusion világába kanyarodik. Az egyes improvizációknak a leginkább igényes hangszeres csemegézők is örülni fognak, hiszen a Haken technikailag rendkívül képzett zenekar. A közbeékelt vokális harmóniák nagyon emlékeztetnek a Gentle Giantre, ami a „The Mountain” folyamán, főleg az album első felében, még többször visszatér.
A King Crimson mellett kétségkívül a Gentle Giant volt a fő hatás a „The Mountain” készítése közben, ami még nyilvánvalóbbá válik a remek, burleszkes körhintán, a „Cockroach King”-en, amelyhez a banda még egy komikus promóciós videót is forgatott. Ez olykor tényleg arra emlékeztet, amit a Gentle Giant csinálhatott volna, ha újra összeáll. Ennek az igencsak szórakoztató hangzásbeli kalandnak a fő erénye a szétszórt, melodramatikus vokális harmóniák és a kontrapunktot használó, nem konvencionális ritmikai megoldások, miközben nem nehéz elképzelni a zsarnoki csótánykirályt, aki elégedetten csavargatja hosszú csápjait, miközben terrorizálja a szenvedő állati alattvalóit. Ennek megfelelően végig különös keveréke uralkodik a komor, hátborzongató és komikus hangulatnak. A banda olykor elkalandozik a jazz fusion világába, de mindig időben visszatér az epikus refrénhez, amely ennek a modern prog klasszikusnak a fő erőssége.
Az „In Memoriam” újabb nagyon összetett darab, számos váratlan ritmusváltással, amelyben a Haken a vad technikai kalandozások közepette ismét kivételes stílusbeli sokszínűségről tett tanúbizonyságot. A brutális gitárszólamok, a gyilkos dobtriolák és Jennings drámai előadásmódja végig rendkívül intenzív légkört építenek. A „Because It’s There” szakrális hangulatú a capella énekkel nyit, ami úgy hangzik, mintha visszautaznánk a középkorba, majd rendkívül kellemes dallam következik. Ezzel a Haken bizonyítja, hogy nem csupán technikai szuperzsenik, akiknek a Dream Theater minden tagja is megtapsolná a játékát, hanem kivételes érzékük van a finom hangszerelések megalkotásához is, vagyis olyan zenekarról van szó, amelyet semmiképp sem lehet lélektelenséggel vádolni.
A csaknem tizenkét perces „Falling Back To Earth” eposz, amelyben többnyire komor és kaotikus hangulat uralkodik, szövege a Daidalosz és Ikarosz ókori görög legendából merít ihletet. A dráma egyetlen másodpercre sem lankad, a banda a bevezetőben teljesen technikás prog metal elemmel, teljes gőzzel száguld át a szuperszonikus ritmikai és improvizációs kanyarokon. Mindezek ellenére még mindig jut idő az epikus refrénre és az ambient hangulatú, megható pillanatokra, amelyekben egy kis hangzásbeli minimalizmust is megengednek maguknak. Az „As Death Embraces”, amelyben Jennings ismét elkápráztat érzelmes előadásával, melankolikus ballada, tulajdonképpen sirató, amely az előző dal folytatásának is felfogható, vagyis a szöveg lehetne Daidalosz gyásza a halott Ikarosz után.
A „Pareidolia”, a progrock és a prog metal rendkívül színes fúziója pentaton skálákat használ, ami a csaknem tizenegy perces eposznak keleties hangulatot kölcsönöz. A hiperdrámai légkör a feszült ritmikai árnyalatok közepette pillanatról pillanatra erősödik, miközben a banda többször vad improvizációs körhintára száll. Ezúttal sem marad el az epikus refrén, a hangulat pedig valamiféle kalandos utazásra emlékeztet a sivatagi dűnék között. A feszült levegő csak nagyjából az eposz felénél csillapodik valamelyest, ahol minimalista fűszerezésű ambient függönyök borulnak Jennings megszokott, eklektikus éneke mögé, majd egy időre ismét brutális fordulatok jönnek megalkuvást nem ismerő improvizációkkal és szinte thrash metalos ritmikai árnyalatokkal.
Az elképesztően melankolikus „Somebody” az ambient jellegű záró diadal, amelyben elsősorban Jennings „nyújtható” hangjának érzelmi dimenziója áll előtérben, a háttérben pedig minimalista szimfonikus hangszerelés uralkodik. Jó hallani, hogy a Haken a kivételes technikai készségei ellenére időben meg tud „állni”, és számos finom hangzásmotívumot épít fel, amelyek általában a kifejezetten angol melosszal kapcsolódnak össze. Ennek a kiváló dalnak a második felében rövid időre ismét felbukkannak a Gentle Giant-alapú festői vokális harmóniák, amelyek azonban semmit sem oszlatnak el ennek a fenséges lezárásnak az általános szomorú hangulatából.
A „The Mountain” című lemezzel a Haken nagyot lépett előre a hangzásbeli fejlődésben és a saját hangzásvilág kialakításában, egyúttal megalkotta 2013 egyik legjobb progrock albumát, vagyis valóra váltotta egyik nagy ambícióját. Hihetetlen, hogyan küzdötte fel magát az egyik ritka banda, amely egy fedél alatt sikeresen egyesíti a progrock és a prog metal rajongóit, igen rövid idő alatt a modern progrock elitjébe, de teljesen megérdemelten tették, így a Porcupine Tree mellett minden bizonnyal a legizgalmasabb mai angol progresszív zenekarok közé tartoznak, akiktől nyilvánvalóan minden újabb stúdióalbumnál újabb mesterművet várhatunk.
Felállás
Ross Jennings – ének
Richard „Hen” Henshall – gitár, billentyűs hangszerek
Charlie Griffiths – gitár
Tom MacLean – basszusgitár
Diego Tejeida – billentyűs hangszerek, hangzástervezés
Raymond Hearne – dob
Produkció
Haken
Számlista
1. The Path (2:47)
2. Atlas Stone (7:34)
3. Cockroach King (8:15)
4. In Memoriam (4:17)
5. Because It’s There (4:24)
6. Falling Back to Earth (11:51)
7. As Death Embraces (3:13)
8. Pareidolia (10:51)
9. Somebody (9:01)
