Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 5/5
A „The Grand Wazoo” nevéhez híven nagy lemez volt, ha nem is Frank teljes pályafutásának egyik legfenségesebb gyöngyszeme, ami az életmű sokszínűségét tekintve egyáltalán nem kis teljesítmény. Akárcsak a nem kevésbé remek elődje, a „Waka/Jawaka” (1972), amellyel sok közös vonása van, stílusában ez is Frank (átmeneti) visszatérését folytatta a jazz rock fúzió csodálatos világába, amelynek útját a legendás „Hot Rats” (1969) című albumával jelölte ki olyan nagyszerűen, sok rajongója szerint egyenesen pályája csúcsaként. A „The Grand Wazoo” is abban az időszakban született, amikor Frank a stúdióban lábadozott attól, hogy 1971-ben, egy turné közepén egy beteges féltékenységtől hajtott huligán lelökte a színpadról. Frank sok mindenben ezen az albumon is a „Waka/Jawaka” sikeres zenei receptjéhez tartotta magát, csak itt még egy lépéssel tovább ment a jazz rock fúzió végtelen határainak és saját zeneszerzői képességeinek feltérképezésében. Ha a „Waka/Jawaka” még engedett némi közbeékelt blues-, funk- és hard rockos pillanatot, a „The Grand Wazoo” az ő legcizelláltabb és legkövetkezetesebb albuma a szellemes jazzes fa- és rézfúvós hangszerelések remek használatát tekintve. Ezeket úgy hangszerelte, hogy szinte tökéletesen összeolvadtak az egyedi gitárjátékával és az akkori rock- és jazzzene egyik legjobb ritmusszekciójával.
A fúvós hangszerelések itt még gazdagabbak és hangsúlyosabbak lettek, hiszen az albumon jóval több zenész közreműködött. Frank ezúttal igazi, 20 tagú jazz fusion big bandet tudott összehozni a szakma nagy neveiből (plusz két további énekessel). Közülük emelném ki régi munkatársait, akik ismét a felállás gerincét adták: Don Preston és George Duke billentyűsöket, Aynsley Dunbar dobost, Erroneous basszusgitárost és Tony Duran gitárost. Velük, akik közül a legtöbben még a The Mothers Of Invention idejéből ismerték, már a „Waka/Jawaka” lemezen is zenei csodákat művelt, így teljesen logikus lépés volt, hogy ugyanazzal a csapattal folytatta ott, ahol abbahagyta. A hangszereik mestereihez csatlakozott még egy kibővített fúvósszekció is. Csak találgatni lehet, miért Frank és kísérőzenekara, a The Mothers közös munkájaként jegyezte az albumot a Ryko kiadó. Igaz, hogy néhány korábban említett The Mothers-tag közreműködött rajta, de ez teljesen önálló album volt, amelyen sok más, új zenész is bemutatkozott.
A „The Grand Wazoo” ráadásul Frank számos koncepcióalbuma közül is egy volt (a lemez dalai közül csak a „For Calvin” nem kapcsolódik a koncepcióhoz). Mivel a koncepcióalbumok általában a legjobb munkái közé tartoztak, már ez a tény is kultikus státuszt biztosított neki. Frank ismét folytatta a komikus és rendkívül groteszk koncepciók hagyományát, amelyekben (szinte kivétel nélkül) éles társadalmi szatíra rejlett. Ezúttal a történet két képzeletbeli ókori civilizáció zenei összecsapása körül forog (ezt a szellemes borító is ábrázolja). A mese elején mellékszereplőként feltűnik Frank rajongóinak régi ismerőse, a őrült tudós, Uncle Meat is. Őt Frank főgonoszként először már az 1969-es azonos című dupla album koncepciójában mutatta be. Ezúttal Uncle Meat (itt kiderül, hogy igazi neve Stu) titkos laboratóriumában kitalált egy új módszert, amellyel bebizonyíthatja a hálátlan világnak határtalan zsenialitását. A sivatag közepén álló laboratóriumában sikerült létrehoznia egy kitalált ókori civilizáció afféle másolatát, vagyis hologramját. Ez egy lehetetlen szerkezetei egyik gombjának megnyomására jelent meg, mindössze néhány kődobásnyira Stu laboratóriumától.
