Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Overdrive
Kiadó: Soulfood
Megjelenés: 2014. 08. 25.
Játékidő: 45:23
Értékelés: 4/5
Nyolc év után tér vissza a színtérre az ötödik lemezével a brit Overdrive. Ne tévesszétek össze őket a svéd melodikus rock-revivalistákkal, akik ugyanezt a nevet viselik, és jóval fiatalabbak. A brit Overdrive ugyanis első fellépését 1974-ben játszotta szülővárosában, Grantham ben, még Upex néven, a zenekarban pedig már akkor ott volt két alapító tag, Tracey Abbott (gitár) és Ian Hammilton (basszusgitár), akik az Overdrive megalakulásának évévé végül 1977-et nyilvánították. Az Overdrive pályáját feljebbek és lejjebbek sora jellemzi. Először már 1982-ben feloszlottak, így mindössze egyetlen kislemezt tudtak kiadni, az „On the Run” (1981) című dallal, plusz két demófelvételt. A banda 1988-ban újjáalakult, és a változó hosszúságú szünetekkel tarkított évek alatt mostanáig négy stúdiólemezt rakott egymás mellé.
Megérkezett hát az ötödik stúdióalbum is, a „The Final Nightmare”, amelyet nem más producerként jegyez, mint Chris Tsangerides, aki a More nevű zenekarával testestül-lelkestül az NWOBHM-mozgalomban élt. Ő az a jótevő, aki például a Judas Priest klasszikusa, a „Painkiller” (1990) hangzását, vagy az Y&T „Mean Streak” albumának hangzását formálta. Pedig az Overdrive két éve alaposan átrostálta a felállását, és a csapatba új énekes érkezett, a tapasztalt, mondhatni „mózesi” Dave Coulter. Ő Steve Farner helyére lépett, azé a fickóé, akivel a zenekar az említett „On the Run”-t 1981-ben felvette és kiadta, valamint a harmadik és negyedik stúdióalbumot 2005-ben és 2006-ban. Abból, amit Coulter a „The Final Nightmare” lemezen letesz az asztalra, le lehet szűrni: az Overdrive kiválóan választott. Hihetetlenül jól megközelíti Farner énekstílusát!
A „The Final Nightmare” a legőszintébb lenyomata annak, amit a forradalmi jelenségként berobbanó NWOBJHM hozott. Egy lemez, amelynél megáll az idő a hallgató számára. Elveszel térben és időben. Mintha a nyolcvanas évek első felében készült volna. Furcsán hangzik, mégis így van. Hiába nem hoz semmi eddig nem hallottat a skandináviai és németországi újkori revivalisták falanxa, a tevékenységük rendkívül fontos, hiszen közös soraikba gyűjtötték azokat, akikről nem hittem volna, hogy még valaha is lábra kapnak. A Blitzkriegtől a Weaponön (UK) és a Tokyo Blade-en át a Battleaxe-ig, és persze az Overdrive-ig. Ők a „The Final Nightmare” lemezen úgy kapaszkodnak a bevált receptjükbe, mint részeg a kerítésbe, hiszen ezt tudják a legjobban, és ezért azt adják, amit a legjobban tudnak. És mivel minden mozdulatukban hihetetlenül őszinték, az album az igazi, ótvar-old school heavy metal „erotika” szerelmeséi bőre alá azonnal befészkeli magát! Kiváló heavy metal / heavy rock lemezről van szó az első másodperctől az utolsóig, amelyet végig baljós hangulat lengi be, tele borúval, ítéletidő-érzéssel, a végítélet közelségével! Tsangardies nem Sneap, úgyhogy ne várjatok olyan színpadias baljóslatot, mint a Hell új lemezein, de azért ott van. Dave hangja a végső pusztulás hírnöke. Kissé „üregesen”, tompán, vonyítva szól, és kiválóan eleveníti meg az őrület és a fájdalom szövevényének kínját. Coulter koránt sem énekesakrobata, inkább az „énekesi karizma bácsikája”. A Twisted in Mind mindent elmond, ahogy Coulter a magasabb fekvésekben, a nem túl meggyőző falzett fényében úszik, és közben hol erősebb, hol gyengébb a hangja. Ugyanakkor van benne „méreg”, és fenomenálisan működik a dalok szerkezetében és hangzásában. Az Ozzy és Mark Shelton (Manilla Road) keverékére emlékeztet, vagyis két olyan énekesre, akik nem éppen az atletikus hangképzéssel dicsekedhetnek, de mindkettőjüknek rendkívüli karizmája van a hangszínben és az interpretációban! A zenekar kivételesen kompakt hangfalat épít, amelyet az ősi, old school heavy metal első osztályú gitárriffjei alkotnak, abból az időből, amikor a rock és a metal összes úttörő riffje kipattant.
A dalok tele vannak sötéten pompázatos epikussággal. Valóságos dráma ez, okkultizmussal, kísértéssel, az őrület és a fájdalom szövevényével átitatva, amelyben a főhős végső pusztulásra ítéltetett. Senki sem menekülhet a sors keze elől, a kaszás vénasszony elől. A legutóbbi lemez óta eltelt nyolc évben az ötletek rendkívüli érettségig értek. Chris Tsangerides kiváló produkcióról gondoskodott. Fondorlatos, dühös, apokaliptikus. A pergő ágyúdörrenés, a rendkívül vaskos basszusvonal feszesen szeli át a hangképet, a riffek gonoszul és nyersen markolnak, a billentyűk sűrítik a hangkép hátterét, és „tömzsi” lendületet adnak neki. Mindebben a Dave Coulter sajátos hangja uralkodik, ő teszi fel az atmoszferikus i-re a pontot. Meg az az igazi punkos „koszosság”, amelyet hangban csak azok tudnak visszaadni, akik akkor építették a metalt, amikor a punk is virágkorát élte. A billentyűk és a gitárok kiváló összhangban dolgoznak. A billentyűk és a gitárok persze egyaránt szólóznak. A billentyűk gyakran nyúlnak a Hammond hangzás után, a Taken Young (Ben’s Song) című dalban pedig „templomi orgona” baljósságát hozzák, amitől végigfuthat a hátatokon a hideg.
Ha a tiszta, ősi heavy metal élményét kerested, minden szépítgetés, giccs, lakk, utólagos javítgatás, hozzáadott szimfonikus hangszerelés és csiripelő szintik nélkül, és nincs szükséged „agyonpolírozott hangzásra”, csak az „őszinte, szent” erejű gitárriffre vágysz, amely fogakat zúz és karóra húzza a fejet, akkor a „The Final Nightmare” az az album, amely kétségkívül boldoggá tesz. Az újjáélesztett szörny felüvöltött, felborzolta a tüskéit! A holdfényben megcsillan fenyegetően hegyezett fogsorának zománca, amely készen áll rá, hogy darabokra tépje áldozatait. Egészen az utolsó rémálomig, amelyből senki többé nem ébred fel: így csinálták egykor a heavy metalt. És átkozottul magabiztosan hat 2014-ben, ami azt jelenti, hogy az Overdrive szörnyének fogsora korántsem kopott meg!
Felállás
Dave Coulter – ének, vokál
Tracey Abbott – gitár
Tim Hall – billentyűk, vokál
Ian Hammilton – basszusgitár, vokál
Scratch Padgett – dob
Produkció
Chris Tsangerides
Dallista
1. Invited to Hell
2. Twice Shy
3. Glass Game
4. Twisting My Mind
5. Wasted
6. Lost on a Mountain
7. Nightwalker
8. Taken Young (Ben’s Song)
9. Final Nightmare
