Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Dream Theater
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 130:23
Értékelés: 4/5
A »The Astonishing« című dupla koncepcióalbum az amerikai progmetal-nagyágyú Dream Theater eddigi történetének legambiciózusabb projektje. Ilyen nagyra törő vállalkozásba a „Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory” (1999) című koncepcióremek óta nem vágtak bele, amely a rajongók nagy részének véleménye szerint máig a zenekar non plus ultrája. A két óránál hosszabb »The Astonishing«-gal a Dream Theater ismét valami újat próbált ki, és első alkalommal használt igazi zenekari hangszerelést: a segítségükre sietett a prágai filharmonikus zenekar. A »The Astonishing« disztopikus koncepciójának – egy ellenőrzött jövőbeli társadalomról szól, ahol az igazi zenét egy zsarnoki rendőri rezsim tiltja, és ellene csak maroknyi lázadó mer fellépni – atyja John Petrucci gitáros volt, aki Jordan Rudess billentyűssel együtt megírta az összes zenét, amely összekapcsolja ennek a meglehetősen összetett történetnek az egyes felvonásait. Petruccit a koncepció kialakításakor különféle sci-fi klasszikusok inspirálták, ugyanakkor ez egyfajta leszámolás a mai társadalommal, sőt kigúnyolása is annak, ahol a felgyorsult, digitális alapú automatizálás egyre inkább kiszorítja a normális emberi kapcsolatokat. Petrucci emellett a modern zeneipart is megcsipkedte, amelynek az értékes és nem bántó zenei tartalom a legkisebb gondja, miközben az embereket minden lépésnél „antizenével” tömi.
Sajnos Petrucci koncepciója a dicséretes szándék ellenére, amely az írásakor vezérelte, korántsem remekmű: meglehetősen naiv („hajánál fogva előráncigált”) történetről van szó, teljesen hihetetlen fordulatokkal és tipikusan „hollywoodi” happy enddel. Inkább valami gyerekeknek szóló rajzfilmmese jut róla az eszembe, mint mondjuk a jugoszláv–amerikai „Čudežni gozd” című rajzfilm, amelyben a gonosz és ronda Kaktusz császár egy csodaital segítségével a végén kedves és igazságos uralkodóvá változik, mire mindenki boldog és elégedett. Nem sci-fi klasszikus az „1984”, a „Mátrix” vagy a „Csillagok háborúja” stílusában. A történet rövid összefoglalója nagyjából így szól: a távoli jövőben a hajdani USA északkeleti részén a disztopikus Nagy Észak-amerikai Birodalom került hatalomra, ahol minden zene tilos, a lakosok feje felett pedig a NOMACS (Noise Machines) nevű megfigyelő gépek köröznek. Elektronikus hangjuk a brutális észak-amerikai birodalom leigázott alattvalóinak egyetlen szórakozása. A birodalmat zsarnoki kézzel Nafaryus lord irányítja, akinek legnagyobb büszkesége gyönyörű lánya, Faythe hercegnő. Faythe beleszeret a lázadómozgalom ikonjába, Gabrielbe, akinek ritka adomány jutott: zenét tud alkotni és játszani, és ezzel inspirálja a leigázott lakosságot.
Nafaryus, akinek a szíve a valóságban sokkal lágyabb, mint azt brutális, feudális-rendőri rezsimje alapján gondolnánk, váratlanul megnézi a lázadó ikon koncertjét, és a kezdeti meghatottság elmúltával hamar rájön, hogy Gabriel veszélyeztetheti az uralmát, ezért mindenáron meg akar szabadulni tőle. Az összeesküvésbe belesodródik meglehetősen kellemetlen, törtető fia, Daryus herceg is, aki kétségbeesetten vágyik apja kegyére. Daryus a lázadók vezérére vadászva megöli Gabriel testvérét, Arhyst, majd baleset következtében – abban a hitben, hogy a fő ellenfele közeledik – súlyosan megsebesíti a saját húgát, Faythe-et. A végén a feldühödött Gabriel fülsüketítő sikollyal elveszi Daryus hallását, a kétségbeesett szülők kérésére pedig bevet minden erejét, hogy meggyógyítsa a haldokló Faythe-et. Faythe teljesen felépül, majd Gabriellel boldog közös életet kezdenek, és nevelik Arhys fiát, a megindult Nafaryus császár személyisége pedig attól kezdve teljesen megváltozik, és bölcs, igazságos uralkodó lesz belőle. A zene attól fogva újra megengedett, a NOMACS gépeket pedig örökre eltávolítják a birodalomból, és kezdődhet a vidám mulatozás. Szerencse, hogy Petrucci sokkal jobb zenész és zeneszerző, mint író, különben az végeredmény valószínűleg szánalomra méltó lett volna. Így viszont el kell ismerni, hogy az ő és Rudess zenéje többnyire meggyőzően fűzi egybe e cseppet sem újító és nem túl mélyenszántó koncepció egyes felvonásait. Mellesleg az első zenész, akinek eszébe jutott egy olyan koncepcióalbum egy disztopikus világról, ahol a zene a legszigorúbban tilos, nem más volt, mint a legendás Frank Zappa a „Joe’s Garage” (1979) című remekművével.
