The Art of Loss
Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Redemption
Kiadó: Metal Blade Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 75:57
Értékelés: 4.5/5
Öt év után új albummal tér vissza a színtérre az amerikai progresszív metalbanda, a Redemption. A „The Art of Loss” érdekes elmozdulást jelent a muzikalitás irányába, és határozottabb szerzői profilt, tömörebb hangszerelést hoz. A pár éves szünet rendkívül jót tett a zenekarnak: az új dalok hangszerelését a legapróbb részletekig kicsiszolhatták. Az album ismét rendkívül változatos, és gyönyörűen egyensúlyoz az összetett, technikásabb progresszív futamok és a kidolgozott, melodikus főrefrének, versszakok és vezérgitártémák kompaktsága között, amely utóbbiak megfékezik az előbbieket.
Tragédia nélkül nem ment a felvételek időszaka. Bernie Versailles, az amerikai old school speed metal halhatatlan zászlóshajójának, az Agent Steelnek egykori tagja agyi aneurizmát kapott, és bár a Redemption tagjai végig teljes jogú bandatagként tekintenek rá, és most lábadozik, a visszatérése igen valószínűtlen. A Redemption az új ötletek megvalósításához rengeteg vendégzenészt hívott a stúdióba, főleg gitárosokat, méghozzá világhírű, neves gitárosokat, akik szólókkal járultak hozzá az anyaghoz. Köztük három volt Megadeth-gitáros is akad (Freedman, Broderick, Poland – utóbbi Van Dyk mellett a szólók zömét játssza az albumon). Nick Van Dyk tisztában van vele, milyen nehéz pótolni azt a kémiát, ami az ő és Versailles gitárja között működött, így ügyesen kikerülte a Versailles-t helyettesítő új tag beillesztésének költői kérdését, és későbbre halasztotta. A vendéggitárosok ráadásul a kritikusok érdeklődését is felkeltik az album iránt. Az viszont világos, hogy mindenki csak azt szeretné, ha Bernie-vel minden rendben lenne, és felépülne. Pedig a Van Dyk és vendégtársai által tálalt bravúros szólóvirtuóckodásoknál is fontosabb a felismerés, hogy a Redemptionnek sikerült összehoznia néhány rendkívül hallgatható, gyorsan megjegyezhető, sőt megragadó pontot, olyan hangszerelési tömörséggel és olykor pompával, hogy öröm hallgatni (Slouching Towards Betlehem, főleg a Damaged és később a The Centre Of The Fire refrénje).
A Dream Theater és/vagy a Fates Warning hatását ezúttal sem lehet tagadni. Innen a tipikus amerikai formátumra jellemző visszafogott progresszív keménység. A Redemption továbbra is drámai, sőt sötéten merengő, a nyitó riffek pedig kacsintgatnak az amerikai speed metal old school hagyományaival. A zenekar ezeket a hatásokat neoklasszikus betétekkel nyitja ki és mozgatja meg, a dalokba pedig billentyűs rétegeket sző, amelyek garantálják az egész album drámai színházának magas atmoszferikusságát. Bár ez a zenekar történetének legmuzikálisabb, legkidolgozottabb (és legrészletesebb) albuma, a banda pályafutása leghosszabb szerzeményét is ráhelyezte a lemezre. A 22 perces epikus progresszív darab, vagyis a progresszív metal eposzi szvit, az At Day’s End a zenekar mindeddig legambiciózusabb műve. Ez a szám is végig megtartja a szerzői vezérfonalat, vagyis a Redemption egy pillanatra sem lopja a hallgató idejét a meg nem élt, vagy ötletileg ügyetlen megoldások potenciális szárazságával. Ez a progresszív metal szvit minden tekintetben mestermű és az egész album csúcspontja, Alder nyitó versszaka pedig a kiválasztott énekdallamok felépítésével az Enchant megoldásaira emlékeztet.
A hangulatok fokozatos építése hangsúlyos, és ez a drámai színház fő elemét adja, amelyet a zenekar a lemez során kibont. Ray Alder kiválóan teljesít az énekes szerepben, az új anyagon pedig még egy kicsivel jobban az események középpontjába került, főleg a hangszerelések említett kompaktabb muzikalitása miatt. A hangja továbbra is a zenekar felismerhető védjegye. Akárcsak a Fates Warningnál. Újabb mesteri alakítás ettől a tapasztalt, a progresszív metal világában rendkívül nagyra becsült énekestől.
Annak ellenére, hogy Versailles nincs jelen az albumon, a Redemption megtartja a zenei kiválóság teljes színvonalát, amelyet az új lemez a korábbi munkákhoz képest tovább ápol és fejleszt. A The Who klasszikusának, a Love Reign o’er Me-nek a feldolgozása (Alder helyét itt teljesen átveszi az Armoured Saint „hangszirénája”, John Bush), amelyet a Redemption zenei retorikájának hiteles receptje szerint faragtak le, a zenekar stílusának muzikálisabbá válását látva remekül működő húzás az albumon. A „The Art Of Loss” kiváló új lemeze a Redemptionnek. Megőrzi az alkotói frissességet, és a zenekar hiteles művészi érésének lenyomata, természetes fejlődése útján. Ennél többet az átlagos zenei gurmé nem is kívánhat, nem is követelhet.
Redemption – The Art of Loss (hivatalos videó):
Felállás
Ray Alder – ének
Nick Van Dyk- gitár, billentyűs hangszerek
Greg Hosharian – billentyűs hangszerek
Sean Andrews – basszusgitár
Chris Quirarte – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
John Bush – ének a 8. számban
Chris Poland – gitár az 1., 2., 4., 6., 7., 8., 9. számban
Simone Mularoni – gitár az 1., 2., 9. számban
Marty Freedman – gitár a 3. és a 6. számban
Chris Broderick – gitár a 6. számban
Produkció
Tommy Hansen
Dallista
Az album dallistája a „The Art of Loss” című lemezen a következő:
1. The Art of Loss
2. Slouching Towards Bethlehem
3. Damaged
4. Hope Dies Last
5. That Golden Light
6. Thirty Silver
7. The Center of the Fire
8. Love Reign o’er Me
9. At Day’s End