Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: It Bites
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1986
Értékelés: 3.5/5
Az It Bites láthatóan örökre egyedi hangzású, messziről felismerhető stílusú zenekarként marad meg a köztudatban, még ha rövid pályafutása alatt soha nem is került be a rockzene nagy neveinek ligájába. Azon különleges art rock bandák egyike, amelynek eredeti zenei megközelítése ellenére nem jutott osztályrészül látványos kereskedelmi siker és ismertség. Az It Bites a legtöbb munkáján rendkívül ügyesen ötvözte a progresszív rock és a pop elemeit, hidat verve a két látszólag teljesen különböző zenei világ között. A formáció központi sztárja kétségkívül a remek énekes-gitáros, Francis Dunnery volt, aki akkoriban – bár mesteri gitárjátéka láttán azt hinnéd, évek óta a pályán lévő gitárosról van szó – még csak a zenei pályafutása elején járt. Változatos, kissé extravagáns hangja a hangszínét tekintve néhol Peter Gabrielre (ex-Genesis, szóló) vagy Derek Shulmanre (Gentle Giant) emlékeztet, amit a progresszív rock rajongóinak többsége azonnal észrevesz.
A „The Big Lad In The Windmill” volt az első albumuk, és már ezen megmutatták jellegzetes hangzásukat, amelyet a következő két lemezen tovább építettek. A dalok többsége – főleg az elektromos gitár gyakran agresszív megszólalásának köszönhetően – meglehetősen hard rockos alapokra épül, így az album szinte robban az energiától, miközben a sokféle billentyűs hangszer melankolikus díszítésekről gondoskodik . Említésre méltó a rendkívül gazdag többszólamú harmónia is, amely még jobban kiemeli Dunnery vokális akrobatikáját. Dick Nolan basszusa is elég érdekes és összetett ahhoz, hogy nagyon pattogós, fülbemászó ritmust csikarjon ki. Tulajdonképpen az egész album nagyban a ritmusra, valamint a fő- és kísérővokálokra támaszkodik. A John Beck játszotta billentyűk változatosak, sokat tesznek hozzá az összritmushoz, amit néhány, a hagyományos fúvósokat helyettesítő hangszerelés is igazol. A legtöbb dal hangulata vidám, pattogós és játékos, hogy ne mondjam, kissé glamesen kifestett. Mindez persze nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a zenekar a szélesebb közönség számára is érdekes legyen. A legizgalmasabb pedig az, hogy az album szép arányban kínál prog (extravagáns ének, vokális harmóniák, kiszámíthatatlan gitárbetétek, változatos billentyűk és összetett basszus) és pop elemeket (magas fokú dallamosság, énekelhető refrének, könnyű befogadhatóság), ezért az album szinte minden dalában ott van a rádiós sláger lehetősége, másfelől viszont a hangszerelések többségének összetettsége az igényesebb hallgatók számára is érdekessé teszi.
A nyitó „I Got You Eating Out Of My Hand” csordultig van finom popos fogásokkal, amelyek kifinomult szintetizátorokra és pattogós ritmusra épülnek. Amikor pedig belép Dunnery változatos hangja, a dal még pattogósabb és dallamosabb lesz, a fő refrén meg még sokáig nem megy ki a fejedből. A kísérő vokálharmóniák remekek, akárcsak az energikus gitárbetétek. Hogy progresszív zenekarról van szó, azt bizonyítja a szintetizátoros improvizáció közvetlenül a második átvezetés előtt, amikor ismét megszólal a fő refrén. Az „All In Red” többrészes vokális harmóniákkal nyit, utána funkys ritmus következik néhány „véletlenszerű” gitárbetéttel, amelyek úgy hatnak, mintha a művész csak odavetette volna őket, hogy csökkentse a dal kereskedelmi fogékonyságát. A „Whole New World” improvizált fúvósokkal és könnyed bárhangulattal indul. Ezúttal is Dunnery hangja, a többrészes vokális harmóniák és az ultradallamos refrén gondoskodik arról, hogy