Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés dátuma: 2016. 01. 29.
Produkció: John Petrucci
Az album hossza: 130.23 perc
Műfaj: Progressive Metal
A kétlemezes koncepcióalbum, a „The Astonishing” az amerikai progmetal-bajnok Dream Theater eddigi pályafutásának legnagyobb ívű vállalkozása. Ilyen nagyra törő dologba a „Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory” (1999) óta nem vágtak bele, pedig a rajongók jó része szerint az a lemez a mai napig az ultimate csúcsteljesítményük. A több mint két órás „The Astonishing”-gal a Dream Theater megint valami újat próbált ki, és először használt valódi zenekari hangszerelést, hiszen a prágai filharmonikus zenekar sietett a segítségükre. A „The Astonishing” disztópikus koncepciójának, az ellenőrzött jövőbeli társadalomnak az ötletgazdája John Petrucci gitáros volt: ebben a világban az igazi zenét tiltja a zsarnoki rendőrállam, ellene pedig csak maroknyi lázadó mer fellépni. Petrucci Jordan Rudess billentyűssel közösen megírta az összes zenét, ami a meglehetősen összetett történet egyes felvonásait összefűzi. A koncepció megalkotásakor Petruccit a sci-fi különféle klasszikusai ihlették, ugyanakkor ez egyfajta leszámolás is, és kigúnyolása a mai társadalomnak, ahol a felgyorsult, digitális automatizáció egyre inkább kiszorítja a normális emberi kapcsolatokat. Petrucci emellett a modern zeneipart is megcsipkedte, amelynek a jó és senkit sem sértő zenei tartalom az utolsó gondja, miközben az embereket minden lépésnél „antizenével” tömi.
Sajnos Petrucci koncepciója a dicséretes szándék ellenére, amely az írásakor hajtotta, nem valami nagy mestermű, hanem egy meglehetősen naiv („hajánál fogva előráncigált”) sztori teljesen hihetetlen fordulatokkal és tipikus „hollywoodi” happy enddel. Nem az „1984”, a „Mátrix” vagy a „Csillagok háborúja” szintű sci-fi-klasszikusokra emlékeztet, hanem inkább egy gyerekeknek szóló animációs meséhez hasonlít, mint például a régi jugoszláv–amerikai „Čudežni gozd” című rajzfilm, amelyben a gonosz és csúf Kaktuszcár egy csodaital segítségével a végén kedves és igazságos uralkodóvá változik, aztán mindenki boldog és elégedett. A történet rövid összefoglalója nagyjából így szól: a távoli jövőben az egykori USA északkeleti részén a disztópikus Nagy Észak-amerikai Birodalom uralkodik, ahol minden zene tiltott, a lakosok feje fölött pedig NOMACS (Noise Machines) nevű ellenőrző gépezetek köröznek. Elektronikus hangjuk a brutális észak-amerikai birodalom leigázott alattvalóinak egyetlen szórakozása. A birodalmat zsarnoki kézzel Nafaryus lord irányítja, akinek legnagyobb büszkesége gyönyörű lánya, Faythe hercegnő. Faythe beleszeret a lázadó mozgalom ikonjába, Gabrielbe, aki a ritka ajándékkal rendelkezik, hogy zenét tud szerezni és játszani, és ezzel inspirálja a leigázott lakosságot.
Nafaryus, akinek valójában jóval puhább a szíve, mint ahogy brutális, feudális-rendőrállami rezsimjéből gondolnánk, egy váratlan látogatás után a lázadó ikon koncertjén, majd a kezdeti meghatottság elmúltával hamar rájön, hogy Gabriel veszélyeztetheti az uralmát, ezért mindenáron igyekszik megszabadulni tőle. Az összeesküvésbe belekeveredik meglehetősen kellemetlen és törtető fia, Daryus herceg is, aki kétségbeesetten vágyik apja kegyére. Daryus a lázadók vezérére vadászva megöli Gabriel testvérét, Arhyst, majd véletlenül, azt hívén, hogy a főellenség közeledik, súlyosan megsebzi saját húgát, Faythét. A végén a dühödt Gabriel fülsiketítő kiáltással elveszi Daryus hallását, a kétségbeesett szülők kérésére pedig bevet minden erejét, hogy meggyógyítsa a haldokló Faythét. Faythe teljesen felépül, majd Gabriellel boldogan közös életet kezdenek, és felnevelik Arhys fiát, míg a meghatott Nafaryus császár személyisége attól kezdve teljesen megváltozik, és bölcs, igazságos uralkodóvá válik. A zene attól kezdve újra megengedett, a NOMACS-gépeket pedig örökre eltávolítják a birodalomból, és kezdődhet a vidám ünneplés. Szerencse, hogy Petrucci sokkal jobb zenész és zeneszerző, mint író, különben a végeredmény valószínűleg szánalomra méltó lett volna. Így viszont el kell ismerni, hogy az ő és Rudess zenéje többnyire meggyőzően fűzi össze e semmi újat nem hozó, mélységet sem nélkülöző koncepció egyes felvonásait. Mellesleg az első zenész, akinek eszébe jutott egy olyan disztópikus világról szóló koncepcióalbum, ahol a zene szigorúan tilos, nem más volt, mint a legendás Frank Zappa a „Joe’s Garage” (1979) című mesterművel.
