Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 2006
Értékelés: 3.5/5
A King Crimson páratlan jelenség, amilyenből a rockzenében nagyon kevés van. Hosszú, gazdag és egyben gyakran kaotikus pályafutásuk során már legendás debütalbumuk, az „In The Court Of The Crimson King” (1969) megjelenése előtt hihetetlen sikert arattak, amely a mai értelemben vett progresszív rock megteremtőivé avatta őket. Ahelyett, hogy ennek a lemeznek az örökségére építve nagy kereskedelmi sikert csináltak volna, inkább szüntelenül cserélgették a felállást, és olyan albumokat adtak ki, amelyek szokatlan, állandóan változó hangszerkezeteikkel, rétegzett és újító kompozícióikkal – a jazz rocktól a szimfonikus hangzáson és az avantgárdon át a proto metalig és tovább – inkább a zenei finomságok kedvelőinek szűk körében maradtak, mint a szélesebb tömegek előtt. Közben kétszer fel is oszlottak, főleg azért, hogy elkerüljék hangzásuk esetleges kommerszzé válását. Mindez a zenekart az innovatív rock sok rajongója számára örökre a progresszív rock legprogresszívebb bandájává tette. A King Crimson mindig a zenét helyezte a zenekar elé, még ha ez átmeneti megszűnést jelentett is, és önként úgy döntöttek, hogy a saját javukra inkább az érthetetlenség peremén működnek. Ez a kereskedelmi média kritikusaitól persze örök értetlenséget hozott nekik, ugyanakkor rendkívül elkötelezett rajongók sokaságát szerezték meg, akik hisznek a zenekar fő filozófiájában: abban, hogy a zene megváltoztathatja a világot. A King Crimson egyszersmind nemcsak újítónak, hanem kivételes látnoknak is bizonyult, zenében és szövegekben egyaránt.
Ki tudja, milyen lenne a történetük, ha vezetőjük, Robert Fripp nem verte volna szét a bandát atomjaira minden alkalommal, amikor felcsillant a kereskedelmi siker bármiféle esélye. Ha a debütálásnál több ilyen albumot készítenek, valószínűleg ők is megtöltenék a csarnokokat és vezetnék a slágerlistákat, ahogy annak idején kortársaik, a Pink Floyd, a Yes vagy a Genesis, de így inkább kis klubzenekar maradtak, amely hű maradt fenséges zenei kísérleteihez. A válasz arra, hogy Fripp miért vívott ki az évek során – meglehetősen különc természete ellenére – kivételes hűséget és tiszteletet mind a zenekar követői, mind a progresszív rock rajongóinak többsége részéről, elég egyszerű. Ez a zseniális gitáros, aki egész sor új gitáros és zenei technikát talált fel, lényegében a prog rock zenész megtestesítője, még ha ezt ő maga mindig hevesen tagadja is. Fripp a zenekar rajongóinak nagy örömére így sírig hű marad küldetéséhez, az új és szabad zenei formák kidolgozásához, még ha csak egy „kicsi és mobil közösség” keretein belül is.
Hogyan lehet tehát hitelesen bemutatni egy ilyen szokatlan zenekar pályáját, amelyet gyakorlatilag lehetetlen pusztán egyes darabokkal megmutatni? Ez eddig egyik korábbi válogatásnak sem sikerült, és a „The Condensed 21st Century Guide” is túl nehéz feladatot vállalt, pedig sokat ígért. A dupla kiadás mellett hozott döntés bölcs lépésnek bizonyult, mert így szép számú olyan szám került a válogatásra, amely egyébként kimaradt volna. Támogatom a kronologikus sorrendet és a két korszakra bontást is (69-74 és 81-03), mert így a beavatatlan hallgató legalább nagyjából érzékeli a zenekar fejlődését a szimfonikus hangvételű kezdetektől a kiterjedt mellotronhullámokon, a fúvós kalandokon és a szellemes improvizációkon át a new wave-es, etno és avantgárd fűszerekig, egészen a matematikai metálos expanziókig.
