Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik, Jerneja Jerak
Helyszín: Tolmin (a Tolminka és a Soča összefolyása) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. 08. 08.
Látogatók száma: 12.000
Jegyár: 109,00€ (háromnapos belépő) / 142,00€ (hétnapos belépő)
A Metal Camp harmadik napján lépett fel stílusilag a legszínesebb, legváltozatosabb felhozatal. Az idei fesztivál legnagyobb nevének, az amerikai KoЯnnak a megérkezésével pedig egyenesen belecsapott az alternatív metal világába!
Halaszthatatlan ljubljanai otthoni teendők miatt a cikk szerzője késve érkezett, így a szlovén death metal kvartettet, a Mraz (ex-Mora) vezette Doomedot nem sikerült elcsípnie a színpadon. A nap derekasan a színpadnak sütött, amikor az amerikai thrash metal újjáélesztők, mondhatni old school revivalisták álltak ott, olyan párhuzamokkal, amelyek egészen a speed metal bandák hagyatékáig visszanyúlnak: a Warbringer. Régi ismerősök Ljubljanából, az Orto Bar – Gala hala vonalról. A szlovén metalosok körében alaposan megismert és elfogadott formáció nem tudta tömörré gyúrni a sorokat a színpad előtt, a koncertet még 1000 ember sem nézte, a banda mégis lenyűgözött a robbanékonyságával! Az ötös, amelyet a testvérpár, John gitáros és Andy Laux basszusgitáros, az újonnan érkezett Carlos Cruz dobos és Andrew Bennett, valamint John Kevill énekes alkot, ezúttal is a legfrissebb albumát, a „World Torn Asunder” (2011) című lemezt mutatta be. A tavaly őszi európai turné után, amelyen újra Ljubljanában is játszottak (immár másodszor), a srácok sikeres észak-amerikai turnét zártak a Symphony X és az Iced Earth közös co-headliner körútján, így a színpadon dinamitból és önbizalomból nincs hiány. A régi iskola konfekciója: töltényekkel díszített övek, spandex, farmer „magas pumákkal”, és egy tökéletes háborús menet száguldott át a gyúlékony riffeken, amelyeket átitat a háborús prédikáció költészete – ez végigkíséri a bandát az új számokban, a Living Weapon, a Shattered Like Glass és a Wake Up… Destroy dalokban, valamint az első két album számaiban: Severd Reality, Shoot To Kill, Total War, Living In A Whirlwind és Cobat Shock. Már önmagában ez is vad mosh pitbe kergette a testeket! A hamisítatlan thrash metal bombázás sem belégzést, sem kilégzést nem engedett! Kár, hogy a színpad előtti tér nem volt telibb.
Egészen más kép fogadott a The Black Dahlia Murder előtt, az amerikai metalcore csapat előtt, amelynek death metal hatásait dallamos futamok itatják át. A dühösen zúzó ötös, akit a kemény fiú énekes, Trevor Strnad vezet (nem szlovén gyökerű a vezetéknév?), Elisabeth Shortról kapta a nevét, akit „kedveskedve” Black Dahliának hívtak, és akit ismeretlen körülmények között gyilkoltak meg 1947-ben! Mintegy 3000 mosh-ra éhes fej esett delíriumba, akik a Warbringert elmulasztva nem is sejtették, miről maradtak le. A határozott circle pit a Miasma alatt mindent elmondott. Ismét por szállt az égig. Trevor, aki büszkén mutogatta sörhasát és a „Heartburn” feliratú tetoválását, remek formában volt, hatékonyan váltogatva a sikoltós core vokált és a death metal hörgéshez közelebb álló mélyebb hangot! A banda ultrasonikus ritmikus blastokból épített szoborba zárva, megszakítva a nyakatekert groove breakekkel! Teljes brutalitás! A zenekar kiváló közérzete számos dicsérő és köszönő szót eredményezett az énekes részéről a remek közönségnek, amelynek reakciói tovább szították a színpadi játékot. A formáció a Metal Campen a legfrissebb albumát, a „Ritual” (2011) című lemezt mutatta be, és a már említett Miasma mellett az A Shrine Of Madness, Moonlight Equilibrium, What A Horrible Night To Have A Curse, Malenchantments of the Necrosphere, Necropolis, Everyhing Went Black, On Stirring Seas Of Salted Blood, I Will Return és Funeral Thirst számokat lőtte ki a térbe.