James LaBrie énekesre különösen nehéz feladat várt, mert a hangját a koncepció különböző szereplőihez kellett igazítania, miután a zenekar tagjai úgy döntöttek, hogy nem hívnak segítségül külön énekes „asszisztenseket”, akik beleélnék magukat egy-egy szerepbe. Elmondható, hogy LaBrie, aki az egész albumon kiváló formában énekel, remekül megoldotta a nehéz feladatot. Az a tény, hogy a „The Astonishing” kevesebb mint egy évvel egy másik híres metálzenekar ambiciózus dupla albuma után jelent meg, nem maradt észrevétlen. A „The Astonishing”-hoz képest viszont az Iron Maiden friss lemeze, a „The Book of Souls” (2015) „óvodás szintűnek” tűnik, és egymás mellett „szent együgyűségnek” hat a hangszerelési és ritmikai összetettség, valamint a kidolgozottság terén, úgyhogy minden túlzó összehasonlítás szóba sem jöhet, azon kívül, hogy mindkét zenekar kicsit túlfeszítette a húrt a rendkívül nagyra törő terveivel.
A „The Astonishing” a jellegzetes, rendkívül összetett, de többnyire dallamos Dream Theater-stílusban szól, amelynek többnyire „füle-farka van”, és amelyet Mike Mangini dobos érkezése óta műveli a zenekar. A dalok többsége valahol a progresszív metal és a progresszív rock között mozog, nem hiányoznak a melankolikus balladák (belőlük egyenesen túl sok is van), de akadnak keményebb pillanatok is támadó metálriffekkel. John Myung basszusgitáros és Mangini egyébként kiváló ritmusszekciója ezúttal a dalok nagy részében egy hajszállal jobban háttérbe szorul a szokásosnál, ami néhány hallgatót kicsit csalódottá tehet, de másfelől mindkét virtuóz teljesen megbízhatóan végezte a dolgát.
Az idő nagy részében Petrucci gitárakrobatikája van előtérben, amelyet többé-kevésbé sikerül megfékezni, hogy az egész ne csússzon át teljes szólóőrületbe, ahogy az néhány korábbi albumon előfordult, valamint az összetett szimfonikus hangszerelés, élén Rudess billentyűs orgiáival, amelyek néha még a már „mindent látott” rajongóknak is kicsit túl egocentrikusan fel vannak fújva. Rudess ilyen gyakorlata nem meglepetés, sőt szinte várható volt, mégis enyhe csalódás, miután az utóbbi két Dream Theater-lemezen már a csapatszellem, a finomság és a kiegyensúlyozottság kedvező jeleit kezdte mutatni.
A pompázatos zenekari hangszerelés ezúttal a gitáros és billentyűs bravúrokkal párosulva hajtja a dalok többségét, ez igaz már a nyitó hangszeres melodrámára, a „Dystopian Overture”-re is, amely hollywoodi produkciók filmzenéjére emlékeztet. Petrucci és Rudess hiperaktív variációi nélkül ez a szám akár egy filmeposz hangi háttere is lehetne. A dallamos-bombasztikus „The Gift of Music”-on LaBrie remekel, aki hatalmas énekhangját szépen ötvözi a dallamos gitár–billentyű-futamokkal, miközben a háttérben kórusharmóniák kísérik. Persze a Dream Theater nem lenne Dream Theater, ha a záró részben nem bonyolítaná túl a dolgokat összetett improvizációkkal, amelyek szerencsére nem rombolják le ennek a nagyon jó kompozíciónak a vázát. A pozitivista „The Answer” nagyon szép akusztikusgitár- és zongoraaranzsmánt tartalmaz, LaBrie hangja pedig ezúttal elég teret kap, hogy teljes pompájában kibontakozzon.