Az első lemezen a zenekar korai, szerintem egyben legizgalmasabb és legkiszámíthatatlanabb korszakának (69-74) alkotásai találhatók, amely ezen a válogatáson egészen hat különböző inkarnációt ölel fel. Fripp ezúttal nem követte el az 1976-os hibát, amikor megjelent a zenekar első best of-ja, a „The Young Persons Guide To King Crimson”, amelyről lemaradt az „21st Century Schizoid Man” himnusz; ez most nagy stílusban nyitja a válogatást, és a beavatatlan hallgatónak is jelzi, melyik albummal érdemes kezdeni a zenekar megismerését. A válogatás nagy része egyébként jól sikerült, bár ez gyakorlatilag lehetetlen feladat, és sokan hiányolni fogják valamelyik kedvencüket; mégis beleköt az ember abba, hogy néhány legnagyobb remekművüket – mint a „Court Of The Crimson King” (In The Court Of The Crimson King), a „Sailor’s Tale” (Islands, 1971), a „Larks’ Tongues In Aspic – Part I” (Larks’ Tongues In Aspic, 1973), a „Fracture” (Starless And Bible Black, 1974) és a „Starless” (Red, 1974) – lerövidítették, hogy beleférjenek a lézerlemez időkorlátaiba, ami egyetlen prog rock zenekarnak sem tesz jót, nemhogy egy olyan progresszívnek, mint a King Crimson. Az ilyen verziók általában csak a gyűjtőknek érdekesek, a zenekart még csak most megismerőknek nem tesznek szívességet. Ugyanígy jobb lett volna a stúdióváltozatot feltenni a „Cat Food” (In The Wake Of Poseidon, 1970) rövidített kislemezverziója helyett, amely a gyűjtőknek sem érdekes, hiszen évekkel ezelőtt már megjelent az „In The Wake Of Poseidon” újrakiadásán. Ide tartozik az is, hogy ezen a lemezen egyetlen szám sem szerepel a „Lizard” (1970) albumról, amely a zenekar egyik legjobbja, és ez megbocsáthatatlan. Hogy miért nincs ezen a válogatáson olyan klasszikus, mint a „Cirkus”, annak oka valószínűleg az, hogy Fripp nem rajong a zenekar legjazzesebb produktumáért. Kár, mert én személy szerint nagy rajongója vagyok az említett albumnak.
A második lemez a történetük másik nagyobb korszakát (81-03) fogja át. Az első felében az az időszak jelenik meg, amikor a zenekar a 80-as évek elején Belew-val, Levinnel és a visszatérő Brufforddal váratlanul újra összeállt, és létrehozta néhány legjobb művét. Ekkor kezdtek a zenéjükbe new wave-es, etno és minimalista elemeket is vinni, amelyeket egy albumtrilógiára öntöttek, ez ma a 80-as évek prog egyik legnagyobb teljesítményének számít (ezek a „Discipline” (1981), a „Beat” (1982) és a „Three Of A Perfect Pair” (1984)). Itt vannak tehát az olyan klasszikusok, mint az „Elephant Talk”, a „Frame By Frame”, a „Waiting Man”, a „Neurotica”, a „Three of A Perfect Pair”, a diszkós (!) sláger, a „Sleepless”, és más, többé-kevésbé ismert számok ebből az időszakból. Ezúttal sem tökéletes a válogatás, mert hiányzik néhány legizgalmasabb és legnépszerűbb darabjuk, például a „Thela Hun Ginjeet”, az „Indiscipline” (mindkettő Discipline), a „Neal And Jack And Me” (Beat), a „Man With An Open Heart” vagy a „Dig Me” (mindkettő Three of a Perfect Pair), és még sorolhatnám, de akkor már a legjobb egy box setet kiadni. A továbbiakban a hallgató követheti a zenekar újjászületését a 90-es évek közepén, egy hattagú kolosszus képében, amikor dupla trióként működtek, és a történetük legerősebb ritmusszekciójával rendelkeztek. Az akkori „Thrak” (1995) albumról négy szám került kiválasztásra, ám a „Coda: Marine 475” le van rövidítve, a „Dinosaur” pedig ezúttal kislemezverzióban szerepel. A ragyogó „ConstruKction Of Light” (2000) számai nagy meglepetésemre kimaradtak a válogatásból, így a hallgató elesik a zenekar aktuális arcának fejlődésétől, amely zenei kifejezésmódját az utóbbi években egyre inkább Fripp kiterjedt hangfüggönyeinek, az űrbéli improvizációknak és a matematikai metál használatának kombinációjára összpontosította, és így az egyetlen legendás prog rock zenekarként mutatta be magát, amely a 21. században is épp olyan progresszív, mint a kezdetekkor. Annál inkább jól járnak az utolsó stúdióalbum, „The Power To Believe” (2003) rajongói, amely szintén az egyik legjobb alkotásuk, hiszen arról egészen hat szám szerepel.
