Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 5/5
Legendás dupla koncepcióalbum, amely kettéosztja a Genesis-rajongókat: az egyik tábor a Genesis-lemezek alfájának és ómegájának tartja, a másik egyszerűen nem érti, hasonlóan a Yes-rajongókhoz (Tales From Topographic Oceans, 1973), a Pink Floyd (The Wall, 1979) vagy a Jethro Tull (A Passion Play, 1973) híveihez. Abban viszont mindkét oldalnak egyet kell értenie, hogy a zenekar Peter Gabriellel itt érte el alkotói csúcspontját, és innen tovább már egyszerűen nem lehetett menni, sem zeneileg, sem művészileg. Valójában a banda ezúttal, a megismételhetetlen remekmű, a „Selling England By the Pound” (1973) után egyenesen átlépte a határt. A Genesis egy egyszerű, de zseniális receptet talált arra, hogyan lehet felülmúlni az addigi legnagyobb mestermunkát – teljesen más lemezt kell csinálni, teljesen más hangzással és koncepcióval. Ezt a receptet (akkor is, most is) kevés zenekar meri bevállalni, a legtöbben ugyanis az „alkotói csúcs” után általában megpróbálják lemásolni a legsikeresebb albumukat (és ez, mint köztudott, többé-kevésbé kudarcba fullad).
A dupla koncepcióalbum szürreális története Raelről, a szegény puerto ricói fiúról szól, aki New Yorkba érkezik, hogy elveszett testvérét keresse, majd váratlanul párhuzamos, többnyire sötét fantáziavilágokban kalandozik, amelyeket szörnyek és kísértetek népesítenek be, hogy kimentse a testvérét, aki az egyik dimenzióban fogságba esett. Fenomenális, zeneileg és koncepciójában egyaránt. Már maga a történet bizonyítja, micsoda zseni volt Gabriel, és mennyivel előzte meg a korát. A sztori a párhuzamos világokról, illetve a két, egymástól teljesen eltérő világról szóló modern sci-fi koncepciók (The Matrix, Constantine és társaik) valamiféle előfutárának tűnik. Sajnos ekkoriban kezdtek egyre jobban elmélyülni a különbségek Gabriel zsenialitása és a többi tag között, mert a többség nem fogadta túl jól, nemhogy megértette volna a szokatlan koncepciót. Gabriel egy filmet is szeretett volna forgatni belőle William Friedkin rendezővel („The Excorcist”), de sajnos ebből a projektből végül nem lett semmi. Rael találkozásairól a kísértetekkel olyan számok mesélnek, mint a „Colony Of Slippermen”, a „Lamia”, „The Carpet Crawlers” és társaik. Több szám közvetlen utalás a tiltott szexualitásra egy ellenőrzött társadalomban. Zeneileg ez az album olyan, amilyet a zenekar sem előtte, sem utána nem készített, vagyis sajátos, megismételhetetlen művészi teljesítmény. Ha mindenáron párhuzamot kellene vonnom, leginkább Gabriel későbbi szólómunkáira emlékeztet. A címadó dal, a „The Carpet Crawlers”, az „In the Cage”, a „Back In NYC” és a „Riding the Scree” a koncertek kedvelt részévé vált, és még jóval Gabriel távozása után is játszották őket.
A lemez felvételekor személyes gondok (a felesége nehéz szülése) is növelték a szakadékot Gabriel és a többiek között. Gabriel most először nem írt zenét, csak szövegeket, miközben a többiek tőle teljesen elkülönülve szerezték a zenét. Különösen Banks nem lelkesedett Gabriel koncepciójáért és „elzárkózásáért”. Végül mégis sikerült egy hihetetlen remekművet összehozniuk, számtalan változatos számmal, amelyek közvetlenül egymás után következnek, és Rael fantasztikus kalandjait mesélik el.