James LaBrie énekesre különösen nehéz feladat várt, mert a hangját a koncepció különböző szereplőihez kellett igazítania, miután a zenekar tagjai úgy döntöttek, hogy nem hívnak segítségül külön énekes „asszisztenseket”, akik beleélnék magukat egy-egy szerepbe. Elmondható, hogy LaBrie, aki az egész albumon kiváló formában énekel, remekül megoldotta ezt a nehéz feladatot. Az sem kerülte el a figyelmet, hogy a »The Astonishing« kevesebb mint egy évvel egy másik neves metalzenekar ambiciózus dupla albuma után jelent meg. A »The Astonishing«-hoz képest az Iron Maiden friss »The Book of Souls« (2015) című műve „óvodás” szintű, és egymás mellett „szent együgyűségnek” tűnik, ami a hangszerelési és ritmikai összetettséget és kidolgozottságot illeti, így minden túlzó összehasonlítás kiesik, azon kívül, hogy mindkét zenekar kissé leégett a rendkívül nagyra törő terveivel.
A »The Astonishing« a Dream Theater felismerhető, rendkívül összetett, ugyanakkor többnyire dallamos stílusában szól, amelynek többnyire van „füle-farka”, és amelyet Mike Mangini dobos csatlakozása óta művelnek. A dalok többsége valahol a progresszív metal és a progresszív rock között helyezkedik el, nem hiányoznak a melankolikus balladák (abból még túl sok is van), de akad néhány keményebb pillanat támadó metalriffekkel is. John Myung basszusgitáros és Mangini kiváló párosának ritmusvonala ezúttal a dalok többségében egy hajszálnyival jobban a háttérben marad a szokásosnál, ami egyeseket kissé csalódással tölthet el, de másrészt mindkét virtuóz teljesen megbízhatóan végezte a dolgát.
Az előtérben többnyire Petrucci gitáros mutatványai állnak, amelyeket többé-kevésbé sikerül megfékezni, hogy az egész ne csússzon át teljes szólóbohóckodásba, mint ahogy az néhány korábbi lemezen előfordult, valamint az összetett szimfonikus hangszerelések, élükön Rudess billentyűs orgiáival, amelyek időnként még a „mindenhez hozzászokott” rajongóknak is kissé túlságosan egoisztikusan felpumpáltak. Rudess ilyen gyakorlata egyébként nem túl meglepő, tulajdonképpen szinte várható volt, de azért enyhe csalódás, miután az előző két Dream Theater-lemezen már a csapatszellem, a finomság és a kiegyensúlyozottság kedvező jeleit mutatta.
A pompázatos zenekari hangszerelések ezúttal a gitáros és billentyűs vakmerőségekkel párosulva a dalok többségének hajtóerői, ez már a nyitó, instrumentális melodráma, a „Dystopian Oveture” esetében is így van, amely a hollywoodi produkciók filmzenéjére emlékeztet. Petrucci és Rudess hiperaktív variációi nélkül ez a szám akár valamelyik filmeposz hangi aláfestésére is használható lenne. A melodikus-bombasztikus »The Gift of Music«-on LaBrie kitűnően teljesít, hatalmas énekstílusát szépen egyesíti a dallamos gitár-billentyűs futamokkal, a háttérben kórusharmóniák kísérik. Persze a Dream Theater nem lenne Dream Theater, ha a záró részben nem bonyolítaná túl a dolgokat komplex improvizációkkal, de szerencsére ezek nem rombolják le e nagyon jó szerzemény vázát. A pozitivista »The Answer« nagyon szép akusztikusgitár- és zongoraszólamot tartalmaz, LaBrie hangja pedig ezúttal elég teret kap, hogy teljes pompájában kibontakozzon.
