Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Morse, Neal
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 112:14
Értékelés: 4.5/5
Neal Morse furcsa szerzet: bár a vallási hévvel átitatott prédikációiban és magában a zenélésben is általában halálosan komoly, ez legalábbis az ő esetében nem baj. Ez a kivételesen tehetséges, sokoldalú progresszív rock zeneszerző, multiinstrumentalista és énekes, aki a Spock’s Beard-ből való távozása után teljesen a keresztény progresszív rock és a vallásos áhítat felé fordult, minden tekintetben színes zenei egyéniség, aki a progrock-rajongókban gyakran elég vegyes érzéseket kelt.
Egyrészt többé-kevésbé kiváló albumokat ad ki, amelyek sok mai prog rock előadónak példaként szolgálhatnak (ha nem számítjuk azokat, amelyek kizárólag hithirdetésre születtek, és a prog rockhoz nem sok közük van), másrészt viszont otthagyta a zenekart, amely világhírnevet hozott neki, csak hogy könnyebben megtalálja az Urát, miközben most önállóan meglehetősen hasonló zenét csinál, mint amikor még tag volt. A profi zenész és egy istenfélő prelátus potenciális prédikátori karrierje közt őrlődve, szülővárosában, San Franciscóban Neal összetett progresszív rock albumokat vesz fel, vallásos színezetű szövegekkel átszőve, amelyekben Isten dicsőségét zengi, és a keresztény hitre térése utáni személyes élményeiről mesél.
A „Testimony 2” újabb darab Neal progresszív rock konceptalbumainak sorában, mégpedig a 2003-as, azonos című dupla album folytatása, amelyet nem sokkal a Spock’s Beard-ből való távozása után vett fel, és amelyen először hirdette ki „visszatérését az Úr ölébe”. A dupla album három különböző szekciót tartalmaz, amelyeken tovább tárja fel az életét és a keresztény hitre térésének részleteit. Hogy ez a koncepció mennyire vonzó még mindig, miután Neal az elmúlt nyolc évben fáradhatatlanul hirdette, azt döntsd el magad, a saját (nem)hited szerint.
A zene persze az, ami a legtöbbet számít Neal minden projektjénél, legyen szó szólóötleteiről vagy a Transatlantickal készült művekről, és ez most is többé-kevésbé igazi csemege minden prog rock gurmandnak. A „Lifeline” (2008) érezhető minőségi visszaesése után ezúttal sikerrel ismételte meg azt a szerzői képletet, amely az első „Testimony”-nak az elmúlt évtized egyik legtöbbre tartott szóló prog rock albuma hírnevét hozta. Neal ismét összefogott régi cimboráival, Mike Portnoy dobossal (ex-Dream Theater) és Randy George basszusgitárossal (Ajalon). A projektbe számos érdekes vendéget is meghívott, élükön a Deep Purple gitárosával, Steve Morse-szal (semmilyen rokonság nincs köztük), valamint egykori Spock’s Beard-társaival, így Neal testvérével, a gitáros Alannel, a dobos/énekes Nick D’Virgilióval és a basszusgitáros Dave Meróssal, akikkel mindennek ellenére jó viszonyban maradt.