Rövid szinopszis ehhez a szürreális történethez mindazoknak, akiket érdekel a rocktörténet legfurcsább koncepciójának háttere: Rael, a szegény puerto ricói srác egy este a Broadwayn sétál hazafelé egy kimerítő graffitirajzoló munkanap után, amikor hirtelen egy bárány tűnik fel előtte, és lefekszik elé. Rael föléhajol, és egyszerre azon kapja magát, hogy egy „halálfal” öleli át, „légpajzson” egy „légyé” változva, amely ismeretlen helyre viszi. Ezután kezdődik szürreális utazása más dimenziókba. Az egyik dimenzióban hirtelen meglátja a testvérét, amint egy gyárban dolgozik, ahol élettelen csomagokat gyártanak, furcsa, emberszerű formában. Aztán hirtelen a saját emlékeinek kalitkájába zárva találja magát, majd átesik az emlékek „gyomrán”, és szőnyegszerű, kúszó-mászó kísértetek kolóniájában köt ki. Raelnek sikerül elmenekülnie, és egyszer csak egy 32 ajtós szobában áll, amelyből csak az egyik vezet ki. A vak Lilywhite Lilith megígéri, hogy egy szellő nyomán kivezeti, de ehelyett teljesen máshová viszi, és egy váróteremben hagyja. Itt találkozik a lamiákkal. Ez egy kígyószerű „bébi” trió, akik becsábítják a rózsaszín vízzel teli medencéjükbe egy „topless” masszázsra. De hirtelen minden rosszra fordul, amikor a lamiák rágcsálni kezdik Raelt, majd összezsugorodnak. Kétségbeesésében Rael megeszi őket. Miután megtalálja a nyomait, a trágár Slippermenek kolóniájába kerül. Ez az émelyítő hedonisták förtelmes csürhéje, akik kizárólag a testi örömöknek hódolnak. Rael hirtelen ismét meglátja a testvérét, aki már szintén egy közülük, és hamarosan kiderül, hogy a lamiák Raelt is egyikükké változtatták. Az egyetlen megoldás a kasztráció a gonosz Dyper doktornál. Rael és a többi Slipperman a doktornál tett látogatás után kénytelen a „herezacskóját” egy sárga műanyag csőben hordani a nyakába akasztva. Amikor hirtelen lecsap egy holló, és elrabolja Rael különös nyakláncát, Rael utánaered, de a holló egy szakadékba ejti a láncot. Rael lecsúszik a zuhatagon a szakadék aljára, ahol hirtelen (ismét) megpillantja a testvérét, amint kétségbeesetten próbál megkapaszkodni a rohanó vízben. Rael kimenti, hogy végül rájöjjön, a testvére…ő maga!
Mindez mit jelent? Persze mindenki a maga módján magyarázhatja Gabriel nagyon különös történetét (amely egyébként az album füzetében is megtalálható). Az én személyes olvasatom szerint a „Lamb” valójában metafora Rael lelki utazására, illetve személyiségének újjászületésére különféle személyes „poklokon” keresztül (ezeket a kísértetekkel teli dimenziók jelképezik), egészen a végső megváltásig. Azzal, hogy a végén felfedezi „a testvérét”, aki valójában ő maga, végül megtalálta „önmagát”, és ezzel véget ér „pokoli” utazása is. A bárány ősidők óta a tisztaság jelképe, és amikor a szegény bevándorló Rael felfedezi New Yorkban (amely a modern Babilon metaforája, vagyis a tisztátalanság és a korrupció szimbóluma), a bárány vezeti át a téveszméinek pokoli világain, hogy végül elérje saját megváltását és önismeretét.
Zenei szempontból ez egyedülálló lemez. A „Lamb” számai többnyire rövidebbek, kevesebb az eposz, amelyek addig a zenekar egyik fő ismertetőjegyének számítottak, és több a kicsit rövidebb, avantgárdabb dal. Az albumon rengeteg olyan zenei ötlet van, amelyet a zenekar sem előtte, sem utána soha nem használt. Néhány elég avantgárd alkotás is helyet kapott itt, amelyeket általában nem kötünk a Genesis zenei arculatához. Jóval kevesebb Tony Banks barokkos billentyűhangzása, bár ő Gabriel mellett most is nagy teret kap a legtöbb számban. Maga a hangzás is teljesen más, mint valaha.