Az »A Better Life«, amelyben először mutatkozik be az elnyomó rezsim brutális militarizmusa, tele van drámai ritmusváltásokkal és énekes melodrámával, az előtérben pedig epikus motívum áll. A »Lord Nafaryus«, amely a meglehetősen ingatag Nafaryust örökíti meg, aki a könyörtelenség és a feszültség álarca alatt lágy szívet rejteget, komor hangulatot és szinte kaotikus ritmusváltásokat tartalmaz, aztán gyorsan átveszik az uralmat a dallamos harmóniák. Mivel hamar kiderül, hogy Nafaryus nem holmi gonosz „mumus”, akitől félni kellene, hanem csupán saját dogmatizmusának és büszkeségének foglya, a drámai üzenet és a sötét hangulat valahogy nem érvényesül igazán. Az »A Saviour in the Square«, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor Gabriel szólókoncertet ad a lázadóknak, felszabadult nyitó gitárszólót tartalmaz, és nem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy Petrucci egy darabot önmagából beleöntött Gabriel figurájába. A hangulat érezhetően sötétebbé válik, amikor LaBrie hangja becsatlakozik, ez az a pillanat, amikor megjelenik a színen Nafaryus családjával és kíséretével.
A »When Your Time Has Come« szintetizátorvariációi a neo-progrock aranykorát idézik, majd mindent felvált a zongorás-orgonás harmónia, miközben LaBrie hangja ismét az uralkodó dallamos irány fő forrása. Az »Act of Faythe«, amelyben Gabriel először találkozik Faythe hercegnővel, kissé túl cukormázas szerelmes ballada ahhoz, hogy ne hagyjon maga után szacharinos utóízt. A »Three Days«, a teljes ambient fordulat hirtelen pillanata, megint kissé ütősebb és komorabb szerzemény borzolt gitárfutamokkal és LaBrie meggyőző vokális kaméleonságával, amint meggyőzően „eljátszik” több különböző szerepet. A »Brother, Can You Hear Me?«-ben a katonás nyitómenet után hatalmas szimfonikus harmóniák és drámai zongoraszólamok uralkodnak, LaBrie pedig a lehető legközelebbi Freddie Mercury-imitációját nyújtja.
Az »A Life Left Behind«, amely folyamatosan valahol az energikus progmetal energiakatalizátor és a szimfonikus irányultságú, melankolikus ballada között lebeg, számos komplex billentyűs variációt és újabb kiváló LaBrie-énekteljesítményt tartalmaz. A »Ravenskill«, a »The Astonishing« számos pompázatos pillanatának egyike, dúskál a melodramatikus hangszerelésekben és az ütős gitárfutamokban, miközben a kanadai énekes-bajnok remek éneke szárnyán ismét a dallamos harmóniák dominálnak. A »Chosen« újabb zongorás, kiválóan elénekelt ballada, amilyenből ezen az albumon nincs hiány. Ez a változatosság kedvéért kevésbé cukros, hála Petrucci hosszú, de nem tolakodó és éppen elég finom gitárszólójának.
Az »A Tempting Offer« a következő fordulat a sötétebb vizek felé, számos drámai zenekari pillanattal. Hasonló igaz a »The X Aspect«-re is, amely sok régi rajongónak tetszeni fog, bár tartalmaz egy rövid, skót népzenéből eredő, dudás záró hangszerelést. Az epikus »A New Beginning« a »The Astonishing« jobb pillanatai közé tartozik, bár időnként már-már túlságosan emlékeztet az olasz szimfometál „lovagok”, a Rhapsody of Fire „epikus hollywoodi metaljára”. A koncepcionális odüsszeia első felvonása a »The Road to Revolution«-nal zárul, amelyet átitatnak a drámai szimfonikus hangszerelések, az egészet pedig epikus és eklektikus ének fűzi össze, amiért LaBrie minden elismerést megérdemel.
Ennek a terjedelmes koncepciónak a második felvonása, vagyis a második lemez a „2285 Entr’acte” zenekari instrumentálisával nyílik, amelyet a kiváló »Moment of Betrayal« követ, ez pedig akár az utóbbi néhány év legjobb Dream Theater-teljesítményei közé is tartozik, mert éppen eléggé összetett, ütős és nem nagyképű ahhoz, hogy teljes erejéből ragyogjon a progmetal-bajnokok minden legjobb hangzáseleme. A »Heaven’s Cove«, amelyet finom akusztikusgitár-akkordok vezetnek kórusharmóniák kíséretében, titokzatos hangulattal büszkélkedhet. A szerzemény első része teljesen szimfoprogrock, majd progmetal folytatás következik. A »Begin Again« újabb kellemes, akusztikus irányultságú ballada, amelyekből a »The Astonishing«-on – bár egyik sem rossz – már-már túl sok van. A záró motívum ezúttal kissé túl olcsóra sikerült, mert Hamupipőke ünnepélyes Disneyland-beli felvonulásának zenei kíséretét idézi. A »The Path That Divides« kicsit komolyabb és sötétebb alkotás drámai bonyodalommal, újabb epikus énekteljesítménnyel és harci kiáltásokkal. A »The Walking Shadow«-ban LeBrie meggyőzően éli bele magát a kapzsi gyilkos, Daryjus herceg szerepébe, akit szinte szétfeszít a vérszomj. A »My Last Farewell« melankolikus-ütős pillanat, amelyben Gabriel testvérének gyilkosa későn ébred rá tettére és bánja meg azt, miután majdnem megölte a saját húgát.