A nyitó „Mercy Street” nem a Peter Gabriel-klasszikus feldolgozása, hanem teljesen önálló szerzemény, amelyet nyugodt, zongorás kezdet és a szimfonikus prog rock legjobb hagyományait idéző, hatalmas zenekari hangszerelések jellemeznek. Neal jellegzetes, kissé lennonos ízű hangszínét, amellyel pozitivitást sugároz maga körül, gitáron és billentyűn játszott dallamos futamok támasztják alá. A végeredmény kivételesen szaftos dallam, fülbemászó refrénnel. A fúziós instrumentális „Overture No. 4” őrült gitárszólót tartalmaz Paul Bielatowicz tolmácsolásában; a fiatal brit gitáros a Carl Palmer Band tagjaként hívta fel magára először a figyelmet. 2007 óta Neal kísérőzenekarának is tagja, valahányszor új turnéra indul. A mozgalmas „Time Changer” az eredeti, 1995-ös Spock’s Beard felállás vokális újraegyesülése (vagyis Ryo Okumoto billentyűs nélkül). A szöveg Neal Spock’s Beard-es múltjáról szól, és visszahozza a többszólamú vokális harmóniákat, amelyekről a zenekar a leghíresebb lett. Ezekre egyébként mindig nagy hatással volt a legendás Gentle Giant. A Portnoy–George tengelyen megjelenő gazdag ritmikai változatosság és a szaftos többszólamú harmóniák szimfonikus fenségességet adnak, amit minden prog rock gurmand élvezni fog. Simán lehetne akár új Spock’s Beard-klasszikusról beszélni.
A „Jayda” balladisztikus dal, amelyet Neal kislányának ajánlott, aki számára Isten, a család többi tagja és anyja almás pitéje mellett bizonyára a legnagyobb szentség a világon. Ennek megfelelő a nyugodt, mélyen személyes szöveg és a gyengéd akusztikus-szimfonikus dallam, amely hangulatában gyerekaltatódalra emlékeztet. A „Nighttime Collectors” szórakoztató kísérlet, hiszen kemény rockos darab tüzes Hammond-orgonafutamokkal, blues-os gitárfrázisokkal és tipikus keményrockos, stadionos refrénnel. Neal mindig szerette az efféle kalandokat a megszokott szimfonikus prog rock világán kívül, amelyek révén szerzői, hangszeres és énekesi potenciáljának újabb dimenzióit kutatta. Hasonló, kicsit keményebb rockos stílusú a „Time Has Come Today” is, mulatságos funkos refrénnel, szenvedélyes billentyűs futamokkal és beatles-es többszólamúsággal.
A „Jesus’s Blood” újabb introspektív ballada, amilyeneket Neal nagyon szeret, hiszen általuk újra és újra Isten dicsőségét zengheti, és ráirányíthatja a figyelmet vallási hevére. Ezúttal kiváló slide gitárszólóval is megmutatkozik, amelyet női kórusharmóniák kísérnek, ez kissé a Pink Floyd legszebb idejét idézi. Az epikus „The Truth Will Set You Free” kétségkívül az album legkeményebb darabja: metalosan szóló gitárfrázisok, tüzes hammondos futamok és hangsúlyos dupla lábdobozás jellemzi, amit az ultradallamos refrén tetéz. Mondhatni, elég sikeres kísérlet a szimfonikus prog rock és a progresszív power metal keresztezésére. A „Chance Of A Lifetime” olyan fúziós kollázs, amilyet csak Neal tud alkotni, számos izgalmas tempóváltással és szólórepüléssel.
A „Jesus Bring Me Home” újabb mélyen érzelmes ballada, vallásosan lelkes, bűnbánó szöveggel, amelyben Neal amiatt aggódik, hogy bizonyos időszakokban túl keveset törődött a családjával, ezért Jézustól kér bocsánatot. A fenséges dallam akusztikus gitáron épül, bőkezű zenekari hangszerelések és hegedű kíséretében. Az egész átfolyik a „Road Dog Blues”-ba, amelyet szellemes fúvós hangszerelések és ugyancsak szellemes szöveg jellemez arról, hogyan tér haza az „országúti kutya” a hosszú turnéról a feleségéhez és a gyerekeihez. Az utolsó rész gyengéd zongoraszólót tartalmaz. Az „It’s For You” drámai szimfonikus prog rock előétel, újabb tüzes gitárszólóval, Paul Bielatowicz jóvoltából. Neal sokoldalú hangszeres és énekesi tehetsége itt még egyszer teljes erejével ragyog fel. A „Crossing Over/Mercy Street Reprise” nyitányát diadalmas dallam és általános optimista hangulat jellemzi, hatalmas zenekari hangszerelésekkel, amelyeken belül Neal ismét megleli élete megerősítését. A záró részben pedig a nyitó „Mercy Street” fő motívuma tér vissza.