Az idei Metal Camp előadása, amelyet lázasan vártam, az okkult amerikai death metalosok, a Nile fellépése volt. Először is azért, mert még sosem volt szerencsém látni őket színpadon, másodszor pedig azért, mert nagy várakozással övezett koncertről volt szó, tele atmoszférikus kihasználtsággal a sethi fantazmagória újraalkotásában! Isten hozott hát a királyok völgyében, Egyiptom birodalmában, az okkultizmus és a misztika sötét szféráiban! Amikor az istentelen Seth lecsap, sírjából feltámasztja a lángoló látóhatár kataklizmáját, rovarrajokkal, nyüzsgő szkarabeuszokkal átszőve, maga mellé idézi az összes többi múmiát is, akik vissza akarnak térni az élők közé, megszületik a gonosz! A Nile fantasztikus zenészek, és ezt ismét bizonyították egyórás fellépésükkel az idei Metal Camp közepén. A mostani felállás egyetlen eredeti tagja, a vezér és mastermind, Karl Sanders gitáros küzdött a legtöbbet a délutáni tűző napon a színpadon álló négyesből – a gyorskaja nyilván megköveteli a maga áldozatát a terjedelmes termetű férfiaknál –, mellette a magas, kopasz, „sethi” Dallas Toler Wade, mindketten „kihegyezett” Dean gitárokkal, az egészen új erősítés, Todd Ellis basszusgitáros, és az egyedülálló George Kollias dobos – a tökéletes metal dobos-„robotzsaru” megtestesítője –, így teljes mértékben megteremtették ezt az érzést, azt az érzést, hogy az ókori Egyiptom totális háborús eposzának viharai közepén vagyunk. Hadi ritmusok, a hangulat beültetése keleties bevezető motívumokkal, Dallas és Sanders hörgésének kettős arca, akik versengenek a gonosz kiárasztásában, a két gitáros kivételes összehangoltsága a harmonizált gitárvonalak előadásában, a repertoár technikai kivitelezésének tökélye, Karl és Dallas vokáljainak megtámogatása különleges echo effektekkel a keverőpultról, és Dallas hatékony közönségbiztatása, gyakran a „You are amazing MetalCamp!” stílusában. Ahhoz, hogy mindez teljes hatást érjen el, az esti órákat kellett volna választani, amikor leszáll az éj a Földre, a Nile-nak pedig érdemes lenne elgondolkodnia különleges színpadi díszletek bevetésén is, hogy a színpadot Seth piramisának környezetévé öltöztessék, ha már a színpadi jelmezeket nem csiszolják tovább. Dallas a megjelenésével ugyanis remek Seth-megtestesítő lenne. A Nile istentelen és pusztító zúzása a következő számokat hozta el a Metal Campre: Kafir, Sacrifice Unto Sebek, Definig The Gates Of Ishtar, Ithyphallic, Supreme Humanism of Megalomania, Permitting the Noble Dead to Descend to the Underworld, Sarcophagus, és záróként a Black Seeds Of Vengenace! Rendkívül népes tábor és rendkívüli közönségrészvétel! Hogy a dolog teljes erővel hasson, mindenképp érdemes a zenekar önálló, zárt termi koncertjére elmenni. A Nile továbbra is olyan banda, amely kísérletező kihívásaival még ma is tolja a death metal műfaj fejlődési határait.
