Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 3.5/5
Az Arena fennállásának tíz éve alatt a neo-progresszív rock egyik vezető erejévé nőtte ki magát. Bár valószínűleg soha nem érik el a 80-as évekbeli rokon zenekarok, például a Marillion, az IQ vagy a Pendragon népszerűségét, rendkívül hűséges rajongótáborral rendelkeznek, amely osztja azt az egyszerre közös és jogos meggyőződést, hogy az Arena adott új lendületet a 90-es években a neo-prognak, és vezette el számos addig feltáratlan terület felé. A kezdetek meglehetősen szokatlanok voltak: az együttes a Shadowland utószülötteként jött világra. A Shadowland Clive Nolan, a kiváló billentyűs (egyben a Pendragon régi billentyűse) mellékprojektje volt, aki 1995-ben fogott össze a Marillion eredeti dobosával, Mick Pointerrel. Az Arena eleinte erősen a korai Marillion hatása alatt alkotott. Ekkor jelent meg a nagyon jó bemutatkozó album, a „Songs From The Lions Cage” (1995), amely már előre jelezte, hogy egy új csillag született a neo-progresszív rock egén. Miután megérkezett az énekes Paul Wrightson, és megjelent a „Pride” (1996), a dolgok hirtelen felfelé ívelni kezdtek, a folytonos tagcserék ellenére is. Az Arena ezekben az években szinte sorban dobta piacra a mesterműveket, mint a zenekar magnum opusának tartott „The Visitor” (1997), az „Immortal?” (2000), a „Contagion” (2003) és a „Pepper’s Ghost” (2005). A mostani felállás 1999 körül alakult ki, azóta az Arena egy ideje stabil formáció. A zenekar mai hangzását elsősorban két érkezés határozta meg: John Mitchell gitárosé (aki egyben tagja az It Bites, a Kino, a The Urbane, a Blind Ego és a Frost* nevű zenekaroknak is, és mára az egyik leginnovatívabb, legfinomabb, ugyanakkor legnyersebb gitáros), valamint Rob Sowden énekesé, aki rendkívül érzelmes és egyedi hangjával új dimenziókat nyitott a zenekar további hangzáskísérletei előtt. Ők ketten számolták fel az utolsó hasonlóságokat is a Marillion Fish-érájának örökségével. Az Arena egyébként is mindig valamivel keményebben közelített a neo-progresszív műfajhoz, de az ő érkezésükkel ez még nyilvánvalóbbá vált, néhol pedig már a progresszív metalt súrolják. Ezért mondhatom, hogy gyakran a két műfaj határán állnak, és egyfajta hidat képeznek mindkét stílus rajongói számára. Épp ez a legjellegzetesebb vonásuk, ez különbözteti meg őket a többi neo-progresszív zenekartól.
Ez az első hivatalos best of válogatás a zenekar történetében, és nagyon nehéz feladatra vállalkozott: tíz év munkásságát kell bemutatnia egy olyan zenekarról, amely addig egyetlen rossz lemezt sem készített, albumait pedig gyakran szétválaszthatatlan egésznek tekintik. A tíz dal nem kronológiai sorrendben követi egymást, ami nem a legjobb húzás. Önmagukban kiváló darabok, amelyekről el tudom képzelni, hogy bármikor szerepelhetnek a zenekar koncertlistáján, de a kezdőknek sok kérdést nyitva hagynak, hiszen így nem érzékelik a zenekar fokozatos fejlődését. Nagy meglepetés tehát nincs, és minden albumról legalább egy dal helyet kapott. Itt vannak a zenekar klasszikusai, mint a „Smoke And Mirrors” és a „Bedlam Fayre” (Pepper’s Ghost, 2005), a „Skin Game” és a „Salamander” (Contagion, 2003), a „The Hanging Tree” és a „Crack In The Ice” (The Visitor, 1997), a „The Butterfly Man” és a „Chosen” koncertváltozata (Immortal, 2000), az „Empire Of A Thousand Days” új verziója (Pride, 1996), valamint az elengedhetetlen „Solomon” (Songs From The Lions Cage, 1995). Ugyanakkor számos remek szám hiányzik, például a „Jericho”, a „Midas Vision”, a „Welcome To the Cage”, a „Medusa”, a „Sirens”, az „Enemy Without”, a „Running From Damascus”, a „Ghost In The Firewall”, a „Witch Hunt”, a „Riding The Tide”, a „Cutting The Cards”, a „Purgatory Road” és így tovább. Röviden: rengeteg kiváló szerzemény maradt ki helyhiány miatt.
A „Ten Years On 1995 – 2005” semmiképp sem a zenekar legjobb dalainak ideális gyűjteménye, hiszen nem sikerül összefognia minden jobb számukat (ahhoz valószínűleg legalább két CD kellett volna), és zavaró a kronológiai következetlenség is. Ettől még elég érdekes válogatás gyűjtőknek és kezdőknek egyaránt, mert két gyöngyszemet is tartalmaz, amelyeket kizárólag azért tettek rá, hogy a kiadó a vásárlásra csábítsa azokat is, akik már megvették az Arena minden eddig megjelent anyagát. Ez a két szám természetesen az „Empire Of A Thousand Days” kiváló új változata Sowden énekével, Mitchell gitárjával és Salmon basszusával, valamint a „Chosen” jó koncertváltozata. Sok rajongónak ez a kettő marad majd a fő oka, hogy beszerezze a válogatást. Más oldalról viszont úgy gondolom, hogy minden best of igazságtalan egy olyan zenekarral szemben, mint az Arena, hiszen őket a legjobb a stúdióalbumaikon keresztül megismerni, amelyek lezárt egészként működnek. Így a hűséges rajongókon kívül, akiknek természetesen kell minden kiadvány, amit az Arena valaha megjelentetett, főleg a kezdők gondolják át, nem járnának-e jobban, ha egy-egy mesterművel kezdenék a hallgatást, mint például a „The Visitor” vagy a „Contagion”, amelyek sokkal jobban megmutatják a zenekar igazi küldetését és potenciálját.
Felállás
Rob Sowden – ének
John Mitchell – gitár
Ian Salmon – basszusgitár
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Mick Pointer – dob
Paul Wrightson – ének
John Jowitt – basszusgitár
John Carson – ének
Keith More – gitár
Cliff Orsi – basszusgitár
Számlista
1. Smoke And Mirrors (4:42)
2. Skin Game (4:43)
3. The Hanging Tree (7:09)
4. The Butterfly Man (8:55)
5. Chosen (Live) (7:23)
6. Empire Of A Thousand Days (New Recording) (8:42)
7. Crack In The Ice (5:10)
8. Salamander (3:54)
9. Bedlam Fayre (5:44)
10. Solomon (14:38)
Játékidő: 71:00
