Előadó: Dredg
Kiadó: Superball Music
Megjelenés: 2011
Játékidő: 41:30
Értékelés: 3/5
A Dredg sorrendben ötödik stúdióalbuma néhány olyan újdonságot hoz a zenekar irányvonalába, amelyek középtávon kétélűnek bizonyulhatnak. Az együttesre egyesek még az „El Cielo” albumig rá akarták sütni a legjobb Tool-utánzók bélyegét, ám azóta stílusban és hangzásban is eltávolodtak tőle, és bátran építették tovább a saját művészi arculatukat. A „Pariah, The Parrot, The Delusion” provokatív és rendkívül kalandvágyó előrelépés volt, amely csak úgy áradt az ihlettől és a kifejezőerőtől. Egyesítette a progresszív rock és a modern alter rock/indie rock megközelítését! Art rockosan szólt, és mindenízében különleges volt. Az volt az érzésünk, hogy a Dredg itt találta meg a saját hangját, és ezt a vonalat fogja még évekig csiszolgatni.
Ehhez képest a „Chuckles And Mr. Squeezy” igazi kis sokkterápia a zenekar hű követőinek. A Dredg ugyanis az új lemezen az elektro indie rock zenei dimenzióit kutatja, amelyek összefonódnak az álmodozó ambienttel. Ezt elsősorban a produkció diktálja, amely az ambiens, retró „eighties” szintiklaviatúrák, az egyszerű, szinte triviálisan lerakott ritmusok – nyugodtan lassútól közepesen gyors tempóig terjedő – kollázsainak finoman egymásba úszó kontrasztját hozta létre. Mindezek fölött Gavin Hayes melankolikus éneke álmodozó színpadiasságával egyenesen „világűri”, idegen, elidegenedett hatást kelt. Érdekes a gitár elhelyezése: tiszta, organikus hangzásnál marad, semmi hivalkodó mozdulat, ami zajos zúgást indítana el. A gitár a keverésben visszafogott, a háttérbe szorított, így időnként akár puszta, kötelezettségek nélküli töltelékként is hathat (a nyitó Another Tribe, illetve a The Rent, amely tulajdonképpen az egész album lényegét elárulja).
Tizenegy dal van a lemezen, és a meglepő hangzásbeli irányváltás ellenére a Dredg az ötletek felvonultatásában még mindig elég meggyőző, ötletes és friss. Az összbenyomás, amikor átverekeded magad az albumon, nagy vonalakban valóban álmodozó, helyenként egyenesen transzcendentális. A második dal, az Upon Returning sem tudja szétoszlatni ezt az általános békés érzést, pedig itt a gitár néhány decibellel hangosabban tör ki, és ez a lemez legzajosabb pillanata.
Bár az album új kanyart jelent a karrierben, a dalok kifinomultságukkal és az talán nem is szándékos „puhaságukkal” a zenészek művészi felfogóképességének rendkívüli rugalmasságát bizonyítják, ami az évek tapasztalatával jön el. Az egyik ilyen impozáns pont a kifaragott indie rock slágerke, a Somebody Is Laughing, amely a versszak–refrén kapcsolat tömörségében és a fülbemászó dallamban hordoz valamit a „coldplayességből” (a refrénben és a gitárfrázisban az átvezetésnél).
Emlékeztek még a „post punk” és a „new wave” mágikus szintézisére? A Down Withouth A Fight az album rendkívül lenyűgöző dala. A meleg basszusvonalak és a retró szintetizátor-nosztalgia kombinálásával egyenesen a nyolcvanas évekbe repít minket. A vokális vonalak dallamvezetése a The Smiths fajtájú zenekarokra emlékeztet, de ha óvatosan számba vesszük, hogy 2011-ben járunk, kevesebbet tévednénk, ha az album ezen pontján inkább valamelyik Gorillaz-dalt hoznánk példának. Bölcsen átemelt zenei örökség egy új korszakba. Belevésve egy lágyan csengő, trendi indie elektro rock dal magjába. Hasonló lágysággal folytatódnak az események az albumon a The Ornament című balladában is. Ez a gitár hozzáadott akusztikus díszítéseivel egy divatos Duran Duran-ballada szívszorító poénját hagyja maga mögött, amely az Ordinary World című Duran Duran-slágert próbálja megismételni. Aztán itt a The Thought Of Losing You. Ez az album egy újabb impozáns pillanatát hozza, amelyet a refrén kicsiszolt, tiszta dallamvonalainak köszönhetően egyenesen a rádiós lejátszásra találtak ki. Hasonlóan a Somebody Is Laughing dalhoz.
Ennek ellenére az album minősége megingik, és a végére veszít az érdekességéből, amikor egymás után jön a Kalathat, a Sun Goes Down és a majdnem „countrys” Where I’ll End Up. Igen. Nem hinnéd el! A Dredgtől ez is kitelik. Az albumot a találékony, sötét Before It Began zárja. A dallam zömét a nagybőgő viszi, amelyet kölcsönvett latin beat vezet. A melódia valami olyasmi felé húz, ami akár Gilberto Getz agyából is előbukkanhatott volna. Rendkívül sikerült kísérlet, amilyenből az új albumon amúgy kevés van. Üdvözlendő színfolt éppen a lemez végén! A dallamába könnyedén beleilleszkedne egy flamenco gitár.
A Dredg drasztikusan kimosta a hangzását. Egészen távolinak hatnak, mintha egy pillanatra egy másik galaxisba tévedtek volna, és alig háromnegyed percnyi (sic) álmodozó, kényelmes, az új, igénytelen rockból kiinduló levezetést kínálnának, amely olyan megvilágításban mutatja be a zenekart, amilyenben még nem ismertük. A hangulatokat nemcsak a sötét, drámai atmoszféra mélyíti el, amely átjárja az albumot, hanem a főének is. Az új irányvételnek a rajongók valószínűleg nem fognak örülni, hiszen a zenekart kevésbé érdekes művészi megvilágításban mutatja. Nyilván másmilyen albumot akart kínálni a zenekar, ezért választott másmilyen irányt a hangzás produkciójában is. Reméljük, hogy ez csak múló szeszély, és a Dredg hamarosan visszatér az előző album által megalapozott művészi horizont elmélyítéséhez. A rajongók ezúttal lágyabb hangokra táncolhatnak, a zenekarnak pedig meg kell súgni, hogy a „kevesebb több” szabály nem mindig gyújt elég meggyőzően.
Felállás
Gavin Hayes – ének, slide gitár, gitár
Mark Engles – gitár, vokál
Drew Roulette – basszusgitár, szintetizátor
Dino Campanella – dob, zongora, orgona
Produkció
Dan the Automator
Dallista
1. Another Tribe (3:46)
2. Upon Returning (3:51)
3. The Tent (4:46)
4. Somebody is Laughing (3:31)
5. Down Without a Fight (3:51)
6. The Ornament (4:06)
7. The Thought of Losing You (3:34)
8. Kalathat (3:23)
9. Sun Goes Down (3:48)
10. Where I’ll End Up (3:56)
11. Before it Began (2:58)
