Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 53:04
Értékelés: 3.5/5
Pontosan húsz évvel azután, hogy úgy tűnt, a Pink Floyd a „The Division Bell” (1994) remekművével lezárta hosszú, viharos és rendkívül sikeres stúdiókarrierje utolsó fejezetét, David Gilmour gitáros-énekes és Nick Mason dobos úgy döntött, hogy a „The Endless River”-rel hivatalosan is pontot tesz minden idők egyik legnagyobb progresszívrock-zenekarának története végére. A hír, hogy a Pink Floyd két évtized után elkészíti tizenötödik és egyben utolsó stúdióalbumát, az elmúlt évek számos hasonló, valótlannak bizonyult híre után eleinte rossz áprilisi tréfának tűnt, de hamar kiderült, hogy a rutinos zenészek ezúttal teljesen komolyan gondolják a bejelentést.
A poros stúdióarchívumból húsz éve rögzített, feldolgozatlan és fel nem használt felvételeket halásztak elő a „The Division Bell” felvételeinek idejéből, amelyeken többek között olyan billentyűs betétek is hallhatók, amelyeket eddig soha senki nem hallott, és amelyeket elhunyt társuk, Richard Wright játszott. Neki szentelték a hivatalosan is megerősített, utolsó Pink Floyd-stúdióalbumot, amely már a megjelenése előtt számos vitatott, ha nem egyenesen rosszindulatú és sunyi megjegyzést kapott, méghozzá a progresszív rock berkeiben igencsak tekintélyes zenészektől is.
A „The Endless River” tehát elsősorban zenei főhajtás a legendás billentyűs előtt, ami tulajdonképpen a meglehetősen váratlan megjelenésének fő célja is, miután sok rajongó azon tűnődött, jól döntött-e a megmaradt duó, hiszen úgy tűnt, a „The Division Bell”-lel olyan tökéletes búcsút alkottak, amilyet egy hozzájuk hasonló formátumú zenekar csak magának adhat. A „The Endless River” a „Louder Than Words” kislemez kivételével, amelynek szövegében Gilmournak ismét a párja, Polly Samson segített, teljes egészében hangszeres-ambient album, és legalább ebben a tekintetben példátlan a Pink Floyd eddigi történetében.
Másfelől valószínűleg senkit sem ér meglepetésként, hogy a „The Endless River” stílusában és hangulatában úgy szól, mint a „The Division Bell” hangszeres folytatása, ott, ahol az húsz éve véget ért, miközben néhány párhuzam a hetvenes évek bizonyos Pink Floyd-klasszikusaival is felfedezhető. Éppen Wright billentyűs futamai akadályozzák meg, hogy a „The Endless River” véletlenül Gilmour szólóprojektjének hangozzék, és a rajongók többsége a megjelenés előtt leginkább ettől tartott.
Az album négy töredezett, de egymással összefüggő egységre oszlik, amelyek egy másik, jóval kalandvágyóbb és ártatlanabb korban (mondjuk a hetvenes években) akár négy epikus szvit is lehettek volna, ám Dave és Nick ezekben a vállalati és cinikus időkben inkább az óvatos lépést választotta, hogy az album az „MP3-as” és „szelfi” generációnak is könnyebben befogadható legyen. A „The Endless River”-t a „The Division Bell”-lel az is összeköti, hogy ismét felhasználták a híres brit fizikus, Stephen Hawking beszédét, ami a slide gitárra és a billentyűs „birodalomra” épülő, számos tágas ambient hullám közepette egy csipetnyi nosztalgiát visz az album közepébe.
A „Things Left Unsaid” hosszabb ambient felvezetés, amely sok párhuzamot mutat a „Wish You Were Here” (1975) klasszikusával, a „Shine On You Crazy Diamond”-dal. Gilmour a megszokott, kifinomult gitárvariációi mellett ismét bőségesen merített az analóg szintetizátorokból és a gitáreffektekből, és Wright billentyűs textúráinak segítségével sok szerteágazó „soundscape”-et alkotott, amelyek a hallgatót többnyire csendéletszerű, ritkán háborgó utazásra viszik a folyón, valahová messze előre, a „végtelenbe”. Az „It’s What We Do”-ban először csendülnek fel Rick összetéveszthetetlen orgonái, miközben Gilmour jellegzetes, melankolikus gitárvariációi alaposan építik a drámai atmoszférát, amely a zenekar legtöbbre tartott örökzöldjeinek szintjén mozog. Az „Ebb And Flow” is sikeresen tartja fenn a hangzásbeli hidat a klasszikus Pink Floyd-hangzás és a későbbi, Gilmour-korszak között, az ő elektromos gitárjával az előtérben. Éppen a nyitó és a záró rész az album két legérdekesebb és atmoszferikusan legerősebb pillanata, a „The Endless River” azonban nagyjából a közepén, ahol a két percnél rövidebb hangszeres darabok dominálnak, többször elveszti a világos, összekötő fókuszt, és teljes ambient széttöredezettségbe hullik, ami tulajdonképpen a fő hibája.
A „Sum” az első szerzemény az albumon, amely valamivel több gitáragressziót kínál, bár ebből, ahogy az várható volt, tényleg nincs túl sok, miközben Richard rutinos, elektronikával fűszerezett billentyűs textúrái gondoskodnak róla, hogy ez a szám is egy elfeledett „The Division Bell”-dal folytatásának hangozzék. A „Skins” kellemes meglepetést tartogat Mason rövid, de fülbemászó dobszólója formájában, ami az ő „idősebb éveiben” inkább kivétel, mint szabály. Az „Unsung” drámai slide gitáros variációkat tartalmaz. Az „Anisina”, a „The Endless River” egyik legérdekesebb pillanata, kellemes, dallamos zongoraaranzsmánt, valamint megható gitár- és szaxofonbetéteket kínál. Az utóbbiakról a vendég szaxofonos, Gilad Atzmon gondoskodott.