E mesterségesen létrehozott civilizáció uralkodója Cletus Awreetus, akit funky imperátornak is hívnak. Cletusnak végtelen hadserege van, csupa munkanélküli zenészből. A hadsereg ritka pihenőidőben uralkodik a képzeletbeli városon, amikor éppen nem a szintén mesterségesen létrehozott főellenséggel, a Pedestriumból való Mediocratesszel csatázik –. Mediocrates is hatalmas, munkanélküli zenészekből álló sereggel rendelkezik. A két sereg minden héten hétfőn csap össze. A párharc végeredményét mindig kifüggesztik a hirdetőtáblákon, a díszített vízvezetékeken és a kőtáblákon. Mint minden igazi nagy birodalom uralkodójának, Cletusnak is rengeteg további gondja van. Nála az első helyen a társadalmi elégedetlenség áll. A zenét nem kedvelő mazochista aszkéták groteszk kultusza a Cletus szaunája alatti katakombákban összeesküvést kezdett szőni az uralkodó ellen. Cletus ezeket az összeesküvőket „kérdéseknek” szólítja. Úgy bánik velük, ahogy az ókori uralkodók mindig is szoktak. Miután elfogja az összeesküvőket, külön fesztivált rendez, amelyen részt vesz az egész kenyérre és cirkuszra éhes városi söpredék. Ott az összeesküvőket egy különleges arénába vezetik, ahol egy The Grand Wazoo nevű hatalmas hangszórón keresztül szól hozzájuk. Az imperátor megkérdezi tőlük, hogy tud-e valaki énekelni, táncolni vagy bármilyen hangszeren játszani. Azok a kevesek, akik jelentkeznek, és mutatnak legalább némi tehetséget, bekerülnek a hadseregébe (ami valójában egy big band).
A kevésbé tehetségeseknek kényszermunkára kell menniük különféle lepukkant éjszakai lokálokba és sztriptízklubokba, ahol, ha szorgalmasak, a klub tulajdonosa elkezdi felkészíteni őket Cletus seregébe. Azok a foglyok, akik nem válaszolnak azonnal, még egy esélyt kapnak: hozzájuk lép egy hiányosan felöltözött lány egy kanalakból összerakott különleges hangszerrel. Ha a hangjára mutatnak legalább egy kis természetes ritmusérzéket, szabadon engedik és Nashville-be küldik őket. A javíthatatlanokat pedig úgy büntetik, hogy Cletus személyes zenekara egy különleges szvitet játszik nekik, amelynek ultrahangjától szétrobban egy hatalmas, maró vegyi keverékkel teli tartály üvege. Amikor ez a veszélyes keverék ellepi a megmaradt rabokat, vége a fesztiválnak. A szertartás után Cletus vidám kedéllyel vacsorázni megy, hűséges szolgái társaságában. Étkezés közben megleckézteti a hír, hogy Mediocrates serege betört. A két zenészhadsereg drámaian összecsap, és Cletus győztesként kerül ki a párharcból. És így telik, újra meg újra, minden nap a képzeletbeli civilizációban, amelyet a baljós Uncle Meat teremtett. Ahogy Frank több más koncepciójára is jellemző, ez is a két kitalált civilizáció összecsapásán keresztül szimbolikusan számol le a zenészek és a zeneipar viszonyával. Az egyes kompozíciók (ezúttal is az instrumentális darabok dominálnak) felépítésük révén szépen kapcsolódnak a koncepció legtöbb nevéhez. Egyébként az album a vicces koncepció ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető, főleg mivel javarészt instrumentális anyagról van szó.
