Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1973
Értékelés: 5/5
Kétségkívül ez az a lemez, amellyel a Genesis elérte „klasszikus” korszakának alkotói csúcsát, és amely a mai szimfonikus progresszív és neo-progresszív rock legtöbb mércéjét lefektette. Egyúttal kétségkívül a rock egyik legjobb lemeze általában, és a 20. század egyik legnagyobb zenei teljesítménye. Ez a lemez ugyanis annyira jó, olyan zenei és művészi tökély, hogy minden kritika szinte szégyent hoz rá. Számomra vitathatatlanul az öt legjobb rocklemez egyike, amit valaha hallottam. Nehéz elhinni, hogy az együttes akkoriban évről évre még jobb albumot tett le az asztalra. Ahogy zeneileg és emberileg érettebbé váltak, úgy fejlődött a zenéjük is. A „Foxtrot” (1972) hozta el nekik a zenei világ szélesebb figyelmét, a „Selling England By The Pound” pedig végleg beírta őket a halhatatlanok közé. Egyben a Gabriel-korszak kereskedelmi csúcspontja is: ezzel a lemezzel a brit albumlistán a 3. helyig jutottak.
Bár a zseniális énekes, fuvolás, dramaturg és színész, Peter Gabriel kétségkívül az együttes korai korszakának művészi fejlődését meghatározó fő tényező, és a lemez újra az ő „sztárja”, a többiek hozzájárulása sem elhanyagolható egy cseppet sem. Minden zenész alkotása most is a legmagasabb szinten van, és semmilyen dominancia nem érződik. Az együttes az egyes tagok hozzájárulását tekintve egyenrangú, és ez is a korszak egyik erénye. A zongoravirtuóz Tony Bankstól tévedés volna bármi kevesebbet várni, mint tökéletes zenekari csúcsteljesítményt orgonán, mellotronon és zongorán. Ez egyben az együttes első albuma, amelyen szintetizátort használt. Steve Hackett szintén egyedi jelenség és kiváló gitáros, aki számos újítást vitt a gitárjátékba. Phil Collins, a rock és a jazz egyik legjobb dobosa (vagy mindkettőé egyszerre – mondhatom, minden idők legjobbjai között), a szokásos módon kiváló, főleg a cintányérok változatos használatával. Az énekesként nyújtott teljesítménye is fontos. Mike Rutherford, a basszusgitáros és alkalmi gitáros, aki mindig szívesen használt 12 húros gitárt és basszuspedált, szintén sokoldalú zenész, aki az akkori idők egyik legjobb ritmusszekciójának volt a része. Gabriel szövegei, éneke és fuvolajátéka itt érte el a csúcsot.
Előre szólok: a „Selling England By the Pound” félig koncepcióalbum, amely a modern Nagy-Britannia, illetve a brit birodalom hanyatlásáról szól, a számok pedig egymásba folynak (ami a legtöbb koncepcióalbum sajátja). Az egész lemezen átsüt a „viktoriánus” koncepcionális szellem. Gabriel a szövegekben végleg leszámol a brit osztálytársadalommal és annak hamis erkölcseivel. A lemezt számos eposz és rövidebb dal jellemzi, amelyek összetett zenei szerkezete sok dallamossággal és virtuozitással párosul az együttes tagjai között. Egyszóval minden, ami ebben az együttesben a legjobb, itt van. És ráadásul a 10. hatványra emelve! Még a produkció is fenomenális a korhoz képest. Kell-e egyáltalán részletesebben bemutatni egy ilyen remek lemezt?
A „Dancing With the Moonlit Knight”, a progresszív rock egyik legjobb nyitódala, magas hangon nyitja a lemezt, ahogy az az együttes hagyománya. A szám a brit birodalom anyagi és szellemi hanyatlását ábrázolja, amit a lemez címe is jelez, és amely a dalban el is hangzik. A nyugodt bevezetőt dallamos refrén követi és Gabriel drámai, teljesen átélt, mindig változatos éneke. Aztán a Collins–Rutherford páros ritmusa hamarosan elvisz minket a „progresszív mennyországba”. Hackett itt az akkoriban forradalmi ujjas „tappinget” veti be, amelynek feltalálását éppen neki tulajdonítják. A mester, Banks pedig orgonán és mellotronon megteremti azt a misztikus kötést, amely Gabriel hangja mellett az együttes zenei arculatának fő hordozója.
