Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Inspector Cluzo, The
Kiadó: Fuckthebassplayer Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 33:43
Értékelés: 4.5/5
A zenei forradalom mindig nézőpont és értelmezés kérdése volt, a gascogne-i duónál, a The inspector Cluzo-nál pedig valamiféle politikai felhangot – legalábbis elsőre – nem is lehet rögtön kiemelni, hiszen az ötéves pályájuk leginkább ezt jelentette: a pompás rock’n’roll kendőzetlenül vulgáris koszát, funkos játékosságot, táncra csábító pimaszságot és párját ritkító koncertütőerőt. Kevésbé ismert, de korántsem lényegtelen tény, hogy a lázadó duó, makacs muskétásokhoz méltón, Dumas D’Artagnanjának földjéről következetesen tartja magát a mottójához: „Fuck the bass player!”. Több mint 500 koncert után szerte a világon, több mint 50 ezer eladott lemezzel és két nagy visszhangot kiváltó DIY-albummal a hátuk mögött itt az idő a harmadik, atipikus folytatásra, amely minden minőségi összehasonlításon túl van. Ennek a meglehetősen merész állításnak az oka egyszerű – a lemez egy rendkívül szép képregényes csomagolásba van bújtatva, ahol a kiváló dizájn, az éles produkció és a közvetlen, azonnal betalaló játék mellett elsősorban az átlagon felüli zenei műveltség és a pompás édes finomságok kínálata üti meg a fület.
Mont de Marsan városkában, saját stúdiójuk megszokott intimitásában a két „bűnös” az azonnali varázslatért – a kövérkés, de energikus gitáros-énekes, Laurent Lacrouts és a sovány dobvirtuóz, Methieu Jourdain – a helyi funkos zenészasszók gazdag csapatát vonta be az együttműködésbe. Az eredmény a The 2 Mousquetaires című lemez, amelyet a tajvani képregényes cinkos, Chris Chaos csomagolt be formai csemegébe, és így kiemelkedő értékű termék lett. A gascogne-i duó leplezetlenül beszél a gascogne-i értékekről, a funk és a rock’n’roll hiperenergikus lövedékével pedig a hiteles zenélés hagyományos értékei mellett áll ki – persze azé a zenéléséé, amelynek van gerince. A zene pedig olyan, amilyennek lennie kell: koszos, játékos, és teljes hangerőn való hallgatásra készült! Már a nyitó szenvedélyes lövés, a The 2 Mousquetaires Of Gasconha az átlagon felüliség empirikus bizonyítéka: a piszkos Gibson SG zsíros hangja mellett, amely most ízesen funkosan szól, kiváló ritmika és ütőerő szövődik az egészbe, a remek fúvósszekció csak hab a tortán, a kísérő kórus pedig az első részben James Brown makulátlan hangulatát és a lelkes, tökös fekete zenészelit hozza be! Maguk azt mondják, hogy a legközelebb a Melvins és Marvin Gaye tökéletes összeolvadásához állnak, amelyben a Melvins végérvényesen, az utolsó lélegzetig szétcsapta Marvin Gaye-t, de a közhelyes forma ellenére az egész kompakt és hihetetlenül hallgatható! Basszusgitárt az ember nem hiányol, a Wild And Free című számmal induló folytatás pedig, a Dave Grohlnak tulajdonítható bevezető után, azonnal baljóslóbb Audioslave- vagy R.A.T.M.-módra van szabva – persze kommerszebb, koszosabb, funkos fogásokkal! Malcom és Phil a hajtóerő, 17 évnyi zenélés és különféle felállásokban edződés után kialakították a saját stílusukat, amely éles, kifinomult, szikrázó és a szórakozásra való. A zenének tökei vannak, és a klasszikus koncepciók alapjait rengeti, a White Stripes csonkaságának helyén pedig ezúttal a teljesség ejt rabul, amelyre egy rossz szót sem lehet mondani. Malcom a kiváló gitározás mellett remek hangszálpárral is büszkélkedik, hiszen a férfias vokálok spektrumába Jamiroquai-finomságot és magas frekvenciájú sikolyokat csempész, amelyek ugyanakkor a legkevésbé sem hasonlítanak a kasztrált énekre! A Move On Up bizonyíték arra, hogy a kicsit magasabb énekregiszter is lehet férfias és tesztoszteronos. A kiváló fúvósszekció nem vitte túlzásba a betéteket, a lemez dinamikája pedig végig olyan, mint a gördülékeny autópályás száguldás az élvezet felé, a zene pedig szeretkezésre, szerelembe esésre és szenvedélyre való!
A Telefoot hangszereinek fokozatos belépésének feszültsége a néhai popkirály, Michael Jackson funkos játszadozását idézi a táncos sztenderdekkel, de a két gascogne-i olyan funkos lelket fújt belé, hogy a mozgás, a csípőringatás és az ősi mozdulatok futószalagon való kirázása a kezetekből teljesen természetes cselekvés. A funk, a blues, a rock és a pop közötti határt annyiszor átlépték, hogy az összeolvadó konglomerátum teljesen önálló, az érzékekkel játszó műfajjá fejlődik, a generikus elemek pedig nem váltanak ki allergiát és ellenérzést a túl magas cukorszinttől! A Why A Vulgar French Band Cannot Play Shitty English Pop Music világos, hangos és őszinte választ ad a költői kérdésre. A képmutató bácsikáknak és néniknek, akik a zenét démoni csábítással, vulgaritással és trágársággal vádolják, a duó mindössze két szót címez: „Fuck You!”, felemelt középső ujjakkal pedig el is táncoltunk a lemez feléig anélkül, hogy túlzabáltuk volna magunkat a gascogne-i megszelídíthetetlenek étlapjának pompás fogásaiból!