Az album a fenséges, több mint 13 perces, címadó instrumentális „The Grand Wazoo” dallal nyit. Ez sok mindenben stílusbeli folytatása a „Waka/Jawaka” címadó számának, bár hangulatában (a fent említett koncepcióhoz illően) sokkal inkább illene egy római korban játszódó vígjátékba, mint a spagettiwesternekbe, ami a „Waka/Jawaka” esetében igaz volt. Ebből a remek kompozícióból azonnal érezni azt a felismerhető, összetéveszthetetlen frankos humort, amikor minden fúvós hangszerelés egészen különleges, szellemes módon készült. A produkcióban elsősorban a big band élénk fúvósszekciója áll az élen, de ez remekül kiegészül Frank gitáros kiruccanásaival és a rendkívül dinamikus ritmusszekcióval. Az egyes motívumok nagyon lazán és szellemesen szólnak, különösen a trombitaszólók, amelyek gyakran úgy hangzanak, mintha valaki a nagy koncertterem hátuljában végig gúnyolódna a hallgatókon, és bolondot csinálna belőlük. Ahogy az minden rendes big band hagyománya, itt is a legtöbb hangszeres bemutatkozik egy saját szólóval, és ezúttal is kitűnt, ki más, mint Frank a gitárjával, aki a nyitó szólót játszotta. A záró gitárszólót társa, Tony Duran adta hozzá. A gazdag fúvósok, a funky gitárfutamok és a szellemes, teljesen kiszámíthatatlan ritmusváltások, szólótrükkök az első hallgatás után még örökre szórakoztatják a hallgatót, ami minden kiváló jazz rock fúziós kompozíció ismertetőjele, nemcsak azoké, amelyeket ez a zenei zseni alkotott.
A következő darab, a „For Calvin (And His Next Two Hitch-hikers)”, amely az egyetlen, aminek nincs köze a koncepcióhoz, kissé lecsendesíti a hangulatot, hasonlóan ahhoz, ahogy a „Waka/Jawaka” lemezen az „Your Mouth” tette. Mivel ezúttal nem blueshangokra épülő darabról van szó, hanem a jazz rock fúzió és az avantgárd érdekes hibridjéről, Frank jóval nagyobb teret kapott a kaotikus, improvizációval fűszerezett középső rész megalkotásához (az egyik improvizációt később, kissé módosított formában felhasználta a „Studio Tan” (1978) albumon található mulatságos groteszkben, a „The Adventures Of Greggery Peccary” című számban). A nyitódarab rohamát követően ez ritmikailag jóval lassabb kompozíció. Egyben az album egyetlen vokális száma is, hiszen Janet Neville-Ferguson női éneke és Sal Marquez kísérővokálja szerepel benne. Fergie komikus éneklésmódjával már a „Waka/Jawaka” lemez „It Might Just Be a One-Shot Deal” című számában bemutatkozott. Ezúttal pedig egy bizarr szöveget adott elő a halott stopposokról.
A „Cletus Awreetus Awrightus” újabb kivételesen szellemes és felszabadító darab, amely szellemiségében kissé rokon a „Hot Rats” klasszikusával, a „Peaches En Regalia” számmal. Ez a darab is rendkívül burleszkes fúvósszekciót és számos szétszórt gitár- és zongorafutamot tartalmaz. Nem hiányzik a mulatságos, „szalonos” Duke-féle elektromos zongoraszóló sem, amely a fúvósok belépésén, a szökdelő ritmuson és a gitárszólón át olyan dallamba megy át, amely akár egy Benny Hill-műsorban is szólhatna. A komikus hangulathoz hozzájárul még Frank „param-pampam” háttérvokálja is, amely a legtöbb hallgatót még ma is könnyedén megrázza a nevetéstől. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy Frank rendkívül gazdag komikus kompozíciós tárházából ez biztosan az egyik legszellemesebb darab volt, amelyet akár egy teljesen új műfajba is be lehetne sorolni: a komikus jazz.
A maradék két darab közelebb áll a hagyományos jazz rock fúzióhoz, szintetizátorhangokra és gitárfutamokra épül, bár a szerkezetükben ismét nem hiányoznak a Frankra jellemző burleszkes sajátosságok. Az első kettő közül az „Eat That Question” fenséges kompozíció, amelyet gond nélkül Frank egyik klasszikusának lehet nevezni. Különösen remekké a George Duke billentyűs kiváló, szintetizátoros nyitó szólója teszi, amely biztosan az egyik legjobb volt a pályafutásában. Nem hiányoznak a közbeeső, rendkívül kiváló frank-féle gitárfutamok sem, amelyek hatásosan kísérik Duke hozzájárulását. Köztük van egy remek gitárszóló is, amely visszahozza a kompozíció központi témáját. A darab szellemes fúvós- és rézfúvós részekkel zárul, amelyek a kifutás előtt hozzáadják a végső komikus hatást.
