Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Manilla Road
Kiadó: Golden Core Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 88:25
Értékelés: 4/5
A „lyukas” Mysterium (2013) és a „Playground Of the Damned” (2011) után a legendás, mondhatni kultikus kansasi metalosok, a Manilla Road 17. stúdióalbumukkal, a „The Blessed Curse”-szel térnek vissza. Ezzel végre újra rátaláltak arra a diszkográfiai örökségre, amelynek köszönhetően a nyolcvanas években kiadott felejthetetlen lemezek sorával a metal szakértői körökben valójában az egyik legnagyra becsültebb zenekarrá váltak. Olyanná, amely a múltbeli munkájáért soha nem kapta meg az igazi elismerést, hanem valahol a metaluniverzum földalatti bugyraiban maradt, mint egy nagyon jól őrzött titok.
A „The Blessed Curse” az a pont, ahol a zenekar főnöke, az egyedülálló Mark „The Shark” Shelton felébredt az álmából, és egyenesen a Manilla Road karrierjének gyökerei felé fordult: azokba az időkbe, amikor a banda olyan fantasztikus lemezeket csinált, mint mások mellett a „Crystal Logic” (1983) és a „Mark of Death Mask” (1981). A társaival együtt egy ördögien jó albumot tett le az asztalra, olyat, amilyennek a remek „Voyager” (2008) után kellett volna megjelennie! A túlzottan álmos „Mysterium” után mindössze két évvel teljes átalakulás következett. Kaptunk egy lemezt, tele dühös, felhúzott, sötét indulóhimnuszokkal, amelyekben a kompozíciókon át a rendkívül vibráló hangulatok dinamikusan folynak egymásba. A középpontban ismét Mark Shelton markáns hangja áll. Őt soha nem tartották jó énekesnek, sőt. A hangjához egyszerűen hozzá kell szokni. Ha nem megy, a Manilla Roadot semmiképp sem fogod megszeretni. Megvan benne a maga sajátossága és különleges karizmája, de azért gyenge énekes. A hangja az évek során egyértelműen elvesztette az erejét, ennek ellenére a színe annyira jellegzetes és egyedi, hogy Shelton orrhangon üvöltő, üreges hangjával valójában továbbra is a központi alak marad, aki a Manilla Road szerzői kifejezésmódjának egyediségére azonnal felismerhető pecsétet nyom.
Az albumnak van egy hibája: a produkció. Ezúttal a gitárok kellemesen felhúzottak. Shelton tulajdonképpen az ó-iskolás receptet választotta, és a gitárja teljesen tisztítatlan, hangzásában csupasz és rendkívül organikus, ami a szólózásával és a dallamkövetés iránti különleges érzékével együtt újabb védjegye a klasszikus Manilla Roadnak. Miközben Shelton éneke, a gitárriffek és a basszusvonalak szilárdan összekapaszkodva, aktívan élnek együtt a hangképben, ugyanez nem mondható el a dobok produkciójáról: azok vékonyan, távolian szólnak, mintha egy messzi telefonfülkéből érkeznének. Bármennyire igyekszik is Naudi „színezni” az átvezető részeket ragyogó pergésekkel, szikrázóan bevetni a dupla lábdobot és így tovább, a pergődob hangja kétségbeejtő. Kár. Éppen a hangzásbeli hiba rontja el ennek az amúgy példás darabnak az összképét, amely egyébként bizonyítja, hogy az öreg motorosok érett korukra is még milyen élénkek, és az ihletből korántsem fogytak ki. Talán Sheltonnak stúdióproducert kellene behívnia, és felhagynia a producerkedéssel, hiszen a két előző albumon is hasonló produkciós hibák vannak. A producer viszont pénzbe kerül, Shelton pedig nem éppen a zeneipar gazdag embere.
