Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Mars Volta, The
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2008
Játékidő: 75:45
Értékelés: 3.5/5
A The Mars Volta azon modern kísérleti zenekarok egyike volt, amelyek a progresszív rock rajongóit pályafutásuk kezdete óta alaposan megosztották. Ez egészen a korai, 2012-es feloszlásukig így maradt, amikor a két alapító, Omar Rodriguez-Lopez gitáros és Cedric Bixler-Zavala énekes úgy döntött, hogy a bandának lejárt a szavatossága, és ideje más projektekre koncentrálni. A vélemények arról, hogy a The Mars Volta a modern progrock egyik legtehetségesebb és legizgalmasabb csapata volt-e, vagy csupán kissé túlértékelt egykori punkok, akik hirtelen rájöttek, hogy kiváló zenészek, és érzékük van a határtalan hangkísérletezéshez, de mindezt valódi szív nélkül csinálták, ma is eléggé megoszlanak.
Egyrészt a klasszikus prog rock, a salsa, a jazz fusion, a progmetál, a pszichedélia és az alternatív rock elemeinek keverése, amellyel az At the Drive-In post-core banda szétesése után az új évezred elején előbukkantak, üdítő és különleges színfolt volt a modern prog színtéren. Másrészt zajos hozzáállásukkal, atonális, elmosódott hangzásukkal és oszcilláló gitáreffektjeikkel sokaknak okoztak ősz hajszálakat, hiszen Cedric egyedi hangja nem mindenkinek jött be.
Leginkább a prog rock avantgárd ágainak rajongóit nynyerték meg maguknak, olyan előadók mentén, mint a King Crimson, a Can, Frank Zappa és Captain Beefheart, hiszen a ritmikailag igényes zenéjük rendkívül összetett és gyakran kaotikus volt, ráadásul (többé-kevésbé) társadalomkritikus szövegek is tartoztak hozzá. A fiatalabb generáció híveit főleg a zajjal és a tombolással csábították magukhoz, amelyet az egykori punkos napokból őriztek meg. Mindenesetre az az érdemük, hogy számos fiatalabb hallgatót a progresszív rock felfedezésére ösztönöztek, soha nem merül feledésbe, még ha a jövőben nem is állnak össze újra.
Mire megjelent a negyedik stúdióalbumuk, a „The Bedlam in Goliath”, a The Mars Volta már bejáratott, a kísérleti/nehézrock-rajongók többsége által tisztelt név volt, bár sok „hitetlen Tamás” azért nem bízta rájuk teljesen a modern prog éllovasának szerepét, mert kereskedelmi téren szokatlanul jól mentek nekik a dolgok már korán. A The Mars Volta-albumok többsége koncepcióalbum volt, így a „The Bedlam in Goliath” is, amely az első lemezük Thomas Pridgen (Suicidal Tendencies) dobossal. Az érdekes, szinte bizarr koncepció a zenekar tagjainak egy különös társasjátékkal szerzett furcsa tapasztalatából született, amelyet Omar egy jeruzsálemi kirándulás közben vett. Ezt a társasjátékot, amelyet „Jósnak” kereszteltek el, Omar, Cedric és a többiek egy ideig megszállottan játszották a turnébuszon, ami szinte már afféle rendszeres rituálévá vált minden koncert után.
Egyszerre csak csupa rossz dolog kezdett történni velük: a turné közepén otthagyta őket Blake Fleming dobos, aki anyagi zavarokba került. Cedricnek műtétre kellett mennie hirtelen megdagadt lába miatt, Omar stúdióját elárasztotta a víz, az áramkimaradások közepette pedig korábban rejtélyes módon eltűnt az összes hangfelvétel. A balszerencsék csúcspontja az akkori hangmérnök idegösszeomlása volt, aki nem akart tovább részt venni az új album készítésében, mert szerinte „a The Mars Volta őt akarja először megőrjíteni, utána pedig a világ többi részét”. A babonás Omar a „The Bedlam in Goliath” felvétele közben a megátkozott társasjátékot egyszerűen kettétörte és elásta a földbe, a hely hollétét pedig senkinek sem árulta el, és szigorúan megparancsolta, hogy a „Jósról” többé szó se essen. Attól fogva állítólag megtört a rossz varázs, és a banda be tudta fejezni az album felvételét.
Stílusában a „The Bedlam in Goliath” kevésbé eklektikus és kevésbé finom teljesítmény volt, mint elődje, az „Amputechture” (2006), hiszen eddigi legütősebb és legdurvább albumuk, vagyis a banda az összes dalban szinte megállás nélkül őrjöng vad dobátmenetekkel, atonális elektromosgitár-hangzással és számos piszkos hangeffekttel, a jazzes és latinos finomságokból pedig ezúttal csak szemelvény jutott. A „The Bedlam in Goliath” vad természetével így valószínűleg inkább az At The Drive-In rajongóinak tetszett, és kevésbé a klasszikus prog és a fusion kedvelőinek, bár bizonyos ritmikai árnyalatok és az instrumentális pillanatok közepén felbukkanó eszelős improvizációk tiszta győzelmet jelentettek.
Ez a vadabb hozzáállás már a nyitódalban, az „Aberinkulában” hallható, amely a lemez többi részének is megadja a hangzásbeli mércét. Kissé idegesítő, hogy Omar hamis éneke rögtön a dal legelején megjelenik, ami az „Aberinkula” után a nem kevésbé zajos és piszkos hangzású körhintán, a bibliai angyalról elnevezett „Metatronon” is megismétlődik. Az „Ilyena”, amely állítólag a híres angol színésznő, Helen Mirren valódi nevére utal, végre egy kicsit finomabb dolog, érdekes, kissé nosztalgikus hangulattal és funkos gitárfutamokkal, és egyike azon kevés pillanatnak az albumon, amikor Cedric bebizonyítja, hogy „szépen” is tud énekelni, ha úgy tartja kedve. Omar a szó igazi értelmében gitárvirtuóz, és az album során egyáltalán nem fukarkodik az eszelős improvizációkkal.