A záró csemege, a „Blessed Relief” melankolikus és oldott hangulatával csodálatosan árasztja a tökéletes boldogság és a gondok teljes hiányának érzését, és évekig Frank egyik legszebb és leg„komolyabb” (semmilyen komikus érzetet nem kelt) kompozíciója volt. Fő bája az oldó ritmusban, valamint a trombita, az elektromos zongora és a gitár gyengéd, dallamos futamaiban rejlik. Duke elegáns elektromos zongoraszólója után Frank élénk, teljesen egyedi gitárszólója következik, amelyen keresztül idővel visszatér a központi téma. Ez azon kompozíciók egyike, amelyet érdemes feltenni minden fárasztó nap végén, amikor leülsz a kanapéra, egy pohár limonádét nyomsz a kezedbe, és teljesen ellazulsz. Az albumnak még Frank sem tudott volna jobb zárást kitalálni, amikor a szépség, az elegancia, a kivételes érzék és a kiváló technikai felkészültség tökéletes mesévé olvad össze.
A „The Grand Wazoo” kétségtelenül Frank rendkívül gazdag pályafutásának egyik csúcsa és három jazz rock fúziós mesterműve közül az utolsó volt. A „Waka/Jawaka” lemezzel ellentétben, ahol elsősorban gitáros tehetségének bemutatására hagyott sok teret, itt a saját jazz big bandjével való együttműködés révén zseniális zeneszerzőként és hangszerelőként is különösen kitűnt. A jazz rock fúzió legjobb elemeinek ilyen tökéletes, saját, gyakran komikus hangszerelői képességeivel való összeolvasztását soha többé nem ismételte meg, bár kisebb felállásokkal még felvett néhány albumot, amelyeken a jazz rock fúzió különféle elemei szerepeltek. Egy sokoldalú, határok nélküli művésznek, aki pályafutása során soha nem ragadt le hosszabb időre egy zenei műfajnál, a következő logikus lépés az volt, hogy (ismét) elhagyja a jazz rock fúziót, és más zenei kihívásokba vágjon, amelyek zenéjükkel és szövegeikkel egyaránt gyakran sokkoltak a zenében szűk látókörű hallgatókat és a nyugati világ konzervatív részét. A következő években így Frank, természetesen megint csak rövid időre, feltámasztotta legendás zenekarát, a The Mothers-t, és bevitorlázott a keményebb rockos-avantgárd vizekre.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ütőhangszerek, ének
Mike Altschul – fúvósok
Billy Byers – harsona
Chunky (Lauren Wood)– ének
Lee Clement – ütőhangszerek
George Duke – billentyűs hangszerek, ének
Earl Dumler – fúvósok
Aynsley Dunbar – dob
Tony Duran – gitár
Erroneous (Alex Dmochowski) – basszusgitár
Alan Estes – ütőhangszerek
Janet Neville-Ferguson – ének
Fred Jackson, Jr. – fúvósok
Sal Marquez – basszusgitár, trombita, ének, rézfúvósok
Joanne Caldwell McNabb – ének, rézfúvósok, fúvósok
Malcolm McNabb – harsona, kürt, trombita
Tony Ortega – fúvósok
Joel Peskin – szaxofon, fúvósok
Don Preston – mini moog
Johnny Rotella – fúvósok
Ken Shroyer – harsona, rézfúvósok
Ernie Tack – rézfúvósok
Ernie Watts – tenorszaxofon, C-hangolású szaxofon („Mystery Horn”) a „Cleetus Awreetus Awritus” szólójában, fúvósok
Robert Zimmitti – ütőhangszerek
Produkció
Frank Zappa
Dalok listája
1. The Grand Wazoo (13:20)
2. For Calvin (And His Next Two Hitch-Hikers (6:06)
3. Cletus Awreetus-Awrightus (2:57)
4. Eat That Question (6:42)
5. Blessed Relief (8:00)
Az album hossza: 37:03