A „The Blessed Curse” győztes képletet kínál, mindenekelőtt azért, mert több gyors szám van rajta, amelyeket hosszabb kompozíciók egyensúlyoznak ki, és ezekben különösen erősen jelen van a drámai színház hangulata. Az összes dal markáns riffeket kínál, amelyek a zenekar jobb albumainak zenei dossziéját meghatározzák. Különösen dühösek, hogy ne mondjam, egyenesen okkult gúnnyal telítettek a The Dead Still Speak vagy a Truth in the Ash, továbbá főleg a Reign of Dreams, a vége felé pedig a Sword of Hate. Ezek olyan számok közé ékelődnek, amelyek a nyitó címadó dalhoz hasonlóan a drámai színház fokozásán keresztül bontakoznak ki, és a hangulatok többször is képszerűen megfordulnak bennük. Ezekben a számokban a zenekar az ismert recept szerint rendkívül ügyesen kolbászol a dühös torzítás és a színpadias, csendesebb részek között, amelyeket tiszta vagy akusztikus gitárhang kísér. Itt a teljes epikus feketeség és a misztérium uralkodik. A Manilla Road művészetének sajátos, eredeti dogmájában Shelton az album készítésének idején a szumerek ókori világától kapott ihletet, ezért a dalok költészete Dél-Mezopotámia ókori civilizációjára épít (ma itt áll az a szegény, „szerencsétlen” Irak). Az album tehát a korai bronzkorba visz vissza minket, vagyis több mint 4000 évvel a szerencsétlen tornász születése elé. Különösen a harmadik Tomes of Clay mászik a bőröd alá, ahol a zenekar szándékosan arab skálákba hajózik, és kifejezetten komor atmoszférát teremt. Gyönyörű akusztikus szám jön az 5. helyen is, amikor a Falling szólal meg. Shelton különleges énekmegközelítése még több drámai kifejezőerőt csikar ki ezekből a csendesebb pillanatokból. Az albumot a The Muses Kiss című mini-epikus szvit zárja, amely neoklasszikus stílusban indul, az album egyik legjobb száma, és határtalan melankóliával van megtömve. Bryan Patrick pontosan az album nyugodtabb részein kapcsolódik be Shelton éneke mellé, ahol a magasabb énekvonalakkal, harmónia-duettekkel hatásosan állít kontrasztot a drámai érzéseknek.
A „The Blessed Curse” egy bónuszalbumot is tartalmaz, amely hat számmal „After the Muse” címet viseli. Annak ellenére, hogy a bónuszlemez dalai az aranzsmánjaikban nagyobb mértékben az akusztikus hangzásra építenek, amely így az események fejlődésének középpontjába kerül, a fókuszt az All Hallows Eve című dal viszi el. Két különböző változatban. Az első az 1981-es, amelynek analóg felvételére a zenekar teljesen véletlenül bukkant rá nemrég a stúdióban. Hossza 12 perc, és egy atmoszferikus epikus darabról van szó. Miért nem hosszabb? Mert a zenekarnak akkor elfogyott az analóg felvevőszalagja! Eszméletlen. Megmaradt az eredeti teljes kifejezésbeli hitelessége, amelyet képszerűen össze lehet vetni a dal záró, újonnan felvett változatával, amely a bónuszalbum végére került. Három perccel meghosszabbítva,
A „The Blessed Curse” rendkívül sikeresen és hatásosan kapcsolódik vissza a Manilla Road diszkográfiájának legfényesebb fejezeteihez. Ha egy kicsit több figyelmet fordítottak volna a produkcióra, amely sajnos sántít, az album még erősebb kifejezőerővel és művészi hatással bírna volna. Ettől függetlenül rengeteg zeneszerzői gyönyörűséget kínál, és kiváló egyensúlyt a gyors, ütős kompozíciók és a sajátos atmoszféra építésére összpontosító darabok között. Ez a misztikus kultikus amerikai metalbanda epikus feketeségének rajongóit biztosan több mint kielégíti!
A Manilla Road tavaly, 2014. 07. 22-én fellépett a tolmini Metaldays fesztiválon, ahol a második színpad főszereplőiként kiváló koncertet adtak a szakadó esőben. A RockLine beszámolóját erről a fesztiváli napról teljes terjedelmében elolvashatod ITT!
Felállás
Mark „The Shark” Shelton – gitár, ének
Bryan „Hellroadie” Patrick – ének
Joshua Castillo – basszusgitár
Neudi – dob
Produkció
Mark „The Shark” Shelton
Számlista
CD.1:
„The Blessed Curse”
1. The Blessed Curse
2. Truth in the Ash
3. Tomes of Clay
4. The Dead Still Speak
5. Falling
6. Kings of Invention
7. Reign of Dreams
8. Luxifera’s Light
9. Sword of Hate
10. The Muses Kiss
CD2.:
„After the Muse”
1. After the Muse
2. Life Goes On
3. All Hallows Eve 1981 Rehearsal)
4. In Search of the Lost Chord
5. Reach
6. All Hallows Eve 2014
