Kiadó: Reigning Phoenix Music
Megjelenés dátuma: 2205. 3. 21.
Produkció: Leo Leoni & Charlie Bauerfeind
Műfaj: Hard Rock
Értékelés: 8/10
A Gotthardnak nem kell különösebb bemutatás. Az európai hard rock mára igazán nagy nevévé nőtt zenekar a megalakulásakor rossz időben bukkant fel a színen. Akkoriban minden kelendő volt, csak a nagyívű muzikalitásba csomagolt optimizmus nem. A kitartásuk azonban végigvitte őket a nehéz kilencvenes éveken, amikor a hard rockon minden grunge és post-grunge zenekar röhögött, és a kreatív mag, Leo Leoni gitáros-zenekarvezető meg az (sajnos) elhunyt énekes, Steve Lee szilárd összeforrottsága idővel a műfaj trónjára emelte a Gotthardot, nemcsak itthon, Svájcban, hanem más országokban is, főleg a régi kontinensen. A német nyelvű országokban a Gotthard egyszerűen óriási név! A zenekar a Steve Lee életét követelő tragédia után (ami a kiadott albumok színvonalának megtartását illeti a Lee-vel működő korszakhoz képest) sehogy sem tud talpra állni, ami csak megmutatta, milyen erős énekes volt Steve Lee.
A Gotthard a Lee nélküli korszakban is nagyon jó albumokat vesz fel, de hiányzik belőlük az az utolsó, nélkülözhetetlen pont az i-re, hogy ne merüljenek feledésbe pár hónappal a megjelenés után. Így van ez a legújabb „Stereo Crush”-sal is: nagyon tisztességes lemez néhány igazán erős ponttal, mint a sorrendben az ütős, fertőző Thunder & Lightning, rögtön utána a Rusty Rose, meg a himnikus, ütős balladaként ható Burning Bridges, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a zenekar az új időkben is megőrizte érett, kreatív lendületét. A The Beatles-klasszikus, a Drive My Car feldolgozása viszont az ellenkezőjét mutatja: hogy kevés a saját ötlet. Igaz, a zenekarnak a kezdeti években többek között a Hush és a Mighty Quinn feldolgozása hozott hírnevet, de az réges-régen volt, amikor még bizonyítani kellett, és az utat keresni a színre. Nos, a Gotthard mai státuszához képest (több mint 30 év működés és 14 stúdióalbum után) a feldolgozás stúdióalbumra emelése nem éppen hitelességről és magabiztosságról árulkodik. A 14. lemezen egyszerűen nincs szükség ilyesmire. A számot a zenekar mindenesetre remeknek találta – a feldolgozás amúgy nagyon sikerült –, de ha nem is szerepelne a lemezen, még mindig ott marad rajta jó tizenegy saját szerzemény.
A produkció félreismerhetetlen. A basszusvonalak dörgők, zörgők, az album pedig vastag, térfogatos, alulról építkező hangzásponyvát visz magával. Erre már a „kövér” nyitó roham, az AI & I is felhívja a figyelmet. A frázisok nyersek, dörgők, Leoni a frazírozását gyakran talk boxszal támogatja meg, ami valamiképp a zenekar védjegyévé vált. Ez a hangszerelési trükk a Boom Boom kislemezen jön ki a legintenzívebben, amelyet az új anyag írása idején megszületett fia ihletett. A frázisokat Hammond-orgonát idéző meleg hangzás öleli körül, ami szintén Gotthard-standard. Rusztikus. És a balladák? Azok mindig is a zenekar arcához és munkásságához tartoztak. A Life új szerzemény ebben a stílusban, és vele a Gotthard megpróbálja elcsípni azoknak a daloknak a népszerűségét az elmúlhatatlan korszakból, amikor Steve Lee-vel megszülettek a Heaven, The Call, All I Care For és Let It Rain. Nagyon jó, de a zenekar klasszikus balladáinak árnyékában marad.
A „ragadozó” muzikalitás plazmája az új lemezen is kellemes marad. Ez az az igényes pompa, bombasztikus hangzás, amelyhez a zenekar réges-rég hozzászoktatott minket. Ott van a Liveropool, és különösen a fenséges, himnikus Shake Shake, amelyet az új album egyik legerősebb szerzeményének tartanak. A számok közötti hangulatváltások is hálásan kaptak helyet a lemezen (a dalszerkezetek közötti kellemes különbségeknek köszönhetően). Ilyet hoz a Boom Boom után az első felében, később pedig a Devil In The Moonlight, a refrénen belüli dallam játékos megoldásával. A Dig A Litle Deeper gyengébb pont, az album pedig ennek a számnak a nem egészen négy percében sajnos sehová sem mozdul. A záró, bluesos hangulatú, balladaszerű These Are The Days az ünneplés dala, ami ismét inkább a szebbik nem szívén kopogtat, és az album egyik legváltozatosabb szerzeménye. A fiúk a szájharmonikáról sem feledkeztek meg. Nagyon jól sikerült darab. Ennek a helyére viszont az album végén jobban illett volna egy igazi hard rock repesz.
Nagyon ügyesen megkomponált album, ahogy az várható volt ettől a rendkívül érett, hosszú életű zenekartól, amelyből nem hiányzik a tapasztalat és a rengeteg úton szerzett rutin. A „Stereo Crush” igazi Gotthard-album. Tetőtől talpig. Ráadásul nagyon jó. Beindít és felpörget. Jó hallgatni. De van itt még valami. Maeder nagyon-nagyon jó énekes. A szerzeményeket a testére írták, és a hatodik albumán (amióta a Gotthard tagja) a „Stereo Crush”-on is bizonyítja az éneklésével, hogy jó fából faragták. A hangszín, a megközelítés, a metrika. Minden. Minden klappol. De ha az összehasonlításokkal visszatérsz a 2009-től 1992 felé haladó korszakba, egyértelmű, hogy a „Stereo Crush” a több mint kellemes felismerésnél többet nem ad: hogy a Gotthard még mindig itt van, és remélhetőleg hamarosan látjuk is őket valahol színpadon. Olyan módon van viszont megkomponálva és produkálva, amiről a hard rock műfaj zenekarai ma csak álmodhatnak.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. AI & I
2. Thunder & Lightning
3. Rusty Rose
4. Burning Bridges
5. Drive My Car
6. Boom Boom
7. Life
8. Liverpool
9. Shake Shake
10. Devil In The Moonlight
11. Dig A Little Deeper
12. These Are The Days
Felállás:
Nic Maeder – ének
Leo Leoni – gitár
Freddy Scherer – gitár
Marc Lynn – basszusgitár
Flavio Mezzodi – dob