A nyitó címadó dal ultramelodikus, kompakt és markáns szám, amelyben benne van egy slágerszingli minden eleme (a „I Know What I Lie (In Your Wardrobe)” stílusában az előző lemezről), és a rajongók körében a mai napig az egyik legkedveltebb daluk. A „Fly On A Windshield” drámai alkotás, amely nem fukarkodik az ezoterikus billentyűkkel. A „Broadway Melody Of 1974” nagyon rövid gitár- és hangfüggöny-dallam, lényegében csak egy rövid nyitány a következő számhoz. A „Cuckoo Cocoon” rövid, rejtélyes és szimpatikus kis szám, melotronra, fuvolára és Gabriel karizmatikus énekére építve. Tipikus Genesis-dal, amely a dráma előtt megnyugtatja a hangulatot. Az igazi remekmű az epikus „In the Cage”-dzsel érkezik, amely kétségkívül az egész lemez egyik csúcspontja, és amelyet a zenekar még sok évvel később is szívesen játszott élőben. A lemez egyik legdrámaibb kompozíciója, Gabriel egyenesen klausztrofób énekével és „megőrült” ritmusszekciójával (bár Collins ezen az albumon nem kap annyi mozgásteret, mint az előzőn, technikailag még kalandosabb dobolásával itt is feltűnik). A központi dallam gondoskodik róla, hogy a szám ne hasson túl sötétnek. Újabb ízléses Hackett-szóló következik. A harmónia közte és Banks orgonája között a középső részben kiváló, és pontosan azt képviseli, ami a zenekarban a legfelismerhetőbb. Az „In the Cage” tehát a „Lamb” egyik ritka eposza, de még ez is teljesen más, mint bármelyik korábbi eposz. Következik az érdekes „The Grand Parade Of Lifeless Packaging”, a lemez egyik legkülönösebb, sőt bizarr alkotása. De természetesen rendkívül szellemes is. Mint ilyen, nagyon is jól jön, mert kicsit megnyugtatja az előző kompozíció feszült hangulatát. Gabriel szatirikus éneke és a bizarr szöveg az emberi csomagokról, amelyeket Rael testvére gyárt, valóban senkit sem hagy hidegen. A kiváló Brian Eno (ex-Roxy Music) különleges vendégként a soundscape-jeivel remekül hozzájárul a hangulathoz, főként pedig effektekkel jelentősen eltorzította Gabriel hangját. Következik a „Back In NYC”, egy kompozíció, amelyben benne van egy Genesis-sláger minden eleme, és őszintén szólva engem már kicsit Gabriel szólókarrierjének korai munkáira emlékeztet. Gabriel éneke a középső részben ismét effekten megy át. A szám mindent tud, amit egy Genesis-rajongó kíván. Remek refrént, Hackett rendkívül ötletes riffjét és kiváló szólóját, Banks ezoterikus billentyűit, a Collins–Rutherford páros jazzes ritmusszekcióját és egy „kikapcsolt” Gabrielt. Meg egy rövid, mókás részt, amely engem kicsit a Super Mario valamelyik játékának dallamára emlékeztet. A „Hairless Heart” ismét egy rövidebb instrumentális kompozíció, de teljesen más típusú. Itt Banks ragyog a melotronja drámájának teljes fenségében. Egy szám, amely remekül mutatna egy epikus filmben. Aztán jön a lemez legmókásabb dala, a „Counting Out Time”, amely rendkívül szellemes és olyan szimpatikus, mint csak kevés dal a zenekar történetében. Nem kell találgatni, hogy Gabriel itt kimondottan pimasz, és sokakat megnevettet. A számban Hackett remek „metálos” riffje is helyet kap. Következik az álmodozón epikus „Carpet Crawlers”, a Gabriel és Collins közötti „libabőrös” énekvonalakkal