Az „A Better Life”, amelyben először jelenik meg az elnyomó rezsim brutális militarizmusa, tele van drámai ritmusváltásokkal és énekes melodrámával, az előtérben pedig epikus motívum áll. A „Lord Nafaryus”, amely a meglehetősen ingatag Nafaryust örökíti meg, aki a könyörtelenség és a feszültség álarca alatt puha szívet rejteget, komor hangulatot és szinte kaotikus ritmusváltásokat kínál, aztán gyorsan átveszik az uralmat a dallamos harmóniák. Mivel hamar kiderül, hogy Nafaryus nem holmi gonosz „mumus”, akitől félni kell, hanem csupán saját dogmatizmusának és büszkeségének foglya, a drámai üzenet és a sötét hangulat valahogy nem tud igazán kibontakozni. Az „A Saviour in the Square”, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor Gabriel szólókoncertet ad a lázadóknak, kicsattanóan vidám gitárszólóval nyit, és nem lehet szabadulni az érzéstől, hogy Petrucci egy darabot magából beleöntött Gabriel figurájába. A hangulat érezhetően sötétebbé válik, amikor LaBrie hangja beszáll, ami azt a pillanatot jelképezi, amikor Nafaryus a családjával és kíséretével megjelenik a színen.
A „When Your Time Has Come” szintetizátoros variációkat tartalmaz, amelyek a neo-prog rock aranykorát idézik, aztán mindezt zongora–orgona-harmóniák váltják fel, miközben LaBrie hangja ismét az uralkodó dallamos irány fő forrása. Az „Act of Faythe”, amelyben Gabriel először találkozik Faythe hercegnővel, kissé túl cukros szerelmes ballada ahhoz, hogy ne hagyjon maga után szacharinos utóízt. A „Three Days”, az ambientes váltás hirtelen pillanata, ismét valamivel ütősebb és sötétebb kompozíció, kihegyezett gitárfutamokkal és LaBrie meggyőző énekes kaméleonságával, miközben meggyőzően „eljátszik” több különböző szerepet. A „Brother, Can You Hear Me?”-n a nyitó katonai induló után hatalmas szimfonikus harmóniák és drámai zongorafutamok uralkodnak, LaBrie pedig a lehető legközelebbi Freddie Mercury-imitációt hozza.
Az „A Life Left Behind”, amely folyamatosan valahol az energikus progmetal-erőmű és a szimfonikus irányultságú, melankolikus ballada között hajózik, számos összetett billentyűs variációt és egy újabb kiváló LaBrie-énekteljesítményt tartalmaz. A „Ravenskill”, a „The Astonishing” egyik sok pompázatos pillanata közül, dagad a melodramatikus hangszerelésektől és ütős gitárfutamoktól, miközben a kanadai énekesbajnok remek éneke szárnyán ismét a dallamos harmóniák dominálnak. A „Chosen” újabb zongorás, remekül elénekelt ballada, amilyenből ezen az albumon nem szűkölködünk. Ez változatosság kedvéért kevésbé cukros, hála Petrucci hosszú, de nem tolakodó és éppen elég finom gitárszólójának.
Az „A Tempting Offer” a következő fordulat a sötétebb vizek felé, számos drámai zenekari pillanattal. Hasonló igaz a „The X Aspect”-re, amely sok régi rajongónak tetszeni fog, bár tartalmaz egy rövid, skót népzenéből eredő, dudás záró hangszerelést. Az epikus „A New Beginning” a „The Astonishing” jobb pillanatainak egyike, noha időnként már-már túlzottan emlékeztet az olasz szimfometál-„lovagok”, a Rhapsody of Fire „epikus hollywoodi metaljára”. A koncepció-odüsszeia első felvonása a „The Road to Revolution”-nel zárul, amely át van itatva drámai szimfonikus hangszereléssel, az egészet pedig epikus és eklektikus ének fűzi össze, amiért LaBrie minden elismerést megérdemel.
Ennek a terjedelmes koncepciónak a második felvonása, vagyis a második lemez a „2285 Entr’acte” zenekari hangszeres darabbal nyit, amelyet a kiváló „Moment of Betrayal” követ: ez egyenesen a Dream Theater elmúlt néhány évének egyik legjobb teljesítménye, hiszen éppen elég összetett, ütős és nem fellengzős ahhoz, hogy a progmetal-bajnokok minden legjobb hangzásbeli eleme teljes erővel ragyogjon. A „Heaven’s Cove”, amelyet akusztikusgitár-akkordok vezetnek át kórusharmóniák kíséretében, titokzatos hangulattal büszkélkedhet. A kompozíció első fele teljesen szimfoprogrockos, utána progmetalos folytatás következik. A „Begin Again” újabb kellemes, akusztikus ballada, amilyenből a „The Astonishing”-on már-már túl sok van, bár egyik sem rossz. A záró motívum ezúttal kicsit túl olcsóra sikerült, mert Hamupipőke ünnepi menetének zenei kíséretére emlékeztet a Disneylandben. A „The Path That Divides” kissé komolyabb és sötétebb alkotás drámai bonyodalommal, még egy epikus énekteljesítménnyel és csatakiáltásokkal. A „The Walking Shadow”-ban LaBrie meggyőzően beleéli magát a kapzsi gyilkos, Daryus herceg szerepébe, akit szinte szétfeszít a vérszomj. A „My Last Farewell” melankolikus-ütős pillanat, amelyben Gabriel testvérének gyilkosa későn ébred rá tettére és bánja meg azt, miután majdnem megölte saját húgát.