a csibészes hangulat és a melankólia keveredjen. A „Screaming On The Beaches” fenyegetően élezett gitárriffekkel nyit, majd pattogós ütőhangszeres átvezetés és álmodozó, többszólamú refrén következik, pattogó ritmusra építve, ami elég ahhoz, hogy az album egyik összetettebb darabja legyen. A „Wanna Shout” ismét kissé keményebb, hard rockosabb irányt vesz, és igazi szurkolós ritmusa van, valami Queen-féle stílusban. Dunnery itt különleges vokális elemben mozog. Egyébként ez az album legkevésbé izgalmas dala. A „Turn Me Loose” viszont kétségkívül az egyik csúcspont, kicsattan a dallamos harmóniáktól és az érdekes gitárfogásoktól, elektromoson és akusztikuson egyaránt. A második részben rendkívül érdekes fordulat jön ízléses billentyűs hangmintákkal, mielőtt újra megszólal a fő refrén, amely szintén azok közé tartozik, amelyek sehogy sem akarnak kimenni a fejedből. A „Cold, Tired And Hungry” afféle melankolikus himnusz, ahol főleg a gazdag vokális harmóniák és az érzelmes billentyűk nyűgöznek le, és ez is az album egyik csúcsa. A „Calling All The Heroes” minden bizonnyal az album egyik legérdekesebb alkotása. Különlegessé a power metalos előrefrén (és az ahhoz illő szöveg) teszi, valami Helloween-féle stílusban, bár a fő refrén megint teljesen más. Még érdekesebb a második átvezetés, amely tele van szellemes hangmintákkal, élezett riffekkel és űrbéli szintetizátorokkal. A „You Will Never Go To Heaven” az egész album csúcspontja, itt mutatják meg leginkább progresszív hajlamaikat, és az It Bites rendkívül érzelmes hangulatnak adja át magát. Dunnery gitárbetétei szépen összefonódnak a rétegzett szintetizátorokkal, miközben az éneke vigasztalanul szól. A gitárvirtuózok rajongóit pedig minden bizonnyal elvarázsolja a záró, teljesen váratlan gitárszóló. A címadó dal nagyon szép búcsú akusztikus gitáron.
Ezzel a debütálással, amelyen egyetlen elhibázott szám sincs, az It Bites a kifinomultság, az összetett hangszerelés és a magas fokú dallamosság mestereként mutatkozik be, ami rögtön egyedi zenekarként emeli ki. Aki szereti a jó art rockot és olyan bandák munkásságát, mint például a Saga, a Queen, a Rush (a 80-as évekből), vagy akár a Yes és a Genesis kommerszebb dolgait, azt a „The Big Lad In The Windmill” is le fogja nyűgözni. A neo prog számos rajongója is megtalálja majd a számítását, mert zenéjükben felismer néhány, a műfajra jellemző elemet. Másfelől ez az a progresszív zenekar, amelyet a rengeteg popos finomság miatt gyűlölnie kell minden purista, aki nem bírja elviselni mindazt, ami eltér a számára szigorúan meghatározott hangzásnormáktól. Úgyhogy két lehetőség van: vagy egy pillanat alatt megszeretitek őket, vagy hallani sem akartok majd róluk. Attól függ, milyen típusú zenerajongók vagytok. Ha nem jönnek be nektek, akkor nyilván lemaradtok rengeteg kiváló zenéről. Mi, többiek pedig örülhetünk annak, hogy nemrég feltámadtak halottaikból több mint 15 év után, még ha a pótolhatatlan Dunnery nélkül is, akit John Mitchell (Arena, Kino, The Urbane, Blind Ego, John Wetton, ex-Frost*) váltott.
Felállás
Francis Dunnery – ének, gitár
Dick Nolan / basszusgitár, kísérővokál
John Beck – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Bob Dalton – dobok, kísérővokál
Produkció
Alan Shacklock
Számlista
1. I Got You Eating Out Of my Hand (6:07)
2. All In Red (3:32)
3. Whole New World (4:25)
4. Screaming On The Beaches (3:46)
5. Wanna Shout (3:13)
6. Turn Me Loose (4:12)
7. Cold, Tired And Hungry (4:17)
8. Calling All The Heroes (5:33)
9. You’ll Never Go To Heaven (7:13)
10. The Big Lad In The Windmill (0:48)
Az album játékideje: 43:06