Mindazoknak, akik szerettek volna valami szépen és vonzón pihentetni a szemüket, az Epica fellépése több mint kapóra jött. A metal haragos zenei kovácsmestereit néző harmadik nap szó szerint ordított valami ilyesmi után. Ezeket a kellemes kilátásokat, megkettőzve a kellemesen csengő eseményekkel, tehát az Epica varázsolta elő, az a formáció, amely remekül kihasználta a Nightwish kevésbé meggyőző karrierfolytatását azután, hogy kirúgták Tarját, bár a Nightwish ennek ellenére továbbra is a legnagyobb, női énekes vezette szimfonikus power metal banda. Az Epica a bájos mezzoszopránnal, Simone Simonsszal olyan csapat, amely kifejezetten ravaszul tudja kihasználni a rendelkezésre álló színpadi teret! Legyen az nagy vagy kicsi. A szextett ördögi. A színpadi pozíciók dinamikus cseréje, a zenészek elrendezése, a határozott szemkontaktus a közönséggel, de mindenekelőtt Simone alakja az állandó középpontban, egy pillanat alatt meggyőz, és a sajátos atmoszféra megteremtésével a hallgatót elvezeti a mesék és legendák zenei világába. Az Epica a színpad elé ezúttal is némileg másféle látogatói profilt vonzott, ugyanakkor kifejezetten fanatikus reakciókról gondoskodott, főleg az első néhány sorban, ahol alig akadt egy négyzetcentiméternyi szabad levegő. A formáció zsebében a frissen megjelent „Requiem for the Indifferent” albummal ebben a stílusban nyitotta a koncertet a felvételről szóló Karma intróval, amelyet a várt átmenet követett az új számba, a Monopoly On Truth-ba, amellyel a banda fizikailag is a színpadra lépett. Vele együtt az egészen új tag, Rob van der Loo basszusgitáros is, aki idén váltotta a zenekar eredeti basszusgitárosát, Yves Hutsot. Az operett jellegű színezet percről percre erősödött, párosulva a remek színpadi dinamikával, a metáli ütőerő megcélzásával, a billentyűk és gitárok neoklasszicista szólóinak beépítésével, de mint említettem, a tekintetek zöme a fellépés alatt folyamatosan Simone Simonsra szegeződött, aki újra és újra édesen simogatott gőgös, angyali mezzoszopránjával. A formáció tisztában volt a konkurenciával, és kiváló setlistet kínált, amelyet a második stúdióalbum azonos című eposza, a „Consign To Oblivion” foglalt össze. Az Epica a repertoárban a Storm the Sorrow, Unleashed, Cry for the Moon, Martyr of the Free World, Sancta Terra és Serenade of the Self-Destruction számokat is eljátszotta.
Az Eluveitie, a metal „furulyázás” legkeményebb védelmezői, a fellépésükkel megerősítették, hogy a folk metal műfaj legnépszerűbb és legkedveltebb bandái közé tartoznak. Micsoda eufória a színpad előtt, egészen őrület! Tulajdonképpen az egész Metal Camp fesztivál ott gyűlt össze a színpad előtti platón. Emlékszem a banda 2009. februári fellépésére a horvátországi Zágrábban, a Kreator által vezetett koncertestén. Akkor még kevesen figyeltek az Eluveitie-ra. A csapat tehát az elmúlt három évben valóban felnőtt a műfaj felismerhető, vezető nevévé. Az ötödik stúdióalbum, amely ismét a Nuclear Blast Records gondozásában jelent meg „Helvetios” címmel, koncepcióalbum a gall háborúk témájáról, és a banda eddig megjelent életművének egyik legkeményebb lemezének számít. Innen az érzés, hogy az Eluveitie minden folk formáció közül a legtöbb torzított, megtámogatott decibelt eresztette a térbe a Metal Campen, és ezért volt a legzajosabb közöttük, hiszen a repertoár csaknem 70%-a az új album számaiból állt! A nyolcas valóban kényeztet a szemnek. Az autentikus, kézzel készített hagyományos hangszerek egész tárháza mellett – duda, hurdy gurdy, gaita, bodhran, mandola, különféle sípok – az Eluveitie az énekstílusok sokszínű integrációját is csiszolta. Itt van Glanzmann brutális sikoltozása, kombinálva a tiszta dallamaival, amelybe beleszövődnek Meri hegedűs női vokálvonalai. A fülbemászó refrének, a kelta pásztorkodás hagyományos dallamaival összhangba hajlítva, természetesen egymás után szították az őrjöngő közönséget, amely rögtön megmutatta, hogy az új album már remekül megfogott a rajongók körében. A közönségben gyakran vállon ragadták egymást az emberek, és egyként ugráltak, miközben a banda szabadjára engedte a koncert féktelen tempóját. A koncert alatt jó néhányan keresték az orvosi segítséget a backstage bejáratánál, ahol egy orvosi ellátó autó állt kéznél lévő személyzettel, akik a törékeny és gyengéd emberi testecskék megrongálódott orrait és egyéb sérült részeit foltozgatták. Az első taktustól az utolsóig. Egy óra tizenöt perc alatt! A rendkívüli intenzitással megtöltött koncert, tele pokoli együttműködéssel a banda és a közönség között, ezen a napon, de az egész fesztivál összesítésében is az egyik legforróbb koncertet varázsolta elő! A látogatottság és a közönség heves reakciói alapján még a szerdai nap főzenekarát, az alternatív amerikai metalosokat, a KoЯnt is felülmúlta. Az Eluveitie, a színpadon tökéletesen összehangolt csapat, a következő számokat játszotta a repertoárból: Helvetios, Luxtos, Neverland, Bloodstained Gang, Meet The Enemy, A Rose Of Epona, Inis Mona, Alesia, The Uprising, Kingdom Come Undone, Havoc. A koncertet a banda az új lemez bevezető részével nyitotta, a Helvetios (Prologue) számmal, a Havoc után pedig a felvételről szóló kivezetés (Epilogue) következett.