A második lemez három egymással nem összefüggő dalt tartalmaz, amelyek nem követik egymást, és nem részei a koncepciónak. A mulatós hangulatú „Absolute Beginner” elég szórakoztató hibrid prog rock, pop és dallamos rock között. A Yes-es színezetű „Supernatural” újabb érdekes mozaik a szimfonikus progból, vidám többszólamúsággal és pompázatos billentyűs textúrákkal, amely bármelyik Spock’s Beard-albumon otthon lenne. Neal Morse nem lenne Neal Morse, ha nem tenne az albumra legalább egy több mint 20 perces szuperepikát, és ezzel nem gondoskodna a lehető legnagyszerűbb fináléról. Ezúttal ez a közel 26 perces „Seeds Of Gold”, amelyet egyebek mellett Steve Morse gitárszólója tesz kiemelkedővé. Neal minden fúziós zsenialitását beleönti ebbe a záró magnum opusba, ami bombasztikus szólórepülésekkel, mozgalmas többszólamúsággal és szüntelen ritmusváltásokkal sikerül neki, miközben egyszerre bőkezű dallamos motívumokat épít, élükön pompázatos szimfonikus hangszerelésekkel. Neal úgy hozza ki, hogy az ambiciózus kompozíció terjedelmes játékideje ellenére egy szempillantás alatt elszáll, ami csak a legjobb szimfonikus prog rock szuperepikák sajátja.
A „Testimony 2” remek folytatása Neal 2003-as, azonos című bemutatkozó albumának, amely végül egészében még jobbnak is bizonyul szólókarrierje kulcsalbumánál. Nyilván a „Lifeline” viszonylag lagymatag fogadtatása alaposan szíven ütötte, ezért úgy döntött, hogy ezúttal tényleg mindent belead, és újabb kiváló művet alkot, amely akár a Spock’s Beard-del és a Transatlantickal elért legjobb eredményeivel is felveszi a versenyt. Akár egyetértesz a vallási nézeteivel és filozófiájával, akár nem, tény, hogy Neal a modern progresszív rock egyik kulcsfigurája, nélküle ez a műfaj kétségkívül jóval szegényebb lenne. Érdekességként megemlítendő még, hogy az album különleges kiadása tartalmazza Neal könyvét is, amelynek címe „Kinyilatkoztatás – egy progresszív rockzenész inspiráló és spirituális utazása”.
Felállás
Neal Morse – ének, zongora, szintetizátor
Randy George – basszusgitár
Mike Portnoy – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Morse- gitár
Paul Bielatowicz – gitár
Alan Morse – háttérének
Nick D’Virgilio – háttérének
Dave Meros – háttérének
Matthew Ward – háttérének
Debbie Bressee – háttérének
April Zachary – háttérének
Mark Pogue – háttérének
Mita Pogue – háttérének
Jim Hoke – szaxofon
Mark Leniger – szólószaxofon
Kenny Barnd – hegedű
Chris Carmichael – hegedű, brácsa és cselló
Eric Brenton – elektromos hegedű
Produkció
Neal Morse
Számlista
CD 1
Part Six: (22:50)
1. Mercy Street
2. Overture No. 4
3. Time Changer
4. Jayda
Part Seven: (22:54)
5. Nighttime Collectors
6. Time has come Today
7. Jesus’ Blood
8. The Truth Will Set You Free
Part Eight: (32:36)
9. Chance of a Lifetime
10. Jesus Bring Me Home
11. Road Dog Blues
12. It’s For You
13. Crossing Over / Mercy Street Reprise
CD2
1. Absolute Beginner (4:39)
2. Supernatural (6:11)
3. Seeds of Gold (25:59)
