Előadó: Iced Earth
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2004
Pontszám: 2.5/5
Hm, ez a lemez az egyik legellentmondásosabb a metalban. Legalábbis 2004-ben mindenképp az. Az ember nem is tudja, hol kezdjen bele a kritikába. Minden pluszhoz tartozik egy mínusz. Vagyis az Iced Earth új albuma meglehetősen semleges jellegű. A dolgot több szemszögből is megnézzük.
Az Iced Earth új albumot adott ki új énekessel. Sikerült megszerezniük a fiatalabb metalgeneráció egyik legjobb, ha nem technikailag a legjobb énekesét, Tim „Ripper” Owenst, aki a Judas Priestnél maradt állás nélkül.
Mathew Barlow énekes mellett Larry Tarnowski gitáros is elhagyta a zenekart, de Schaffer nem cserélte le újra. Így az Iced Earth jelenlegi felállásában nincs szólógitáros, vendégként Ralph Santolla játszotta fel a lemezen a szólórészeket, őt viszont Schaffer nem akarja a zenekarban, mondván, hogy bár technikailag kiválóan képzett, hiányzik belőle a szellemesség és a kreativitás a riffek írásában, a szólók felépítésében pedig az eredetiség. A „The Glorious Burden” elképesztő lemez. Nyolc rövidebb dalt és egy több mint félórás műalkotást tartalmaz. A minőségi szakadék e nyolc szám és a félórás operett között égbekiáltó.
A lemez legszentebb része egyértelműen a három felvonásos, félórás kompozíció, a Gettysburg. Minden felvonás a gettysburgi csata egy-egy napját írja le a háromnapos küzdelemből. Ez igazolja Jon Schaffer teljes zsenialitását. A zenekar maga a prágai zenekar közreműködését kérte. Az ürge teljesen beleélte magát a háromnapos kálvária történelmi pillanataiba, miközben a kompozíciót írta. Minden egyes apró részletbe, amelyet a darab olyan hatásosan kelt életre. Schaffer őszinte hazafi, ezért a szám az amerikai himnusszal, a Star Spangled Bannerrel nyit, érdekes feldolgozásban, amelybe még bendzsót is bevontak. Ezt balladisztikus rész követi, amelyben a zenekar hangulatot épít, majd az feltör, amikor az Iced Earth rázendít a megszokott, mérgező floridai hangzásával. A teljes eposzon át így hullámzanak a kontrasztos hangulatok, a helyzetnek és a csatatér állapotának megfelelően. A zenekari hangszerelések remekül kiegészítik a zenekar lüktetését, a hangulat valóban fenomenális, magas, eleven és végig elektromos. Tim az Tim, azaz „Ripper” a szó legszebb értelmében, éneke a szélsőségesen nehéz, szédítően magas sikolyoktól a mérgező üvöltésig terjed az alsóbb regiszterekben. Tim a félórás eposz balladisztikus részeiben is megmutatta magát, rendkívüli puhaságérzékkel és kifinomultsággal. Érzékien és végig teljes átéléssel. Elképesztő, hogyan keltette életre előadásával fantasztikusan Lee tábornok felismerését abban a pillanatban, amikor Lee végignéz a holttestekkel és vérpatakokkal teleszórt csatatéren, és tudatosul benne a saját felelőssége. Ez a dal legvégén hallható utolsó sorokról szól, amelyek a trilógia vitathatatlan csúcspontja, sőt talán az egész lemezé, a félórás eposz pedig minden szempontból valódi mestermű: ilyen igazi zenei drámát varázsolt elő a zenekar a zenekarral együtt.
Sajnos a többi anyag semmiképp nem ér fel ehhez a műalkotáshoz. A Red Baron/Blue Max közülük az egyetlen, amely teljes egészében meggyőz. Schaffernek a „The Glorious Burden”-t egyórás koncepcióalbummá kellett volna összeállítania, amelyben a teljes gettysburgi csatát felfűzi. A kialakult helyzetben viszont jobb lett volna, ha az Iced Earth két albumot ad ki. Az egyik lenne a konceptalbum, a másikon pedig ott lenne az a nyolc rövidebb szám, amelyek a félórás eposz halovány árnyékai. A többi dal történelmi témái is félresikerültek, nem győznek meg. Így kapunk például egy ötperces Waterloót, unalmas motívummal, amely a refrénen és az előrefrénen át ismétlődik. Pedig a Waterloo témájából igazán nem lett volna nehéz egy egész koncepcióalbumot csinálni. Ehelyett az egészet „erőszakkal” belenyomták egy ötperces kompozícióba.
