Kiadó: Cooking Vinyl
Megjelenés dátuma: 2025. 3. 28.
Produkció: Dan Hawkins
Az album hossza: 33:05 perc
Műfaj: Rock’N’Roll / Hard Rock
Értékelés: 9.0/10
A The Darkness nagyon szereti a „ropogós” címeket adni az albumainak. Elég csak a 2012-es comeback lemezre, a „Hot Cakes”-re gondolni. A zenekar pedig a nyolcadik albumával is hihetetlenül frissen ropogós marad. Sok rock and roll-os kollégájuk mellett, akik legfeljebb kenyérre kenhetik a vajat, ők az igazi, jól megpirult kétszersült.
A kvartett valójában egy igen hálátlan tény fogságában él. Minden zenekarnak megvan a maga keresztje, a The Darkness sem kivétel. Azokat a The Darkness-albumokat, amelyek a „Permission To Land” (2003) című debüt hatalmas kereskedelmi sikere után jelentek meg, és amelyeket a „One Way Ticket To Hell… and Back” (2006) erősített meg, a (nem feltétlenül az ő) közönség, amely egyébként kívülről fújja a két lemez összes slágerét, már nem vásárolja. Pedig minden későbbi albumon ott egy csomó dal, amelyet egyenesen örökzöld slágersingle-státuszra szabtak. De hát ez van. Már a második album is jóval sikeresebb lett volna kereskedelmileg, ha közvetlenül a debüt után jön ki, vagyis legalább 2004-ben. De elég is lesz ezekből a „ha”-kból ebben az eszmefuttatásban, mert az új The Darkness-album a rock zsigeri ragadozó erejének és a mókás bohóckodásnak ismét briliáns frigye, amely 2025-ben is a zenekar hű útitársa marad!
Az új album, a „Dreams On Toast” kicsit késik az elődjéhez, a három éve megjelent „Motorheart”-hoz képest, de így vagy úgy mindenki késik, a turnékkal az élen. A plandémia megtette a magáét. Ettől függetlenül kiváló lemez, az elsőrangú brit szarkazmus és paródia igazi gyöngyszeme. A The Darkness ismét belenyúl a rock and roll alapfordulatainak tárházába, és rendkívül ügyes újrahasznosítást végez, amelyben ezek az időtlen riffek újra azonnali ragadozó erővel hatnak. Tréfamesterek, akikkel nehéz felvenni a versenyt. Bár Justin Hawkins idén márciusban betöltötte az ötvenet, a tervei az új időkben egészen másfélék, mint hogy otthon az unokákra vigyázzon. Ezt bizonyítja a remek nyitó rockdetonátor, a Rock’N’Roll Party Cowboy, amelynek feltétlenül helyet kell kapnia a zenekar következő turnéinak koncertrepertoárjában.
A banda hű marad a hetvenes évek rock and rolljának múlhatatlan lényegéből merített inspirációhoz, ami az artizmus briliáns és egyedi keverékét eredményezi: pillanatokra kicsit Thin Lizzy-s, kicsit AC/DC-s (Mortal Dread), gyakrabban pedig nagyon, nagyon Queen-es (ez különösen szembetűnő a country-bolondozás Hot On My Tail-en és/vagy a kabarés csipkelődő The Longest Kiss-en), miközben a zenekar érzékenysége a zenei fertőzőképesség plazmája iránt annyira öntelt (és ugyanakkor annyira tréfás), hogy az asszociációk akár a „bubblegum pop” rock korszakáig is elröpíthetnek.
A The Darkness ezúttal is konkrét. Az új album alig 33 perces. 10 csiszolt számot kínál, amelyek egy másodpercnyi játékidőt sem pazarolnak el. És ez minden album lényege, amelyre aztán rásüthetjük a „jó album” jelzőt. A The Darkness ezt nagyon jól tudja. Az I Hate Myself olyan szám, amely ma nagy sláger lenne, ha a debütalbumon kapna helyet, vagyis 22 évvel korábban. Kopott rock’n’roll riffen lovagol, de átkozottul ügyesen van újracsomagolva és újra felszolgálva, úgyhogy áthatóságával azonnal „öl”. Dan Hawkins helyenként szélsőségesen vad és maró a riffelésével (The Battle for Gadget Land), ugyanakkor az album ügyesen „kiegyensúlyozott”, többek közt botrányosan paródiás kirándulásokkal a country/honky tonk vizekre, ahogy azt a Cold Heart Woman mutatja.
A zenekarnak nem fogy ki az éleselméjűségből. És közben nagyon racionális. Nem ismeri a pazarlást és a fecsérlést. Így a „Dreams On Toast” albumot a rock and roll briliáns repeszgránátjának nevezhetjük, amelyet élvezettel pörgetsz ismétlés üzemmódban. Mert a dalok annyira ésszerűen vannak megválogatva, hogy az album végig leköt! A Walking Through Fire decibelzabáló rohama után, ahol Justin ismét ravaszul „bohóckodik és fintorog” a hangjával, ezzel feléleszti a zenekar debütjének lényegét, jön a záró albumburleszk filmes kifutású Weekend In Rome. Az albumot kötelező úgy hallgatni, hogy a szövegeket is követed. Ilyenkor teljesen megragad, és meggyőz arról, milyen egyedülállóan éles elméjű Justin Hawkins, aki ebből a szempontból is a zenekar hajtóereje marad.
A „Dreams On Toast” a javíthatatlan rock’n’roll bohócok újabb fenomenális teljesítménye, tele peckes kamaszoskodással és mindazzal, amire a zenekar egy rajongója csak vágyhat. A The Darkness erős, áthatoló és tömören kifejező mókamester marad, és a puha kenyérbelű rockzenekarok többségéhez képest a megpirított rock’n’roll toast betonmasszívumának igazi szinonimája!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Rock’N’Roll Party Cowboy
2. I Hate Myself
3. Hot on My Tail
4. Mortal Dread
5. Don’t Need Sunshine
6. The Longest Kiss
7. The Battle for Gadget Land
8. Cold Hearted Woman
9. Walking Through Fire
10. Weekend In Rome
Felállás:
Justin Hawkins – ének, gitár, zongora
Dan Hawkins – gitár, vokál
Frankie Poullain – basszusgitár, vokál
Rufus Tiger Taylor – dobok, vokál
Közreműködő vendég:
Stephen Dorff – monológ a 10. számon
