Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Rhino Records
Megjelenés: 2007
Black Sabbath vagy Heaven & Hell?
Szerintem a Black Sabbathot senkinek nem kell bemutatni, hiszen azon hatvanas évek végi zenekarok egyike, amelyek megalapozták a heavy metalt és megtestesítették az NWOBHM-et, még mielőtt ez a kifejezés egyáltalán megszületett volna. A klasszikus Ward, Butler, Iommi és Osbourne felállás az első lemezeken még a bluesszal átitatott hard rock mintákhoz tartotta magát (a fenébe is – eleinte Polka Tulknak hívták őket), aztán egyre jobban eltávolodtak az akkorra már többé-kevésbé letűnt műfajtól, és a heavy metal mesterei lettek. A sikerrel megjöttek a drogok, a drogokkal egyre hangosabb veszekedések, a hetvenes évek második felében Ozzy Osbourne csupán néhány koncert erejéig hagyta ott a zenekart, aztán 1978 végén végleg távozott (legalábbis akkor úgy tűnt).
A helyére a kis ember nagy hanggal, Ronnie James Dio érkezett, aki korábban a Rainbow szupercsapatban bizonyította énekesi képességeit, és aki a Black Sabbathba végre szükséges frissességet hozta. Először a kereskedelmileg is kiemelkedően sikeres Heaven and Hell lemezt adták ki, amely után Ward dobos kilépett, a helyét pedig Vinnie Appice (Vanilla Fudge) vette át. Ez a felállás vette fel aztán a Mob Rules albumot, amely kereskedelmileg hasonlóan sikeres kiadvány volt, és amelyet egy élő lemeznek kellett követnie. Nos, mire a Live Evil végre megjelent, a felállásban már sem Dio, sem Appice nem volt, így újra ott volt Bill Ward, és a meglepetés – Ian Gillan! Hja, a Deep Purple, a Rainbow és a Black Sabbath óriásainak útjai bizony többször keresztezték egymást.
És miért ez a hosszú bevezető? A Black Sabbath-rajongók fejből tudják, a többiek meg legalább nagyjából képben vagytok ezekkel a tagcserékkel. A klasszikus Black Sabbath-felállás a kilencvenes évek végén jött újra össze, ez a második aranykori felállás pedig már a kilencvenes évek elején is egyszer. És eljött az idő megint… mivel az eredeti Black Sabbath nemrég még sikeresen fellépett (és állítólag felvételeket is készített), Iommi, Butler, Appice és Dio úgy döntöttek, hogy az új inkarnációt Heaven and Hell néven futtatják – az egyik legjobb lemez és egyben a legjobb dalok egyike után. És hogy ne maradjon csupán a turnénál (már alig várom, amikor július 5-én ők melegítenek be nekünk a Metallica előtt!!!), a most tárgyalt best of gyűjteményhez három vadonatúj dalt is hozzátettek.
Az első tizenhárom dal tehát felidézi, miért is olyan nagyra becsült, tisztelt és kedvelt ez a felállás. Iommi egyszerűen az egyik legjobb gitáros, és a riffjei persze minden gond nélkül odaülnek Blackmore és Page mellé a trónra, a ritmusszekció megbízható, és az első helyen a gitárnak, a másodikon pedig a kivételes hangnak van elkötelezve! Dióra nem véletlenül mondják, hogy ő a Hang! A válogatás persze lehetett volna jobb is, de annyira jó, hogy meggyőzi a hallgatókat, hogy nyúljanak a fent említett lemezek eredeti kiadásaihoz.
A The Devil Cried nagyon zajos dal, eleinte ütős, és végig remek dob- és gitárátvezetésekkel operál, az egyetlen, ami csalódást okoz, éppen a Hang. Az évek megtették a magukét, és bár még mindig kivételes hangról van szó, a korábbi gyöngyszemekhez képest ez már nem az igazi – a dalhoz hasonlóan a hang is valahogy nyersebb. Hasonlót mondanék a Shadow of the Wind kapcsán is, amelynek intrója kicsit az Iron Mant idézi, egyébként pedig fantasztikus gitárszóló díszíti. A záró Ear in the Wall igazán vágtatósan indul, és ugyanilyen zajosan folytatódik, Dio hangját főleg a refrénben erősen megtámogatják, az összetett felépítés pedig leginkább az Iron Maident juttatja eszünkbe. De ezek mind olyan jellegzetességek, amelyek amúgy is jellemezték Dio Black Sabbath-korszakát – az összetettebb dalszerkezet, a gyorsaság, az ütőerő és a kiszámíthatatlanság. Jó, Dio megöregedett, a hangja megérett, de még mindig remek formában van.
Persze felmerülnek a kérdések – mikor lesz megint a színpadon a klasszikus Black Sabbath? Mikor jelenik meg egy új, teljes stúdiólemez ilyen vagy olyan felállással? Erőből és alkotói lendületből láthatóan nincs hiány! Megtörténhet akár a lehetetlen is, és a Black Sabbathban hamarosan együtt hallhatjuk majd Ozzyt és Diót??? Ez valószínűleg már túl sok lenne, de ennél élesebb csatabárdokat is elástak már…
Felállás
Ronnie James Dio – ének
Tony Iommi – gitár
Geoff Nicholls – billentyűk
Geezer Butler – basszusgitár
Vinny Appice – dob
Bill Ward – dob
Produkció
Martin Birch, Tony Iommi
Dallista
1. Neon Knights
2. Lady Evil
3. Heaven And Hell
4. Die Young
5. Lonely Is The Word
6. The Mob Rules
7. Turn Up The Night
8. Voodoo
9. Falling Off The Edge Of The World
10. After All (The Dead)
11. TV Crimes
12. I
13. Children Of The Sea (Live)
14. The Devil Cried
15. Shadow Of The Wind
16. Ear In The Wall
