Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Orto bar / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2016. 02. 29.
Látogatók száma: 120
Nem túl gyakran fordul elő, hogy Šentflorjan környékén felcsendülnek az Amerikából indult, nagy és sajnos már elhunyt, ám általánosan üdvözültként tisztelt punkrockerek, a Ramones legendás hangjai és indulói. 2010 októberében például Marky Ramone látogatott Ljubljanába a Blitzkrieg nevű zenekarával, jó öt évvel később pedig Richie Ramone váltotta őt, így újabb olyan estét rendezett, amely a Ramones alakjának és munkásságának felélesztésére épült. Hogy teljesen azzal-e, azt mondanám, nem egészen. Richie ugyanis a setlistbe néhány saját számot is becsempészett a szólóalbumairól.
Az előadás az Orto barban kilenc óra után nem sokkal kezdődött. A színpadon már ott hepciáskodtak az amerikai rockpokolfajzatok, a Dobermann, akik jó félórányi idő alatt egy csomó konkrétan áthatoló riffprojektilt ontottak magukból, és a garázsban csomagolt rock’n’roll szétcincált változatával, amelyben nem rejtették véka alá a punk erős hatását, megmozgatták az Orto bar alsó terében kóválygó tucatnyi embert. Az energikus trió az üres nézőtér előtt összeszorította a fogát, és magabiztosan lehozta a műsorát; igaz, a hangzáskeverékben a gitár nem szólt a legtisztábban, de mindegy. Ki hiányolja a pontosságot, ha szóba kerül a punk? Legfeljebb egy kellően bolond „zenei professzor”. A srácoknak jól jött volna még egy gitár. A középső részekben, amikor a gitáros átugrott a szólókra, némi űr tátongott a hangzásban, még ha a basszus érezhetően szaggatta is végig a dalok zsigereit, ezt az űrt nem tudta betölteni. A fiúkat gond nélkül ki lehetne állítani a színpadra a Guns N’ Roses előzenekaraként, ha a kilencvenes évek elejét írnánk.
Másodikként Lester Greenowski lépett színpadra a kísérőzenekarával. Egy modenai olasz előadóról van szó, aki idén februárban adta ki új, összesen már nyolcadik stúdióalbumát „The Italian Job” címmel, amelyről többek között a ragadozó Trail of Graffithi is felcsendült. Lester a színpad központi alakja volt, macsó pózban, lomha, a mikrofonállványra támaszkodó hörgéssel, ami kissé teátrálisan Iggy Popra emlékeztetett, csak hát Lester szerencsére nem mutogatta a „csirkemellét”. Olasz viszonylatban hihetetlenül meggyőző előadást nyújtott. Az angol szövegekkel együtt. Érezni, hogy a srác sok évet töltött az Atlanti-óceán túlpartján, ahol kialakította a zenei hozzáállását. A megvadult basszusgitárosnő selypítésével még a sleaze rock elemeit is megidézte. Az egész persze energikus punkrock, amely érdekes módon erősen a Ramones hagyományára épít. Lester érdes vokállal erősítette az előadást, ez az elem remekül illett a felbőszült és közvetlenül kilőtt punkrock-riffekhez. Mindenesetre magabiztos, karizmatikus és meggyőző fellépés volt ez a kvartettől, amelynek a hard rock tartalmak sem idegenek.
Richie Ramone fellépésére aztán összegyűlt vagy 120 reményteljes fej a nézőtéren, akik nekiálltak őrjöngeni, amikor a volt Ramones-dobos három „alattvalójával” színpadra lépett. Richie a koncert alatt váltogatta a dobok és a mikrofon között. Amikor szólóénekesként a mikrofon elé állt, vagyis dobolás nélkül énekelt, a dobok mögött egyébként a zenekar ritmusgitárosa, Ben Reagan váltotta. Ilyenkor a banda csak Alex Kane gitárfrázisaira támaszkodott. Néhány számban Richie az éneket is átengedte a gitáros Alex Kane-nek, például a Blitkrieg Bop esetében. Egyébként kiváló profizmus. A cicomától, a csillogástól és a kitschtől, amelyet a megjelenésükbe és a színpadra főleg a karcsú, szinte mérgesen sovány basszusgitárosnő, Clare Misstake, valamint a hihetetlenül eleven és energikus gitáros, Alex Kane vitt be, és amelyet a Ramones punkrock tartása soha nem hiányolt, nemhogy igényelt volna, főleg a fellépés kivételes energiája vette át a főszerepet. Éppen Alex Canea és Misstake kiváló színpadkihasználása mellett. Főleg amikor Richie visszaült a dobokhoz. Richie egyébként rendkívüli karizmával is bír, ami ragadós, és nem kell sok erőfeszítés, hogy a közönség az ő tenyeréből egyen. A Ramones-arzenállal, amit játszol, amúgy sincs szükség sok toldalékra.
Bár kevés volt a néző, a közönség átélten fogadta a színpadról áradó vibrálást, a zenekar pedig ezt megérezte, ami nagyon meggyőző koncertelőadást és remek lendületet eredményezett, és háttérbe szorította a sztárallűrök vagy annak a félelmét, hogy a banda nem hozza legalább a koncertoptimumot a gyengébb látogatottság mellett.
Röviden: a fickó az Orto bar színpadán kielégítő és megkapó produkciót hozott, bár vokálisan kihozhatott volna magából egy decibellel több zajt, de mindegy. Az egyik, hogy az évek némán telnek (és megrág az idő foga, meg a pohár is), a másik pedig, hogy bizonyára egy csipetnyi tartalékkal játszotta a dalokat. A látogatottság mindenesetre gyenge volt ahhoz, hogy a kvartett motiváltan felrobbanjon az összes rendelkezésre álló előadói határon túl. Richie Ramone ezen az estén magabiztosan támaszkodott a kísérőzenekar kiváló munkájára, amely a fellépést minden színpadi őrültség ellenére (főleg a végtelenül eszement, rosszcsont Kane-nek köszönhetően) rendkívüli pontossággal, a punkrock berkeihez képest már-már túlzottan fegyelmezett precizitással adta elő. Elég volt ahhoz, hogy teljes vérrel boldoggá tegye a ljubljanai koncertje maroknyi látogatóját. Vajon hol voltak ezen az estén az idősebb punkrajongók, akik a tinédzseréveiket a nyolcvanas években élték?
Setlista
1. Durango 95 (Ramones)
2. I Don’t Wanna Go Down to the Basement (Ramones)
3. Somebody Put Something in My Drink (Ramones)
4. Smash You (Ramones)
5. I Just Want to Have Something to Do (Ramones)
6. Better Than Me
7. Criminal
8. Animal Boy (Ramones)
9. Into The Fire
10. I Know Better Now (Ramones)
11. Blitzkrieg Bop (Ramones)
12. Entitled
13. I Fix This
14. (You) Can’t Say Anything Nice (Ramones)
15. Forgotten Years
16. Take My Hand
17. Today Your Love, Tomorrow the World (Ramones)
18. Wart Hog (Ramones)
19. I’m Not Jesus (Ramones)
20. I Wanna Be Well (Ramones)
21. Sheena Is a Punk Rocker (Ramones)
—ráadás—
22. Elevator Operator (Ramones)
23. Havana Affair (Ramones)
24. Cretin Hop (Ramones)
Képgaléria