KoЯn, az idei Metal Camp legnagyobb neve, és a zenekar, amely nagyban hozzájárult a fesztiváljegyek jó fogyásához! Az általánosan kedvelt „amerikai újhullámos metalosok”, akik a megjelenésükkel port kavartak a színtéren, és az ezredfordulón, illetve az új évezred elején kezdték keverni a zenei listák csúcsait a „Follow The Leader”, az „Issues” és az „Untouchables” albumokkal. A KoЯn ma is olyan banda, amely nem szab magának sok műfaji korlátot, és gyakran a saját módján egyesíti a metal, a hip hop, az indusztriál, a grunge látszólag áthidalhatatlan határait, egyszóval olyan zenekar, amelyet lehetetlen bármilyen skatulyába begyömöszölni, és amelynek jellegzetes tulajdonsága az önálló art karizma. Reginald „Fieldy” Arvizu otthon maradt, mert helyzet állt elő: feleségével gyermeket várnak, és a tolmini fellépés idején a dolog a tervezettnél is gyorsabban kezdett peregni, így Fieldy a hitvese mellett maradt. Ezért az európai keleti nyári fesztiválfellépésekre Ryan Martinie ugrott be a helyére, aki egyébként a Mudvayne basszusgitárosa. Ez azt a benyomást keltette, hogy Fieldy basszusgitárjának jellegzetes, tépő-csörgő hangzását semmiképp sem lehetett visszaállítani, ugyanakkor Martinie megmutatta, hogy egy kicsit kifinomultabb basszeros, talán pillanatokra egyenrangú, sőt találékonyabb is a tér kihasználásában, a vonalak nagyobb dallamos mozgalmasságának megteremtéséhez. Martinie a színpadon egy gonosz démonra emlékeztetett. Főleg azokban a pillanatokban, amikor a stroboszkópok fénynyalábjai alulról világították meg, és erősen kifestett szemét jócskán kidülleszttette, miközben körbepillantott. Persze tompán jéghideg tekintettel és mimika nélkül. A KoЯn csapatában csupa extravagáns zenész van. Munky az arca közepén függőlegesen végigfutó, cipzárra emlékeztető arcdíszítéssel kísérleti gitárjátékának igazi hangkulisszáját építette fel, de mestermunkáját különösen a rendkívüli dobos-gourmand, Ray Luzier bizonyította, akinek 2009-es érkezésével a KoЯn főként a groove-jellemzőit, a ritmikai retorikáját és a kihívások felkutatását fejlesztette tovább, ami mindig is hajtotta a zenekart előre. Nem csoda, hiszen Luzier a múltban a szakma kiváló mestereivel dolgozott együtt, többek között Billy Sheehannel, Jacke E. Lee-vel, a Van Halenes David Lee Rothtal, Tracy G-vel és másokkal…
A banda a fellépését három alapvető egységre osztotta, vagy ha a ráadást is számoljuk, négyre. Az első részt a KoЯn ritkaságokkal kezdte. Jonathan Davis jellegzetes stílusában remegett, mintha 220 voltra kötötték volna, grimaszolt, magasra emelte a középső ujjait a levegőbe, és a szitkozódást sem kímélte, miközben a Divine, Predictable, No Place To Hide és Good God számok szövegét adta elő, ez utóbbiba a banda egy meghosszabbított jamet is beleszőtt a „Life Is Peachy” (1996) albumról származó Porno Creep egy variációjára. Itt a KoЯn hangszeres része külön ráirányította a figyelmet nagy zenei képességeire és tehetségére.