Az I Want To Mmm The Wife Of French President remek ajánlás Sarkozy feleségének, Carla Bruninak, aki a bájai és a hülye férje mellett a mulatós duó őszinte figyelmét is élvezi. Mindketten bizony, mmm, megdolgoznák, igazi férfiszerelemmel visszacsalnák a boldog nő mosolyát a szépség ajkára, az émelyítően romantikus érzéki enyelgés pedig az édes billentyűkkel, amelyek a Procol Harum által megvarázsolt Whiter Shade Of Pale sztenderdjével játszadoznak, egy optimistább hangulatban ütősebb folytatást kap. A Fuck The Bobos minden hülye ostobának, vállalati bábunak, a fogyasztói erőszaktétel agytrösztjeinek, a pénztárcátok minden panamai hódítójának szól, akiknek a két gascogne-i ismét elénekli a dallamos refrént: „Fuck The Bobos!”. Remek! Ezek után a Power To The People forradalmi lázadása annál magától értetődőbb, a felébresztett forradalmi szellem pedig csodásan olvad bele egy funk’n’rolleres ütésbe, amely a riffek örökzöld, már hallott, de egyáltalán nem unalmas kelléktárának megtapsolására való, és amelyet A rózsaszín párduc halhatatlan felügyelőjének szóló dicshimnusz után a feketébb árnyalatú, funkos lázadásra szólító felhívás koronáz meg. A Fekete Párducok felemelt öklös köszöntését a hippikkel való leszámolás követi. Abban a korban, amikor semmi sem ingyen van, a szolgalelkű ingyen ölelgetés gyanús – mondja a két srác a francia peremvidékről. A régi értékek hazugságán való kapitalista lovaglás megérdemli az ismételt torokhangú „Fuck you”-t, a The Inspector Cluzo pedig úgy csap a hangjegyekre, ahogy azt talán a The Living Color-nál kaptátok el, a puhapöcsűbb szerelmesek pedig a Jamiroquainál. De a jó, korrekt és átkozottul hallgatható dolgok itt még nem érnek véget! Az Adishatz forradalmi fuvolákkal és a makacsság hagyományos értékeinek megőrzésére szólító gascogne-i nyelvű felhívással önti el a szíveteket és a fületeket, mint egy éppen jókor jövő szünet, hogy a záró aktussal, a Que Som Cabelhs című számmal egy olyan énekben végződhessen, amely megőrzi az őserő büszkeségét. A gascogne-i makacsság és büszkeség hagyománya ragadósan átterjed a szlovén trubadúrok és trubadúrnők füleire is, ezzel pedig Gascogne műholdas nagyköveteinek nemesi rendjébe való beavatás úgy fejeződött be, ahogyan az dukál!
https://www.youtube.com/watch?v=Evr3KP7wrvg
Minden más lényegtelen és felesleges, kedveseim, ha pedig nem hiszitek, legalább egy kicsit adjátok át magatokat a képzelet játékának, amellyel Phil és Malcom kétségtelenül megfertőznek benneteket, a főmotto parancsa szerint pedig ti magatok is elfogadjátok majd, hogy a basszus gravitációja nem feltétlenül függ pusztán a további tagok négy vagy öt húrjától. A The 2 Mousquetaires olyan lemez, amely azonnal meghódít és elrabolja a szívetek oroszlánrészét, a varázslat egy része viszont így is lemarad. A The Inspector Cluzo ugyanis olyan zenekar, amely minden ütőerejét és tudását a koncerteken mutatja meg, de a varázslat megcsonkított változatával is harmadszorra is teljes a siker. Nincs émelygős és felesleges! Nincs színlelt orgazmus! Nincs hamis forradalmi színjáték, amely valamiféle piaci logikát és szolgalelkű értékeket követne! A duó a szívével kormányozva csak a saját belső életritmusának impulzusait követi, a szívverést pedig egy olyan csodás gondolatfolyam, zenei zamatosság, érzékiség és az az egy dolog szabályozza, járja át és hajtja, amely nélkül minden hallgatás átkozottul megerőltető lehet – a szórakozás. Ezzel is a lélek egy része az évek ellenére a gyermeki lelkesedésben, az ifjúkori lázadásban és az idealizmusban gyökerezik, a keserű középkor reumája pedig behódol a táncra hívó szónak, amelytől a világ szürkesége is valamivel elviselhetőbb.
Felállás
Laurent ‘Malcom’ Lacrouts – elektromos és akusztikus gitár, ének, billentyűk
Mathieu ‘Phil’ Jourdain – dob, ütőhangszerek, vokál, billentyűk
Vendégzenészek:
Phil ‘Feal’ le Rouzic – tenorszaxofon
Benoit ‘Mols’ Molina – trombita
Stephan Kraemer – billentyűk
Jean Luc ‘Allez le Stade Montois’ Laboudigue – fuvola, tamburin
Claude Laspes – gascogne-i beszéd
Gaston Lagrange – gascogne-i beszéd és tréfák
Produkció
The Inspector Cluzo
Számlista
- The 2 Mousquetaires Of Gasconha
- Wild And Free: The »Indignés« Song
- Move On Up
- Téléfoot
- Why Vulgar French Band Cannot Play Shitty English Pop Music?
- I Want to Mmm The Wife Of The French President
- Fuck The Bobos
- Put Your Hands Up
- Power To The People
- Fuck Free Hugs
- Adishatz
- Que Som Cabelhs