A szám közvetlenül átfolyik a remek „I Know What I Like (In Your Wardrobe)”-ba. Ez megjelenésekor az a dal volt, amely meghozta nekik az első slágert a brit listákon, és a zenei laikusok figyelmét is felhívta rájuk. A szöveg rendkívül szellemes és szarkasztikus, a brit arisztokrata fiatalság teljes apátiájáról szól, amely nem hajlandó lemondani céltalan életéről, ami az „örökké tartó gyönyörű pillanaton” alapul. Fantasztikus dallamos refrénje van (amelyben Collins kísérőéneke is jól hallatszik), és egyhamar nem megy ki a fejedből. Az „I Know What I Like (In Your Wardrobe)” megmutatta, mekkora slágerpotenciál rejlett mindig is ebben az együttesben, amelyet addig gyakorlatilag csak a többnyire hosszabb, összetett szerzeményeiről ismertek. A látszólagos egyszerűség és dallamosság ellenére a dal mégis rengeteg különféle zenei elemet tartalmaz. Ez az első a sok sláger közül, amelyeket az együttes hosszú pályafutása alatt írt, és természetesen a progresszív rock egyik klasszikusa.
A „Firth Of Fifth” csodálatos epikus szám, amely példa lehet az egyes zenészek közötti tökéletes spontaneitásra. Banks gyors zongorajátéka nyitja. Az egész dal „megvilágosodás”-érzést kelt, a középső rész hangulata alapján pedig szinte „yesesen” szól. Hangulatát tekintve az együttes egyik legfényesebb és legoptimistább száma. Főleg az utolsó sor – „the sands of time were eroded by the river of constant change” – cseng úgy, mint a végső megvilágosodás tette, bár szinte biztos vagyok benne, hogy csak egyike Gabriel koncepcióinak, amelyek társadalmi változásokról szólnak. Mégis úgy hangzik, mint az együttes filozófiájának központi része. Örök változás, mindig előre a zenében. Persze nagyon misztikus és drámai, tehát az együttes mindkét védjegyét tartalmazza. Gabriel a szövegben szirénekről és Neptunuszról beszél, ami természetesen metafora. A legszebb rész a szám második felében jön, amikor megszólal Hackett csodálatos szólója. Ennek a gitárosnak az egyik legjobb szólója, amit valaha hallottam. A végén persze nem marad el Banks ezoterikus mellotronja és szintetizátorszólója sem. Az együttes történetének egyik legjobb eposza.
A „More Fool Me” rövidebb ballada, amelyet a dobos, Phil Collins énekel (aki egyébként már kipróbálta magát ebben a szerepben a „For Absent Friends” című balladán (Nursery Cryme, 1971)), és a megfelelő helyen kissé megnyugtatja a lemez nagy részén uralkodó drámát. Már Collins első „balladái” közé sorolható, amelyek előrevetítik az együttessel készített későbbi munkáit és karrierjét, amelyet persze nem kell külön bemutatni. Szívből éneklik, mellé pedig remek kísérőének és akusztikus gitárkíséret szól.
A „The Battle Of Epping Forest” két akkori utcai banda összecsapásáról szóló elbeszélés és még egy remek eposz. Valójában ez is egy zseniális Gabriel-metafora arról, hogy az alsóbb brit rétegek manapság inkább egymást verik, mert a hajdani birodalom terjesztését már nem szolgálhatják. A szám bevezetőjének ritmusa szándékosan kissé militarista. Ezt követi a Genesis zenéjének minden legjobb eleme. Persze ezúttal sem hiányoznak Gabriel énekes mesterfogásai, illetve akrobatikái, amelyek rövidebb elbeszélést és különféle szereplők megformálását is magukban foglalják. Egyesek ezt a szövegek szatirikus kifejezésmódjának is nevezték. Ebben tényleg nem volt párja. Az eposz vége teljesen más, mint az eleje, és az együttes legösszetettebb szerzeményei közé tartozik – és ezekből persze nem volt kevés.