A „Wax Simulacra” tömörebben felépített dal, amely Grammy-díjat kapott a legjobb hard rock dal kategóriában, ami kétségkívül szép elismerés egy olyan kompozíciónak, amely őrült fúvós improvizációval zárul. A „Goliath” többnyire viszonylag dallamos szerkezetet és érdekes vokális harmóniákat kínál, csúcspontja a drámai refrén, miközben a kezdeményezést folyton a megvadult improvizációs betétek veszik át. A „Tourniquet Man”, amelyben Cedric megható énekteljesítménnyel mutatkozik be, rövidebb, avantgárd fűszerezésű ballada akusztikus gitárdallammal és „űrbéli” digitális effektekkel.
A „Cavalettas” az album jobb pillanatai közé tartozik, főleg a stílusbeli változatosság és az eszelős ritmikai és improvizációs kitörések miatt, amelyek minden egyes hallgatáskor „lefújják az ember fejét”. Az „Agadez” a lemez többi dalához képest valamivel több blues-os dallamosságot hoz a gitárfrázisokba, miközben külön figyelmet érdemelnek a viharos dobátmenetek és az alkalmi szimfonikus billentyűs háttér. Az „Askepios” eszelős hangzásbeli átmenetet tartalmaz a punkos nehézrockból a tiszta avantgárd és fusion kitörésekbe, majd vissza. Az „Ouroborous”, egy újabb ritmikailag rendkívül komplex alkotás, a nyitányban a dupla lábdob püfölésének köszönhetően szinte thrash metal hozzáállást mutat, majd ismét kaotikus ambient uralkodik el kakofón hangszínekkel párosulva.
A „Soothsayer”, az előbb említett koncepció és az egész album központi darabja, utcai hangokat tartalmaz, amelyeket jeruzsálemi utcák közepén vettek fel. Így hallani rajta a zsidók, muszlimok és keresztények élénk imára hívását, ami szépen összeolvad a kompozíció keleties hangulatával és pentatonikus gitárskáláival. Ezúttal a The Mars Volta gyönyörű vonósaranzsmanokat is hozzáadott, amelyek Omar megvadult gitárimprovizációi és Cedric énekbeli kaméleonkodása közepette szépen erősítik a keleties hangulatot. A poszt-apokaliptikus-kaotikus lezáráson, a „Conjugal Burnsön”, ahol romboló lendülettel szétszórt ritmusok és gitártombolás uralkodnak, Cedric elég magas énekhangfekvésekig jut el. A dal kakofón befejezése viszont nem jelentett különösebb meglepetést.
A „The Bedlam in Goliath” volt a The Mars Volta (eddigi) diszkográfiájának legdurvább, leginkább atonális és legpiszkosabb albuma, vagyis Omar és Cedric ezúttal visszalépett a hangszerelési változatosság és a dallamérzékenység terén, mert nagyobb hangsúlyt fektettek a zenei gyökereikre. A „The Bedlam in Goliath” azonban még közel sem rossz lemez, hiszen kísérletező pillanatokból, amelyek a „régi iskola” kedvelőinek tetszeni fognak, továbbra is bőven akad rajta, de kompromisszumot nem ismerő, megvadult természetével mindenképp kevésbé izgalmas, mint a korábbi három alkotás, amelyeken minden egyes hallgatáskor, a lenyűgöző ambientális változatosság közepette, lehetett valami újat felfedezni. Omart és Cedricet láthatóan megtanította, hogy az At the Drive-In gyökerekhez való visszatéréssel nem tudják véghezvinni a The Mars Volta művészi fejlődésének következő szakaszát, ezért a következő albummal, az „Octahedronnal” (2009) sokkal finomabb hangvételű alkotást hoztak létre, amely teljesen más arcát mutatta meg ennek a latin eredetű, kultikus amerikai zenekarnak.
Felállás
Omar Rodríguez-López – gitár, szintetizátor
Cedric Bixler-Zavala – ének
Isaiah Ikey Owens – billentyűk
Juan Alderete – basszusgitár
Thomas Pridgen – dob
John Frusciante (Red Hot Chili Peppers) – gitár
Marcel Rodriguez-Lopez – ütőhangszerek, billentyűk
Adrián Terrazas-González – fuvola, tenorszaxofon, szopránszaxofon, basszusklarinét, ütőhangszerek
Paul Hinojos – hangmanipuláció
VENDÉGZENÉSZEK:
Henry Trejo – „Because”s az „Agadez” c. dalban
Nathaniel Tookey – zenekari hangszerelés a „Soothsayer” c. dalban
Sam Bass – cselló a „Soothsayer” c. dalban
Edwin Huizinga – hegedű a „Soothsayer” c. dalban
Charith Premawardhana – brácsa a „Soothsayer” c. dalban
Anthony Blea – hegedű a „Soothsayer” c. dalban
Owen Levine – nagybőgő a „Soothsayer” c. dalban
Producer
Omar Rodríguez-López
Számlista
1. Aberinkula (5:47)
2. Metatron (8:13)
3. Ilyena (5:38)
4. Wax Simulacra (2:41)
5. Goliath (7:17)
6. Tourniquet Man (2:41)
7. Cavalettas (9:35)
8. Agadez (6:45)
9. Askepios (6:33)
10. Ouroboros (6:38)
11. Soothsayer (9:10)
12. Conjugal Burns (6:36