és ezoterikus billentyűkkel. A lemez egyik legkedveltebb és legismertebb dala, amely sikeres kislemez is volt, és ezen nem csodálkozunk, melodikus vokális harmóniáival és remek refrénjével, amely egyhamar nem megy ki a fejedből. A szám azért is fontos, mert a zenekar 1999-ben rövid időre újra összeállt „klasszikus felállásában”, és új verziót vett fel belőle, ami azt jelenti, hogy a zenekar számára különleges jelentése volt. A „The Chamber Of 32 Doors” stílusában leginkább az előző lemezek alkotásaira hasonlít, és különösen Gabriel szarkasztikus soraival ül jól: „I rather trust a country men than a town man” és „I rather trust a man who works with his hands”. Maga a szöveg a lemez jobbjai közé tartozik. És a rendkívül szomorú Gabriel az „I am so alone with my fear, with everything I fear…” sorokkal, amelyek Rael elveszettségét ábrázolják, amikor nem találja a helyes ajtót, amely kimenthetné a másik dimenzióból, vagyis a személyes „poklából”, és a helyes útra vezetné.
A második rész, amely még kísérletezőbb és avantgárdabb, mint az első, a hipermelodikus „Lillywhite Lilith”-tel nyit, amely tele van többszólamú harmóniákkal és melotronnal. Gabriel hangja ismét optimizmustól duzzad, mert Rael végre megtalálta a reményt, amely a helyes útra vezetheti. Következik a zenekar egyik legavantgárdabb alkotása, a „The Waiting Room”. Banks szintetizátorán „törő poharak” és „robbanások” felvett hangjaival és ijesztő hangulatával olyan szám, amely nem mindenkinek való, mert valószínűleg a legavantgárdabb munka a zenekar történetében. Egy kicsit rosszindulatúan is hangzik. A záró részben Rutherford basszusa jókora teret kap. Az „Anyway” egy újabb szám a „szomorú” Gabriellel és rendkívül drámai hangulattal; igazi záró kataklizma. A „The Supernatural Anaesthetist” Hackett „sztárpillanata” a lemezen, hiszen ragyogó szólót játszik, gyakorlatilag az egész számon át, egyik legjobbját a zenekarral egyáltalán. A „The Lamia” ismét egyike azon kevés daloknak, amelyek hangulatukban kicsit az előző albumokra, illetve a zenekar korai napjaira emlékeztetnek. A melankolikus Gabriel és az epikus hangulat fonódik össze a három kígyószerű nőről szóló bizarr szöveggel, akik álnokul becsalogatják Raelt a medencébe masszázsra, ahol fel akarják falni, ő azonban ellenáll, és „kölcsön kenyér visszajár” alapon megfizet nekik. A „Silent Sorrow In Empty Boats” kiváló Eno-finomságaival szinte a lemez transzcendentális pillanata. A „Colony Of Slippermen (The Arrival/A Visit To The Doktor/Raven)” ijesztő hangokkal nyit, amelyek hallatán nem nehéz elképzelni a megviselt, erkölcsileg kiüresedett kísérteteket, akik minden „szépre és fényesre” leselkednek. A lemez egyik legváltozatosabb száma. A „The Arrival” intrója a borzongató hangokkal és a kísértetek motyogásával egyáltalán nem sejteti, hogy ez még egy fenséges eposz. Következik az „A Visit To The Doktor” kiváló része, amikor Rael a gonosz Dyper doktorhoz indul kasztrációra. Ez a rész Gabriel néhány legbizarrabb sorát tartalmazza, de kiváló zenei háttere van. Az utolsó rész, a „Raven” a legjobb, mert a zenekar összes legjobb elemét magában foglalja. A „Ravine” egy újabb rövid instrumentális