Az Iced Earth kifejezésmódjában szemtelenül az Iron Maiden majmolása felé fordult, a Red Baron/Blue Max pedig az énekdallamokat tekintve is úgy szól, mintha Bruce Dickinson jelölte volna ki őket Owensnek. A Valley Forge olyan motívummal nyit, amely istenesen emlékeztet az Iron Maiden When Two Worlds Collide című számára. A Declaration Day végén a szóló szép lenyomata a 22 Accacia Avenue fade outjának, miközben nem egy tercharmónia is a rövidebb szakaszokban gyanúsan ugyanarra a legendás zenekarra hajaz. Az ütőerő jókora része a tercharmóniák lerakásának „esett áldozatul”, szinte mindenhol, ahol csak lehetett. A jellegzetes, mérgező „florida riffing” ezzel el van taposva, és nem tud életre kelni. Az ütőerőt a zenekar mással is elvesztette. Például a Declaration Day nyitánya fantasztikus, a zenekar szuperszonikus ultrafeszültséget bont ki, de a refrén mindent megöl. Egyrészt szerkezetileg valahogy nem illik oda, mert a lassabb tempó lecsillapítja a kiélezett légkört, másrészt a kórusének használata a hangulatot a patetikus kitörés felé billenti, amely teljesen elfojtja Tim kiváló teljesítményét. Ugyanezt a gondot találjuk a The Reckoning (Don’t Thread On Me) esetében is, amikor Tim valóban csúcsformában lép be az előrefrénben, a félresikerült refrén viszont aztán teljesen elfojtja ezt az ütőerőt. A szerzemények becsületét ennek ellenére Owens menti meg, így a zenét még mindig élvezettel hallgathatjuk, hiszen Tim kiadta magából a 110%-ot, és nehéz elképzelni, hogy van-e még valaki, aki többet tudna kisajtolni magából, mint Tim. Tim minden szakaszban uralkodik, ahogy a Judas Priestnél is, azzal a különbséggel, hogy nem nehéz felszínesen kijelenteni: Schaffer jobban kihasználta Tim énekesi képességeit.
A két balladaszerű szám, a When The Eagle Cries és a Hollow Man gyengébb a közepesnél, és a nyomába sem érnek az olyan számoknak, mint a zenekar atmoszférikus klasszikusai, a Watching Over Me vagy az I Died For You. Különösen a Hollow Man szól szó szerint „hollow”-nak, azaz üresnek. Ami a balladaírás meggyőző erejét illeti, amellyel az Iced Earth Barlow énekével mindig fantasztikusan lángolt, ahhoz a záró trilógia csendes részeiben közelítenek igazán érdemben.
A szövegeknél Schaffernek félig megbocsátható, tekintve az őszinte hazafiságát. Aki nem foglalkozik ezzel, az irigylésre méltó, akik viszont a szövegek hallgatása közben valamiféle gátat húztok fel magatokban, mint például én, azoknak valahogy át kell lépniük rajta. A „The Glorious Burden” alapjában véve nagyon szolid album. Nem az a fajta, amiért a metalvilág megőrülne, és attól is messze van, hogy rossz legyen. Valami a kettő között, mint a langyos víz, ami még mindig bizonyos fokú csalódást hoz. Azt a tényezőt, amely megmentette Schaffert a komolyabb bukástól, viszont egyértelműen Tim Owensnek hívják. Kizárólag neki köszönhetjük, hogy a „The Glorious Burden” még mindig teljes egészében hallgatható és pénzt érő befektetés marad, főleg ha szem előtt tartjuk a félórás műalkotás minden csúcsteljesítményét.
Felállás
Tim Owens – ének
Jon Schaffer – gitár
Ralph Santolla – gitár
James MacDonough – basszusgitár
Richard Christy – dob
Produkció
Jim Morris & Jon Schaffer
Számlista
1. Declaration Day
2. When The Eagle Cries
3. The Reckoning (Don’t Tread On Me)
4. Attila
5. Red Baron/Blue Max
6. Hollow Man
7. Waterloo
8. Valley Forge
9. The Devil To Pay – Gettysburg (1863)
10. Hold At All Costs – Gettysburg (1863)
11. High Water Mark – Gettysburg (1863)
Az album hossza: 75:45