A „The Condensed 21st Century Guide 1969–2003” persze messze nem ideális válogatás, amely kielégítené a zenekar régi rajongóit, akiknek nincs benne semmi új, ahogy az is valószínűtlen, hogy nagyobb számú új rajongót tudna megnyerni. Fő mínusza, hogy a dupla kiadás ellenére a legjobb számaik némelyikének lerövidítése miatt, azért, mert nem fedi le a teljes diszkográfiát, és mert sok rajongó feltenne rá valami más művet is, semmiképp sem tud hiteles képet adni a King Crimson jelenség valódi természetéről. Ettől függetlenül mégis egyike marad a jobb best of-jaiknak, hiszen az az ideális, amely a hallgatónak a teljes keresztmetszetet megmutatná arról, mik voltak és mit jelent a King Crimson, minden valószínűség szerint soha nem is fog megjelenni.
Felállás
Robert Fripp – gitár, mellotron, eszközök
Adrian Belew – ének, gitár
Tony Levin – basszusgitár, stick
Pat Mastelotto – dob, ütőhangszerek
Trey Gunn – basszusgitár, stick
Bill Bruford – dob, ütőhangszerek
John Wetton – ének, basszusgitár
David Cross – hegedű, billentyűs hangszerek
Jamie Muir – ütőhangszerek
Boz Burrell – ének, basszusgitár
Ian Wallace – dob, ütőhangszerek
Mel Collins – szaxofon, fuvola
Peter Sinfield – szövegek, illusztrációk, hangok
Gordon Haskell – ének, basszusgitár
Peter Giles – basszusgitár
Michael Giles – dob, ütőhangszerek
Greg Lake – ének, basszusgitár
Ian McDonald – billentyűs hangszerek, mellotron, vibrafon, fúvósok
Keith Tippett – zongora
Mark Charig – kornett
Robin Miller – oboa, angolkürt
Nick Evans – harsona
Produkció
King Crimson
Számlista
CD 1 In The Studio: 1969 – 1974
1. 21st Century Schizoid Man (7:23)
2. Epitaph (8:55)
3. Court of the Crimson King (Abridged) (7:16)
4. Cat Food (Single Version) (2:47)
5. Cadence and Cascade (4:37)
6. Ladies on the Road (5:30)
7. Sailor’s Tale (Abridged) (7:02)
8. Larks’ Tongues in Aspic, Pt. 1 (Abridged) (6:41)
9. Book of Saturday (2:49)
10. Fracture (Abridged) (10:05)
11. Starless (Abridged) (4:37)
12. Red (6:15)
13. Fallen Angel (5:55)
CD2 In The Studio: 1981 – 2003
1. Elephant Talk (4:44)
2. Frame by Frame (5:08)
3. Matte Kudasai (3:46)
4. Discipline (5:02)
5. Heartbeat (3:54)
6. Waiting Man (4:26)
7. Neurotica (4:50)
8. Three of a Perfect Pair (4:10)
9. Sleepless (Abridged) (4:36)
10. Vrooom (4:37)
11. Coda: Marine 475 (Abridged) (2:05)
12. Dinosaur (Single Version) (5:18)
13. Sex Sleep Eat Drink Dream (4:48)
14. Power to Believe I: A Cappella (0:43)
15. Level Five (7:17)
16. Eyes Wide Open (4:09)
17. Happy with What You Have to Be Happy With (3:44)
18. Power to Believe III (4:10)
19. Power to Believe IV: Coda (2:21)
