Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pallas
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2001
Játékidő: 63:36
Pontszám: 4.5/5
A skót neoprogresszív rock bajnokai, a Pallas a „Beat The Drum” (1998) után, amely többnyire joggal aratott kedvező fogadtatást, és visszaadta a zenekar kedvét a pályafutás folytatásához, magabiztosan, ugyanabban a felállásban láttak neki ambiciózusabb utódja, a „The Cross & The Crucible” felvételének. Visszahozták a klasszikus Pallas-logót, amelyet az ismert grafikus, Patrick Woodroffe tervezett, és akivel utoljára a „The Sentinel” (1984) című koncepcióalbum-mestermű idején dolgoztak együtt. Pályafutásuk során először vendég háttérénekeseket is bevontak, akik helyenként kórusharmóniákkal gazdagították a hangzást. Ezek az albumon sokkal fontosabb szerepet kaptak, mint azt sokan gondolnák.
A zenekar tagjai a „The Cross & The Crucible” lemezzel vissza akartak találni a legjobb korszakuk, élén a „The Sentinel” színvonalához, amit a pompás hangszerelések bősége és a három epikus szerzemény is bizonyított. Ráadásul az album koncepciós pecsétet is kapott: a szövegek többsége a tudomány (Crucible) és a hit (Cross) történelmi visszaéléseire hívja fel a figyelmet. A „The Cross & The Crucible” a Pallas korábbi három stúdióalbumával ellentétben, amelyeket viszonylag gyorsan be lehetett fogadni, ritmikailag összetettebb jellege miatt valamivel több időt kért, mire az egyes témák és refrének beleragadtak a fülbe, de ez a türelem bőségesen megtérült.
A lemez dalszerkezetei ritmikailag összetettebbek a korábbiaknál, hiszen a ritmusszekció, vagyis Graeme Murray basszusgitáros/háttérénekes és Colin Fraser dobos ezúttal valóban teljes gőzzel dolgozott, és néhány egyenesen elbűvölő manővert vitt véghez. Fraser az elektronikus ütőhangszerekkel sem fukarkodott, ami számottevően modernizálta a hagyományos Pallas-hangzást, míg Ronnie Brown billentyűs a „The Sentinel” ideje óta nem gondoskodott ennyi gazdag zenekari hangszerelésről, mint a „The Cross & The Crucible” lemezen.
A zenekar hangszeres „motorja” továbbra is a kiváló gitáros, Niall Mathewson volt, aki sosem szégyellte a kemény rockos futamokat, ezek pedig remekül olvadtak össze a főként pompás szintitextúrákkal. Alan Reed énekes sajátos, melankolikusan fűszerezett hangjával mindig a neoprog jobb énekesei közé tartozott, és szép adag felismerhetőséget hozott a Pallasnak, így nem meglepő, hogy a „The Cross & The Crucible” egyes dalaiban számos lenyűgöző érzelmi pillanatot teremtett.
A nyitó „The Big Bang”, amely disszonáns hullámzással és áramló billentyűs függönyökkel indul, szokatlanul avantgárd kísérlet, és csak Reed énekének belépésével kapja meg a Pallasra jellemző dallamos dimenziókat. Ez gyakorlatilag afféle előkészület volt az epikus címadó dalhoz, amely az album három csúcspontjának egyike.
A szakrális színezetű nyitány orgonavariációkkal és súlyos gitárriffel rakja le az alapokat az energikus és viszonylag összetett hangszeres szakaszhoz, amelyet csörgő basszusvonalak, dühösen száguldó gitárfutamok, tüzes dobátmenetek és kórusharmóniák jellemeznek. A központi hangszerelést Wolfgang Amadeus Mozart legendás „Requiem”-je ihlette. A Reed melankolikus énekére épülő, finomabb szakaszba átlépve az epikus hangulat eléri csúcspontját, miközben a tudomány és a hit történelmi, aljas célú megcsúfolásáról szóló mély szöveg az emberi lelkiismeretet kopogtatja. A szakrális kórusharmóniák tovább tágítják a sötét középkor levegőjét. Mathewson mindig is azok közé a bűnösen elhanyagolt gitármesterek közé tartozott, akik minden adandó alkalommal bizonyítják, mekkora igazságtalanság éri őket, és ez most sincs másként, hiszen a végén monumentális gitárszólót nyom.
A „For The Greater Glory” ütősebb szerzemény, amely a megalkuvást nem ismerő gitárfutamok és harciasan hangolt dobok miatt már majdnem a progresszív metal határán jár, és biztosan az Arena minden rajongójának is tetszeni fog. A közbeékelődő finom pillanatok, amelyek közepette Reed éneke brillíroz, kissé enyhítik a komor és harcias hangulatot, az epikus refrén viszont az album csúcspontjai közé tartozik. A közbeiktatott zenekari szakaszok és az egyes dobindulók hatásosan szítják a melodramatikus hangulatot, a dal felénél váratlanul feltűnő „törzsi” ütőhangszerek pedig igen szórakoztató ambientes színt visznek a számba. A „Who’s To Blame?” rövidebb, folkrockos bevezetővel nyit, ahol az akusztikus gitár gyengéd akkordjai, a finom zongora és Reed kifejezetten halk éneke uralkodik. Hirtelen drámai átmenet következik az epikus, többszólamú refrénbe, amelyet hatalmas szimfonikus hangszerelés támaszt alá, és ez ennek a remek dalnak a fő vonzereje.