Következett a koncert központi része, amelyben a zenekar alaposan bemutatta friss stúdióanyagát, a „The Path Of Totality” lemezt, a Narcissistic Cannibal, Kill Mercy Within, Chaos Lives In Everything, May Wall, Get Up! és Way To Far számokkal. Több mint nyilvánvaló, hogy a formáció elégedett az új anyaggal, ezért bőséges figyelmet is szentelt az abból származó dalok előadásának. Ennek ellenére kezdett zavarni, hogy a banda előhúzhatott volna valami régebbit az arzenáljából, és alaposan megdobogtathatta volna rajongói szívét.
A hang kiváló. Kifogás nélkül. A zenekar a hangkép teljessége és a hangzás hitelessége érdekében két további zenésszel áll a színpadon: egy kísérő gitárossal és egy másik férfival, aki a mintavételezésről, a billentyűkről és a speciális effektekről gondoskodik. Davis nagyon jó hangulatban volt a zsúfolásig telt „színpad előtti” látványtól. Ahogy illik, a KoЯn percről percre fokozta a koncerthangulatot, így a harmadik szakaszban – a zárórészben – előadták a (várt) slágereiket: Here To Stay, Freak On A Leash, Falling Away From Me, a koncert reguláris részét pedig a Pink Floyd-feldolgozás, az Another Brick In The Wall zárta, mégpedig mind a három része egymásba „kötve”, természetesen KoЯn módra. A zenekar játéka által kifejlesztett intenzitás mellett, amelynek teatralitását valóban kiváló hang támogatta, a hangulatot gazdag színpadi vizualizáció is megerősítette, több monitoron futó vetítésekkel és reflektorfényjátékkal, amitől ritkán maradt valaki közömbös. Ennek ellenére a tökéletesség szintje olyan magas, hogy elveszett a beleélés és a kikapcsolódás érzése, helyét átvette a rutin érzete, még ha a banda számos dicsérő szót is mondott a remek közönségnek, és kiváló játékot nyújtott!
A ráadást a zenekar a Shoots And Ladders számmal nyitotta, a végén beleszőve a Metallica kultikus klasszikusának, a One-nak a vezérmotívumait. Ezt a Got The Life követte, a KoЯn pedig másfél óra után a Blind című számmal zárta kiváló fellépését. Tehát régi iskola! Groove-feszültség a zárásra, amelyet a nyitó riffjével és refrénjével a Rage Against The Machine sem szégyellne, „soundscapes” atmoszférikus ölelésébe öntve; egyszóval olyan szám, amely ideális lezárása a KoЯn-koncerteknek, hiszen még egyszer felhívja a figyelmet a banda gyökereire és az állandó kutató erére, amely ma is előre hajtja a csapatot. Davis csodákat művelt a hangjával, és a KoЯn repertoár által megkívánt változatosságban egy pillanatra sem hagyta cserben a vokális teljesítményével. Egy bomba fellépés, amely a várakozásoknak megfelelően elsöpörte a konkurenciát! A fesztivál harmadik napját tehát a koncertcsúcs zárta – a KoЯn-látványosság!
A koncertritmus ezúttal a főszínpadon rövidebb lett, mert a fesztivál kezdete előtt néhány nappal lemondta a részvételt a legendás Bay Area thrasher Heathen, amelynek a KoЯn után kellett volna fellépnie félórás repertoárral. Állítólag az egész nyári európai fesztiválturnéjuk rosszul alakult, és a zenekar azt nevezte meg okként, hogy saját pénzügyi hiányuk lehetetlenné teszi a fellépést.
Setlista
KoЯn:
felvételről szóló intro: Serenity (JDevil)
—első rész („Old and Rarities”)—
1. Divine
2. Predictable
3. No Place to Hide
4. Good God (s „Porno Creep” Jam uvodom)
—második rész („New Album”)—
5. Narcissistic Cannibal
6. Kill Mercy Within
7. Chaos Lives in Everything
8. My Wall
9. Get Up!
10. Way Too Far
—harmadik rész („Greatest Hit’s”)—
11. Here to Stay
12. Freak on a Leash
13. Falling Away from Me
14. Another Brick in the Wall
—ráadás—
15. Shoots and Ladders / One
16. Got the Life (dobszólóval)
17. Blind
Képgaléria
