Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Stackridge
Kiadó: MCA Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 35:20
Értékelés: 4.5/5
A Stackridge továbbra is az egyik leginkább figyelmen kívül hagyott brit progresszív rockegyüttes, pedig valaha ahhoz a szűk elithez tartozott, akiket a sajtó a hetvenes évek elején a leggyakrabban kiáltott ki a Beatles utódjának. Ezeket az összehasonlításokat elsősorban a rokon vokális harmóniáknak, a hasonlóan hamisítatlan angol (fekete) humornak és a dallamos hangszerelések iránti kivételes érzéknek köszönhették, bár a Stackridge a pályája elején már a szimfonikus és folkrock elemek eklektikus keverékére esküdött, merész fúvós- és vonósbetétekkel, valamint ravasz elektromosgitár-variációkkal, amelyekért Andy Cresswell-Davis billentyűs/gitáros/énekes és James Warren gitáros/énekes felelt. A fúvós hangszerelések rétegzettségét tovább bővítette Keith Gemmell (ex-Audience) szaxofonos csatlakozása, aki a korábbi Stackridge-hangzásba némi jazzes árnyalatot is belevitt.
A Stackridge hamar kialakította a teljesen saját, felismerhető stílusát, és mire 1974-ben megjelent a harmadik stúdióalbuma, a „The Man In The Bowler Hat” – addigi kereskedelmileg legsikeresebb teljesítményük, amely az Egyesült Államokban és Kanadában „Pinafore Days” címmel jelent meg –, már régen egyértelmű volt, hogy ez sokkal több, mint a Beatles még egy (be nem teljesült) örököse. A Beatles árnyéka azonban nagyon hosszú volt, és az irónia különös játéka folytán az album producere nem más lett, mint a legendás George Martin, aki kivételes produceri tudásával közvetve azt is elérte, hogy a Stackridge igen szép, bár rövid életű sikert aratott hazai, brit piacon. Érdekes, hogy a Stackridge volt a Beatles után az első zenekar, amellyel Martin producerként együtt akart dolgozni.
A „Monty Python repülő cirkusza” alapú csiklandós humor, a hangsúlyos „angolság” és bizonyos pasztorális hangzáselemek miatt néhány zenerajongó tévesen a canterbury-i színtérhez sorolta a Stackridge-et, amit nem is lehet túlságosan felróni nekik. A „The Man In The Bowler Hat” rendkívül kópé módon, a vidám hangulatú „Fundamentally Yours” című dallal nyit, amely a szikrázó vonós- és fúvós hangszerelések, valamint a kicsattanó vokális harmóniák légies keveréke miatt könnyen eszünkbe juttat néhány szeszélyesebb pillanatot a canterbury-i színtér egyes zenekaraitól.
A „Pinafore Days” úgy szól, mint egy régi angol fekete-fehér film kísérőzenéje a dekadens brit arisztokrácia életéről Lord Byron korában, míg a pasztorálisan fűszerezett „The Last Plisoll” című dalban az eklektikusan megsózott elektromosgitár-variációk és a mindhárom fő énekes (Cresswell-Davis, Warren és a fuvolás/billentyűs Michael ‘Mutter’ Slater; utóbbi általában a Stackridge-dalok vokáljainak többségét énekelte) drámai vokális harmóniái kerülnek előtérbe. A „The Galloping Gaucho” cirkuszi hangzásával a védjegyszerű Stackridge-féle angol különcség és „flúgos” humor klasszikus példája, ugyanakkor kivételes zeneiségről és dallamosságról is tanúskodik.
A „To the Sun and the Moon” című ballada elégikus színezetű vokális harmóniákat és melankolikus szimfonikus hangszereléseket tartalmaz, és az album egyik ritka komolyabb pillanata. Az örök viccelődők a következő dalnál, a „The Road To Venezuela” című számnál már megint nem tudnak kibújni a bőrükből: a szikrázó vonósok mellett kasztanyetták hangja is hallható, ami az uralkodó angolszász dallamvilágba közvetve egy csipetnyi latin bájt is belevisz. A „Humilation”, amelyben a dolgok megint kissé elkomolyodnak, megrázó, pasztorálisan ízesített siratóének Slater elégikus énekteljesítményével és gyönyörű hegedűhangszereléseivel. A „Dangerous Bacon” bohókás körhintája dallamos vokális harmóniáival és csibészes ritmikai árnyalataival olykor úgy szól, mintha a késői Beatles és a Bonzo Dog Doo-Dah Band találkozott volna egymással. A „The Indifferent Hedgehog” című dalban az állatmesére épülő szarkasztikus szöveg éles kontrasztban áll a melankolikus főtémával. A „God Speed the Plough”, az album legkalandosabb darabja, folkrockos instrumentális szerzemény kelta színezetű hegedű- és fuvolahangszerelésekkel, amely rendkívül pompázatos és melodramatikus módon zárja le a lemezt.
A Stackridge a „The Man In The Bowler Hat” albummal karrierje egyik legihletettebb pillanatát alkotta meg, mielőtt a hetvenes évek fordulóján (átmenetileg) véget ért a pályafutásuk. Az 1976-os feloszlásig és néhány felállásváltozás ellenére is legalábbis szerzői szempontból viszonylag stabil társulat maradtak, bár a zenéjük iránti érdeklődés igazán csak azután éledt fel, hogy 1999-ben visszatértek a színpadra. Akkor ugyanis ismét nőni kezdett az érdeklődés a „régi” progresszív rockegyüttesek iránt, és a „újra felfedezett” Stackridge afféle homályos keresztezésnek tűnt a Beatles, a Jethro Tull és a Caravan között, noha az újabb kiadványokkal, például az „A Victory for Common Sense” (2009) albummal is bebizonyították, hogy semmiképp sem szabad őket csak felületesen kezelni.
Felállás
Andy Cresswell-Davis -gitár, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, ének
Michael ‘Mutter’ Slater – fuvola, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, ének
Mike Evans – hegedű, ének
Billy Bent (aka Billy Sparkle) – dob
James Warren – gitár, ének
Jim „Crun” Walter – basszusgitár
Keith Gemmell – szaxofon
VENDÉGZENÉSZEK:
Reg Leopold – hegedű
William Reid – hegedű
Graeme Scott – mélyhegedű
Vivian Joseph – cselló
Jack Emblow – harmonika
Ray Davies – trombita/kornett
Derek Taylor – kürt, valamint szóló a „To the Sun and the Moon” című dalban
B. Lamb – harsona
M. Fry – tuba
R. Chamberlain – klarinét/szaxofon
Produkció
George Martin
Dallista
1. Fundamentally Yours
2. Pinafore Days
3. The Last Plimsoll
4. To the Sun and the Moon
5. The Road to Venezuela
6. The Galloping Gaucho
7. Humiliation
8. Dangerous Bacon
9. The Indifferent Hedgehog
10. God Speed the Plough