A „The Lost Art Of Conversation” melankolikus szívhez szóló darab, gyengéd gitár-zongora hullámokkal. Az „On Noodle Street” szikrázó bluesos gitárvariációt, elegáns mellotronhullámokat és egy kevés, éppen megfelelő jazzes ritmikai utóízt hoz. A „Night Light” újabb rövid és gyengéd ambient utazás, a gitár és a billentyűk szólisztikus párbeszédével. Az „Allons-Y (1)”-ben végre ismét kicsit megélénkülnek a dolgok, mert Gilmour a hirtelen élénk ritmusváltások mellett néhány határozottabb gitárszakaszt kínál, ami sajnos nem tart túl sokáig. Az „Autumn ’68”, az „Atom Heart Mother” (1970) klasszikusának, a „Summer ’68”-nak amolyan sötét, szimbolikus, de stílusában nem folytatása, Wright szakrális fűszerezésű orgonaszólójával önéletrajzi pecsétet hordoz. Az „Allons-Y (2)” ott folytatja, ahol az előző, azonos című szerzemény véget ért, vagyis újra felidézi az élénkebb ambient hangulatot.
A „Talkin’ Hawkin’” a szívbe markoló zongora-gitár variációival, amelyeket a háttérben egy vendégénekesnő kórusszerű vokális harmóniái kísérnek, az album egyik legmelankolikusabb pillanata. A szám közepén megszólal Stephen Hawking elektronikusan tömörített hangja, aki néhány bölcs gondolatot oszt meg az elméleti fizika területéről. A „Calling” nemcsak a „The Endless River” legsötétebb pillanata, hanem az egész Pink Floyd-karrier egyik legborúsabb ambient pillanata is. Az „Eyes To Pearls” Dave minimalista, két húron való játékát tartalmazza, a szerteágazó szintetizátor-textúrák megszakadt függönyeinek ölelésében. A „Surfacing” szinte ikonoklasztikus, drámai gitármotívumot hoz, amilyet Gilmour a zenei pályafutása során már számtalanszor megszőtt. A záró teljesítmény, a „Louder Than Words”, az album egyetlen vokális száma és egyben egyik csúcspontja, megható „nagy finálé” számos lenyűgöző ambient árnyalattal és jó dave-i énekteljesítménnyel, amely azonban messze nem éri el a „High Hopes” érzelmi szintjét, ami továbbra is az ultimatív Pink Floyd-búcsúdal.
A „The Endless River”, a zenerajongók körében 2014 legtüzetesebben várt albuma, méltó búcsú minden idők egyik legnagyobb rockzenekarától, és méltó főhajtás az elhunyt Richard Wright előtt, még ha alapvetően csak gondosan feldolgozott és kisimított archív felvételek gyűjteménye is, amelyekhez a két vén motoros, Gilmour és Mason minimális javításokat adott hozzá, és a lehető legkisebb erőfeszítéssel kihoztak belőlük mindent. Annak fényében, hogy ez a projekt a zenekar körüli „beavatottak” szűk körén kívül teljesen váratlanul született, amikor a többség a legkevésbé számított rá, és hogy húsz év telt el azóta, hogy a Pink Floyd utoljára valami újat adott ki a stúdióból, a „The Endless River” akár kisebb sikernek és Gilmour és Mason amolyan erkölcsi győzelmének is nevezhető mindazok felett, akik ellenezték az album megjelenését, és előre kudarcot jósoltak neki. A két legendás zenész elhunyt barátjuk hagyatékának és remek vendégközreműködők segítségével nem látványos, de szép hangszeres-ambient teljesítményt hozott létre, amely az általános óvatosság közepette, ahogy az várható volt, nem hoz újabb hangzásbeli kalandokat, hanem kellemes módon zárja le a közel ötvenéves Pink Floyd-kört.
Felállás
David Gilmour – gitár, ének, billentyűk, zongora, basszusgitár (2,4,7,17), hangminták
Nick Mason – dobok, ütőhangszerek, hangminták
Richard Wright – Hammond-orgona, Farfisa-orgona, orgona, zongora, Rhodes-zongora, szintetizátor, vibrafon, hangminták
VENDÉGZENÉSZEK:
Guy Pratt – basszusgitár (9,14)
Bob Ezrin – basszusgitár (11,13,18), kiegészítő billentyűk (1)
Andy Jackson – basszusgitár (5,16), effektek (15)
Jon Carin – szintetizátor (9,11,13), ütőhangszeres minták (11,13)
Damon Iddins – kiegészítő billentyűk (4,12)
Anthony Moore – billentyűk („Calling”)
Gilad Atzmon – tenorszaxofon (7), klarinét (7)
Chantal Leverton – brácsa (18)
Victoria Lyon – hegedű (18)
Helen Nash – cselló (18)
Honor Watson – hegedű (18)
Durga McBroom – kísérővokál (14,17,18)
Louise Marshal – kísérővokál (18)
Sarah Brown – kísérővokál (18)
Stephen Hawking – hangminta (14)
Produkció
David Gilmour, Phil Manzanera, Andy Jackson és Martin Glover
Számok listája
SIDE 1:
1. Things Left Unsaid
2. It’s What We Do
3. Ebb and Flow
SIDE 2:
1. Sum
2. Skins
3. Unsung
4. Anisina
SIDE 3:
1. The Lost Art of Conversation
2. On Noodle Street
3. Night Light
4. Allons-y (1)
5. Autumn ’68
6. Allons-y (2)
7. Talkin’ Hawkin’
SIDE 4:
1. Calling
2. Eyes to Pearls
3. Surfacing
4. Louder Than Words