A „The Blinding Darkness”, az a kompozíció, amelyről a Pallas a következő koncertalbumát elnevezte, a „The Cross & The Crucible” legambiciózusabb pillanatai közé tartozik. A hangszeres bevezetőt, amelyet tágas ambientes függönyök jellemeznek, ütősebb vizekre vezető tempóváltás követi, ahol harcias gitárfutamok, temperamentumos dobátmenetek és pompás billentyűs hangszerelések uralkodnak. Reed melodramatikus éneke ismét remekül érzi magát, amikor eljön a finomabb szakasz ideje, amelyben a zenekar hatásosan építi a feszült hangulatot. A Pallas-klasszikus csúcspontja az epikus refrén, amelyben Reed azt kérdezi, mekkora a féktelen tudományos fejlődés ára. Mathewson ismét megmutatja magát: drámai és szenvedélyes gitárimprovizációja még mélyebbé teszi a fenséges hangulatot.
A „Towers Of Babble”, az album újabb csúcspontja, pásztori nyitánnyal indul akusztikus gitáron, majd tüzes hangszeres szakaszba vált át, amelyben a nekibúsult gitárfutamok, a rejtélyes szimfonikus textúrák és a szakrális színezetű kórusharmóniák sikeresen teremtenek archaikus hangulatot. Ezt tovább mélyítik Brown közbeékelt, barokkosan megfűszerezett orgonafutamai, kavargó minimoogszólója pedig külön fejezetet érdemel. A „Generations” szerelmes ballada, finom pásztori-zenekari dallammal nyit, amelyet Reed megható éneke fog össze. Ez a Pallas történetének egyik ritka, de sikerült szerelmes dalszöveges pillanata.
Ezt követi a tizenegy perces eposz, a „Midas Touch”, az album újabb kulcsfontosságú pillanata, amely a skót neoprog-bajnokok legjobb teljesítményei közé tartozik. A drámai bevezetőt, filozofikus narrációval, amelyben az ókori görög Dionüszosz óva inti Midász királyt a kapzsi aranyérintés-vágytól, temperamentumos szakasz követi pompás hangszerelésekkel, és Reed vokális melodramatikájának csúcsán. Az epikus refrén azonban messze nem ennek az ambiciózus szerzeménynek az egyetlen erénye, hiszen nem hiányoznak belőle a ravasz tempóváltások, a drámai kórusharmóniák és a változatos hangszeres részek sem. A „Celebration!” az album pompás lezárása, igazi Pallas-stílusban. Murray megvastagított basszusvonalai szépen támogatják az epikus hangszereléseket és az emelkedő dallamot, miközben Reed éneke kulcsszerepet játszik a pozitív hangulat terjesztésében. Minden hangszeres elég teret kap virtuóz erényei bemutatására, bár ennek a ragyogó dalnak a „sztárjává” ezúttal Brown billentyűst lehetne kikiáltani.
A „The Cross & The Crucible” a Pallas eddigi pályafutásának egyik legjobb lemeze volt, így joggal beszélhetünk neoprog-klasszikusról, amellyel tovább erősítették kultstátuszukat. A Pallasnak a hosszú színpadtól távol töltött idő miatt elég sok elmaradást kellett pótolnia, ha lépést akart tartani a nyolcvanas évek nem kevésbé ambiciózus neoprog-kortársaival, és az új évszázadban meglepően jól ment is nekik. Az, hogy nem „futószalagon” adták ki az albumokat, csak használt nekik, és egyúttal lehetővé tette a további művészi fejlődést, hiszen a visszatérés óta minden Pallas-lemez külön fejezet volt.
Felállás
Alan Reed – ének, akusztikus gitár
Niall Mathewson – akusztikus és elektromos gitár, tamburin
Ronnie Brown – billentyűs hangszerek
Graeme Murray – elektromos basszusgitár, fretless basszusgitár, háttérének
Colin Fraser – dob, akusztikus és elektronikus ütőhangszerek
VENDÉGÉNEKESEK:
Gill Main – háttérének
Claire Bleadsdale – háttérének
Laura Sinclair – háttérének
Trevor Gray – háttérének
Alastair Taylor – háttérének
Laura Harrow – háttérének
Produkció
Niall Mathewson és Graeme Murray
Számlista
1. The Big Bang (3:08)
2. The Cross & the Crucible (9:17)
3. For the Greater Glory” – 7:37
4. Who’s to Blame? (4:45)
5. The Blinding Darkness (6:41)
6. Towers of Babble (8:11)
7. Generations (5:21)
8. Midas Touch (11:16)
9. Celebration! (7:24)