A „Losing Faythe” egy újabb szerelmes power ballada, a „Whispers On The Wind” pedig csupán a kiegészítése. A „Hymn Of a Thousand Voices” a Dream Theater számára teljesen szokatlan kísérlet, mert vonós, folk rockos hangszerelést és kórusharmóniákat tartalmaz. Az „Our New World” újabb pozitivista szerzemény, amely közelebb áll a (neo)progresszív rockhoz, mint a progresszív metalhoz, és egyike azoknak, amelyek valószínűleg megosztják majd a Dream Theater-rajongók táborát a szokatlanul vidám hangulat miatt. Az album a címadó számmal, vagyis az „Astonishing”-gel zárul, amelyet afféle „végső kinyilatkoztatásnak” építettek fel, bár alapvetően, néhány érdekes hangzásbeli betét ellenére, ez is csak egy újabb szerelmes ballada erős zenekari háttérrel, amilyenből az albumon tényleg hemzseg.
A „The Astonishing” kétségtelenül újabb Dream Theater-album, amely megosztja majd a rajongók véleményét: egyesek „az egekig magasztalják” rendkívül gazdag, zenekarral nemesített, összetett hangzásvilága és néhány briliáns pillanata miatt, mások viszont felháborodnak a nagyképűségén, vontatottságán és sekélyes koncepcióján. Petrucci koncepcióalbum-odüsszeiája egy disztópikus-futurisztikus zsarnokságról, ahol minden zene tilos, egészében véve semmiképp sem könnyű hallgatnivaló, mert rendkívüli odafigyelést követel. Az album minőségének igazsága valahol középen van, mert a „The Astonishing” idővel, miután a hallgató elég időt fektet bele, mégiscsak „befészkeli magát a bőr alá”, és meghálálja az ilyen türelmet, ugyanakkor nem is valami mestermű, még ha kétségbeesetten az is akar lenni, illetve Petrucci gyakorlatilag mindent bevetett, hogy a zenekara még egy klasszikust alkosson. Talán sikerült is volna neki, ha a „The Astonishing”-ot egy lemezre rövidítik, és kihagynak bizonyos hangzásbeli „töltelékeket”, amelyek az egészet túlságosan megnyújtják. Így viszont a végeredmény „csupán” egy nagyon jó album, amely még jobb is lehetett volna, ha a Dream Theater nem részegedik meg a túlzott nagyratörésétől, amely végül kétélű fegyvernek bizonyult.
szerző: Peter Podbrežnik
értékelés: 8.5 / 10
Számlista:
ACT I
1. Descent Of The Nomacs (1:11)
2. Dystopian Overture (4:51)
3. The Gift Of Music (4:00)
4. The Answer (1:53)
5. A Better Life (4:39)
6. Lord Nafaryus (3:28)
7. A Savior In The Square (4:14)
8. When Your Time Has Come (4:19)
9. Act Of Faythe (5:01)
10. Three Days (3:44)
11. The Hovering Sojourn (0:28)
12. Brother, Can You Hear Me? (5:11)
13. A Life Left Behind (5:49)
14. Ravenskill (6:01)
15. Chosen (4:32)
16. A Tempting Offer (4:20)
17. Digital Discord (0:48)
18. The X Aspect (4:13)
19. A New Beginning (7:41)
20. The Road To Revolution (3:35)
ACT II
21. 2285 Entr’acte (2:20)
22. Moment Of Betrayal (6:12)
23. Heaven’s Cove (4:20)
24. Begin Again (3:54)
25. The Path That Divides (5:10)
26. Machine Chatter (1:03)
27. The Walking Shadow (2:58)
28. My Last Farewell (3:44)
29. Losing Faythe (4:13)
30. Whispers On The Wind (1:37)
31. Hymn Of A Thousand Voices (3:39)
32. Our New World (4:25)
33. Power Down (1:25)
34. Astonishing (5:51)
Felállás:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
John Myung – basszusgitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
Mike Mangini – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Eric Rigler – skót duda a „The X Aspect”-en
Prágai Filharmonikus Zenekar