Az „After the Ordeal” középkori, misztikus bevezetője fuvolán, gitáron és zongorán szólal meg. Talán még a legjobb instrumentális szám is, amit valaha írtak. Itt újra elsősorban Tony Banks és Steve Hackett ragyog. A szám Banks zenekari mesterműveinek egyik legjobb példája. Tényleg úgy hangzik, mintha valami másik, rég elfeledett korból érkezne.
A „The Cinema Show” kétségkívül a lemez egyik csúcspontja (amiből egyébként akad néhány), és a „The Musical Box” (Nursery Cryme, 1971) mellett a mai napig az együttes rajongóinak kedvenc száma. Hackett szólója a szám közepén tiszta klasszikus. Ahogy Collins dobolása is. A számon végigvonuló többszólamú énekharmóniák hihetetlenek. Gabriel itt láthatóan újra gúnyolja az angol hamis erkölcsöt és a tiltott szerelmet. Ez a modern Rómeó és Júlia paródiája, akik „a saját kezükbe vették a dolgokat”, mégis romantikusan hangzik. Különösen érdekes számomra a szövegnek az a része, ahol Gabriel a görög mitológia alakját, a látnok Teiresziászt említi. Ő a legenda szerint vakmerőségéért többször megbűnhődött az istenektől: nővé változtatták, aztán újra férfivá, végül megfosztották a látásától, de látnoki képességét a fizikai halála után is megtartotta. Ezt mondják el a sorok: „Once a man- like the sea I raged. Once a woman- like the earth I craved…There is in fact more earth than sea.” Ez egyben az a rész, ahol dallamos átvezetés érkezik, és a szám „megvilágosult” aurát kap. A fuvolaszólamok, a mellotron és a többszólamú ének igazi kelta hangulatot teremt. Minden, ami a legjobb a Genesisben, benne van ebben a számban.
Az „Aisle Of Plenty” zárja a lemezt. Rövidebb, szatirikus Gabriel-manierizmus, amely szomorúan és szellemesen egyszerre fejezi be az albumot. Újra felcsendül a „Dancing With the Moonlit Knight” dallama és fő riffje, amelyek a mellotron függönye mögött az „örökkévalóságba” fokozódnak. Nem, Peter Gabriel bizonyosan nem az a zenész, akit a királynő meg merne hívni koronázásának évfordulójára, vagy hogy játsszon a Buckingham-palota tetején. A hamis erkölcsű brit osztálytársadalom kritikájában szerintem csak Ian Anderson (Jethro Tull), aki egyébként skót, vetekedhet vele.
A rockzene egyik legjobb lemeze általában. Egyszerűen nem találok elég dicsérő szót. Kevesen számítottak akkoriban arra, hogy a banda a „Foxtrot” (1972) után még ambiciózusabb lemezt készít, olyat, amely a Peter Gabriel-korszak végleges művészi csúcsát jelenti. A „Selling England By the Pound” klasszikus és a prog rock mesterműve, amely a jó zenét hallgatók többségének megváltoztatta az életét. Én éppen ezzel a lemezzel fedeztem fel a Genesis zenéjének csodálatos világát, ezért különösen sokat jelent nekem. Ennek ellenére személyesen elég nehezen döntöm el, hogy ez-e valóban a legjobb lemezük, vagy az, amelyik ezután következett – minden idők legkülönösebb koncepcióalbuma. Ki merne ugyanis egy olyan lemez mellett, mint a „Selling England By the Pound”, egyáltalán arra gondolni, hogy az együttes képes megtenni még egy, utolsó lépést a zenei fejlődésében?
Felállás
Peter Gabriel – ének, ütőhangszerek, fuvola, oboa
Tony Banks – billentyűs hangszerek, 12 húros gitár
Steve Hackett – elektromos gitár, nylon gitár
Mike Rutherford – basszusgitár, 12 húros gitár, elektromos szitár
Phil Collins – dob, ütőhangszerek, kísérőének, ének (3)
Produkció
Genesis, John Burns
Számlista
1. Dancing With The Moonlit Knight (8:01)
2. I Know What I Like (In Your Wardrobe) (4:06)
3. Firth Of Fifth (9:34)
4. More Fool Me (3:09)
5. The Battle Of Epping Forest(11:43)
6. After The Ordeal (4:12)
7. The Cinema Show (11:06)
8. Aisle Of Plenty (1:31)
Az album hossza: 53:22