A »Losing Faythe« újabb szerelmes power ballada, a »Whispers On The Wind« pedig csupán a kiegészítése, a »Hymn Of a Thousand Voices« viszont a Dream Theatertől teljesen szokatlan kísérlet, hiszen vonós, folk rock hangszerelést és kórusharmóniákat tartalmaz. Az »Our New World« újabb pozitivista szerzemény, amely közelebb áll a (neo)progresszív rockhoz, mint a progresszív metalhoz, és egyike azoknak, amelyek valószínűleg megosztják majd a Dream Theater-rajongók táborát a szokatlanul vidám hangulat miatt. Az album a címadó dallal, az »Astonishing«-gal zárul, amelyet afféle „végső kinyilatkoztatásnak” építettek fel, bár alapvetően, néhány érdekes hangi betét ellenére, ez is csak egy újabb szerelmes ballada erős zenekari háttérrel, amilyenekből az albumon valóban nyüzsög a sok.
A »The Astonishing« kétségkívül újabb Dream Theater-lemez, amely megosztja majd a rajongókat: egyesek az egekig magasztalják rendkívül gazdag, zenekarral megspékelt, komplex hangzásvilágáért és néhány zseniális pillanatáért, mások viszont felháborodnak a nagyképűségén, a nyújtásán és a sekélyes koncepcióján. Petrucci koncepcionális odüsszeiája egy disztopikus-futurisztikus zsarnokságról, ahol minden zene tilos, egészében véve semmiképp sem könnyű hallgatnivaló, hiszen rendkívüli odafigyelést követel. Az album minőségével kapcsolatos igazság valahol félúton van, hiszen a »The Astonishing« idővel, miután a hallgató elég időt fektet bele, mégiscsak „a bőrünk alá kúszik”, és megjutalmazza az ilyen türelmet, ugyanakkor korántsem remekmű, noha kétségbeesetten az szeretne lenni, és Petrucci gyakorlatilag mindent bevetett, hogy a zenekara újabb klasszikust hozzon létre. Talán sikerült is volna, ha a »The Astonishing«-ot egy lemezre rövidítik, és kihagynak bizonyos hangi „kitöltőket”, amelyek az egészet túlságosan megnyújtják. Így viszont a végeredmény „csupán” egy nagyon jó album, amely még jobb is lehetett volna, ha a Dream Theater nem részegedik meg a túlzott ambícióktól, amelyek végül kétélű kardnak bizonyultak.
Felállás
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
John Myung – basszusgitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
Mike Mangini – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Eric Rigler – skót duda a „The X Aspect” című dalban
Prágai Filharmonikus Zenekar
Produkció
John Petrucci
Dallista
ACT I
1. Descent Of The Nomacs (1:11)
2. Dystopian Overture (4:51)
3. The Gift Of Music (4:00)
4. The Answer (1:53)
5. A Better Life (4:39)
6. Lord Nafaryus (3:28)
7. A Savior In The Square (4:14)
8. When Your Time Has Come (4:19)
9. Act Of Faythe (5:01)
10. Three Days (3:44)
11. The Hovering Sojourn (0:28)
12. Brother, Can You Hear Me? (5:11)
13. A Life Left Behind (5:49)
14. Ravenskill (6:01)
15. Chosen (4:32)
16. A Tempting Offer (4:20)
17. Digital Discord (0:48)
18. The X Aspect (4:13)
19. A New Beginning (7:41)
20. The Road To Revolution (3:35)
ACT II
21. 2285 Entr’acte (2:20)
22. Moment Of Betrayal (6:12)
23. Heaven’s Cove (4:20)
24. Begin Again (3:54)
25. The Path That Divides (5:10)
26. Machine Chatter (1:03)
27. The Walking Shadow (2:58)
28. My Last Farewell (3:44)
29. Losing Faythe (4:13)
30. Whispers On The Wind (1:37)
31. Hymn Of A Thousand Voices (3:39)
32. Our New World (4:25)
33. Power Down (1:25)
34. Astonishing (5:51)