darab, tele hangfüggönyökkel, amely remekül megteremti a szakadék hangulatát, ahol vad zuhatagok zúgnak és hideg szél fúj. A „The Light Dies Down On Broadway” az egyetlen szám az albumon, amelynek szövegét nem Gabriel, hanem Banks és Rutherford írta. A címadó dal lassabb, drámaibb és misztikusabb megismétlése. Eléggé „űrbéli” a hangzása. A „Riding The Scree” újabb remek bemutatója Banks mesteri játékának és Gabriel énekes játékának, egyben az album egyik legjobb száma. Az „In The Rapids” igazi elégia, vagyis szinte ballada. Az album az „It”-tel zárul, amely kataklizmikus szirénahanggal nyit, amit „megőrült” ritmusszekció, a végsőkig beleélő Gabriel és Hackett monumentális riffje követ (személy szerint nekem ez a kedvencem a lemezen). A refrén fenomenális, és a legjobbak közé tartozik, amiket a zenekar valaha alkotott. Egyenesen meglep, hogy ez a szám nem lett sláger, és hogy ilyen széles körben mellőzték. A lemez lehető legjobb lezárása és az album egyik személyes kedvencem. Amikor Rael végül felfedezi a lényegét, tudatára ébred önmagának, és megszabadul hosszú bolyongásától a metafizikai világokban (vagyis a céltalan élettől), ahová nem tartozik. Világos és pozitív befejezés egy hangulatában meglehetősen sötét lemezhez. Ennyi. Maga a kinyilatkoztatás!
Peter Gabriel, a Genesis lelke, a lemez után elhagyta a zenekart, és a rajongók többségét sokkolta. Ez egyúttal nagyon sikeres szólókarrierjének kezdetét jelentette, a Genesis számára viszont legtermékenyebb korszakának végét, a „klasszikus” éra lezárulását és a kompaktabb számok felé való fokozatos elmozdulást. Az album produkciója már a maga korában is ragyogó volt, az újrakiadás pedig még magasabb színvonalat ért el. Zeneileg a zenekar ezzel a lemezzel érte el alkotói pályájának legnagyobb művészi teljesítményét. Éppen ez a fő oka annak, hogy a „Lamb” a zenekar történetének legfenségesebb és legérettebb albuma. Mindennek a csúcsa, amit a Genesis valaha létrehozott. A „The Lamb Lies Down On Broadway” olyan album, amelyet a jó zene komoly szerelmesei egyszerűen kötelesek beszerezni, a progresszív rock rajongóiról nem is beszélve.
Felállás
Peter Gabriel – ének, fuvola
Tony Banks – billentyűk
Steve Hackett – elektromos gitár, nylonhúros gitár
Mike Rutherford – basszusgitár, 12 húros gitár
Phil Collins – dob, ütőhangszerek, vokál
Produkció
John Burns és a Genesis
Számlista
CD 1 játékidő: 45:34
1. The Lamb Lies Down on Broadway (4:50)
2. Fly on a Windshield (4:23)
3. Broadway Melody of 1974 (0:33)
4. Cuckoo Cocoon (2:11)
5. In the Cage (8:15)
6. The Grand Parade of Lifeless Packaging (2:45)
7. Back in N.Y.C. (5:42)
8. Hairless Heart (2:13)
9. Counting Out Time (3:42)
10. The Carpet Crawlers (5:15)
11. The Chamber of 32 Doors (5:40)
CD 2 játékidő: 48:49
1. Lillywhite Lilith (2:42)
2. The Waiting Room (5:24)
3. Anyway (3:07)
4. The Supernatural Anaesthetist (2:59)
5. The Lamia (6:57)
6. Silent Sorrow in Empty Boats (3:07)
7. Colony of Slippermen (8:13)
a) The Arrival
b) A Visit to the Doktor
c) Raven
8. Ravine (2:04)
9. The Light Dies Down on Broadway (3:32)
10. Riding the Scree (3:57)
11. In the Rapids (2:26)
12. It. (4:15)
Az album játékideje: 94:23
