Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Polyphia
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2014
Játékidő: 45:00
Értékelés: 4/5
Az új generációk az új időkben hihetetlenül kicsiszolt technikájú zenészek egész seregét adják a rocknak és a metalnak. A Polyphia újabb csodagyerekek az amerikai Texas állam északi részéről, akik az élet értékeiről alkotott mai felfogás jegyében a nap 24 órájának nagy részét hangszerrel a kezükben töltik négy fal között, alig alszanak, alig esznek. És? A saját álmukat élik. Tehát? Rengeteget gyakorolnak, gyakorolnak és gyakorolnak. Miután a dallasi ifjú titánok 2011-ben, illetve 2013-ban kiadtak két EP-t, a „Ressurect”-et, majd az „Inspire”-t, és fokozatosan rájöttek, hogy a felállásukban nincs szükség énekesre, megérett az idő a stúdiódebütre.
A Polyphia kvartettjét mindenkinek le kell csekkolnia, aki élvezi a progresszív metalt, amely szigorúan tartja magát az iskolás keretekhez, és nem kínál különösebb kísérletező zenei kilengéseket, amelyek a kevésbé igényes hallgatót „kisiklathatnák”. Vedd el a Dream Theatertől az énekest, tégy Petrucci elé egy doboz szteroidot, adj hozzá az Enchantra jellemző melodikus esztétikai érzéket és egy csipetnyi The Aristocrats-féle csillogó lucidságot, és nagyjából megkapod, miről lesz szó.
A „Muse” elsőlemeznek kivételesen minőségi munka. „Együtt tartja” a rendkívül tehetséges dalszerzés. A srácok különleges „feelinggel” keverik az olyan pillanatokat, ahol a technikai komplexitás dominál a hangsorok féktelen, vad szórásában, azokkal, ahol a melodikus fülbemászóság és a ragadozó ritmikus „groove” kerül előtérbe. Épp ez a bölcs keverék, nevezzük két végletnek a zenei kifejezéshez való közelítésben, tartja fenn a hallgató figyelmét megszakítás nélkül. Tele van poliritmikus szerkezetekkel, szinkópákkal, a fiúk valójában a maximumot adják ebbe az albumba, amelyet hatalmas alkotói lelkesedés hajt előre. Közben kifejezetten lenyűgöző, mennyire jól működik ez az album a maga hozzáférhetőségében, annak ellenére, hogy teljesen instrumentális, „progresszív” előtaggal ellátott anyagról van szó. Ha az albumot a 87 című szám nyitja (a Polyphiánál nyilván az 1987-es születési évekről van szó), amelyben a banda egy összetettebb dal bravúros előadásával azonnal magával ragad, rögtön utána következik a Sweet Tea, amely dallamilag mérgesen fülbemászó, és a Sweat Tea ragadozó „grooveján” alapul. Ezeket a pillanatokat hosszabbítja meg a Champagne, ahol a groove-komponenst funky ingerek erősítik, bőséges basszusslapping-gel megpakolva. A Champagne, amelyhez a Polyphia videóklipet is forgatott és kiadott, azt a lucid pillanatot hordozza, amelyet a Polyphia főleg a szám vezető riffjében mutat meg. Ezzel a számmal fejezi ki a banda általános játékosságát, derűjét és állandó optimizmusát a külső valóság piszkálódásaival szemben.
A két egyenrangú gitáros egymásnak adogatja a megosztott szólókat, amelyek a technikai tökéletességükkel és a muzikalitásukkal egyaránt lenyűgöznek. Tele van tercekben épített harmóniákkal is, és a két gitáros gyakran „megy a maga útján”: az egyik improvizációkkal „szellőzteti” a riffeket, míg a másik tartja a kíséret hátterét, többek között a háttérbe szőtt ambient szintetizátorfüggönyök segítségével! Mondanom sem kell, hogy a gitárok ezen az albumon az ének szerepét veszik át. A „Muse” a közepén igazi asztrális élménnyé, hipnotikus révületté nő, amikor egymás után jön a Memory és a Mood Swing, ahol a zenekar a lebegő, „kutakodó” gitárok és szintik szövedékéből épít hátteret az agyi hangtájnak.
A srácok rengeteg barátot hívtak meg vendégszerepelni, akik szintén kiváló technikai adottságokkal rendelkeznek a gitárkezelésben. Virtuózokról van szó, közülük érdemes kiemelni Aaron Marshallt (Intervals), Nick Johnstont (aki alig több mint egy hónap múlva adja ki saját albumát a The Aristocrats vendégszereplésével), valamint Jakub Zyteckit (Disperse). Mindegyikük a maga zenei felfogásának sajátosságaival teszi hozzá a kavicsát a lemez rendkívüli kifejezésbeli változatosságának mozaikjához. Ebben a gesztusban is megmutatkozik a Polyphia nagyfokú elkötelezettsége, motiváltsága és lelkesedése. Gazdálkodni is tudnak. Idén áprilisban a zenekar pénzgyűjtő kampányt szervezett az elsőlemez kiadására. A banda rajongótábora már a kezdetektől példás, ahogy a hűséges támogatók száma is, akik a zsebükbe nyúltak, hogy a „Muse” egyáltalán megszülethessen.
Elég is ennyi. A „Muse” rendkívül ambiciózus debüt, amely azzal lep meg, hogy a gitár ügyesen helyettesítheti az éneket a vezető motívumokban, a kizárólag hangszeres megközelítés pedig még fokozza a kvartett tagjainak sejtetlen tehetségéből fakadó mesterműveket. A „Muse” albumon egy pillanatra sem fogsz unatkozni. Amikor a gitárok a tercekben szőtt díszítésekre szegezik a tekintetüket, hirtelen „felrobbannak” a dobok az improvizatív mozgalmasságukkal, és kitöltik a „felszabadult” teret. Közben egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni a kiválasztott basszusvonalak melodikus szerkezeteit szaggató, kihegyezett „groove”-ot. A „Muse” kivételes egyensúlyba hozta a két zenei „végletet”, és ízletes zenei egésszé gyúrta őket, amelyet a „progresszív” jelző ellenére a nap minden pillanatában élvezhetsz.
A „Muse” tehát egészében véve más album. Bár hangzása rokon és ismerős, és a progresszív műfajok képviselőit idézi, hatékonyan egyengeti a zenekar útját az egyedi hang és a felismerhetőség felé a mai idők zenei telítettségében.
Felállás
Tim Henson – gitár
Scott LePage – gitár
Clay Gober – basszusgitár
Randy Methe – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Aaron Marshall (Intervals) – gitár a 2. számban
Nick Johnston – gitár a 3. számban
Jason Richardson /Chelsea Grin) – gitár a 4. számban
Jakub Zytecki (Disperse) – gitár az 5. számban
Nick Sampson (I Am Abomination) – gitár a 8. számban
Mario Camarena – gitár a 10. számban.
Erick Hansel – gitár a 10. számban.
Produkció
Polyphia
Számlista
1. 87
2. Sweet Tea
3. Champagne
4. Aviator
5. The Jungle
6. Memory
7. Mood Swing
8. Hourglass
9. James Franco
10. Baditude
11. Finale
