Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Simon Says
Kiadó: Progrock Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 3.5/5
A Simon Says egy újabb viszonylag friss (neo) proghúzású zenekar a svéd progrock-színtérről, amelyet a mellotron bőséges használata jellemez. Debütalbumuk, a „Ceinwen” még 1995-ben megjelent, a második lemezig, a „Paradise Square”-ig (2002) viszont nem kevesebb, mint hét évnek kellett eltelnie. A „Paradise Square” a proglemezek rajongóinak többsége szerint az adott év egyik legjobb prog kiadványa volt, így joggal várhattuk, hogy az utódja legalább méltó folytatás lesz, ha már nem is érettebb nála. A Simon Says, akárcsak a legtöbb neo progrock zenekar, hűen követi a Genesis 70–77 közötti időszakának örökségét (főleg a „The Lamb Lies Down On Broadway” és az „A Trick Of The Tail” hatása érezhető). Ennek ellenére a műfajra jellemző hangzásvilágba folyamatosan érdekes és sokszínű ötleteket csempésznek, amelyek a kísérletező jazztől a klasszikus rockon és a klasszikus zenén át a folk-rockos akusztikus pasztorálig terjednek, és (a mai neo prog átlaghoz képest) szokatlanul érett módon szólaltatják meg őket.
A Genesis mellett a hangzásukban felfedezhetünk valamit a kultikus honfitársak, az Anglagard finomságaiból is (főleg ami a mellotron hatalmas, zenekari hullámzását illeti), a Spock’s Beard-ből (hirtelen tempóváltások, energikus elektromosgitár-használat), a Fish-korszakos Marillionból (a billentyűk használata), a Manfred Mann’s Earthbandből (a mini moog alkalmazása), és az IQ-val is vannak hasonlóságok (elsősorban az éneknél). Mindezek mellett a modern produkció a billentyűs hangszereknél érezhetően a 70-es évek hangzása felé hajlik, ami mindenképpen üdvözlendő, ha ilyen minőségben szólalnak meg olyan kultikus hangszerek, mint a mellotron, a mini moog és a hammondorgona, bár a billentyűs és basszusgitáros Stefan Renström időnként modern hangzású elektronikus szintetizátorfutamokkal is kikacsint. Mint a legtöbb hasonló zenekarnál, a Simon Saysnél is többnyire a billentyűk hangja kerül előtérbe.
A többi hangszeres azonban szintén remekül bánik a hangszerével, és minden szerzeményhez megadja azt a szükséges szélességet, amitől a hosszabb instrumentális szakaszok is izgalmasak maradnak, és a teljes játékidő alatt sikeresen lekötik a hallgató figyelmét. Nils Stenström gitáros elég sokoldalú technikával rendelkezik ahhoz, hogy bármelyik műfajban simán megállja a helyét. Az akusztikus gitáron kizárólag a multiinstrumentalista Renström játszik, aki szereti a pasztorális hangzású akkordokat. Különösen meggyőző energiát és érett előadást hoz az énekes, Daniel Fäldt is. A hangja biztosan nem mindenkinek fog tetszeni, hiszen nem a klasszikus rockra jellemző, technikailag képzett énekesek közé tartozik, hanem hangsúlyozottan teátrális a vokálja, mint minden olyan progrock-énekesé, aki a Peter Gabriel-féle énekiskolából indult. A zenei gourmet-k viszont meg fogják becsülni költői énekhangját, amely végig elég jó és változatos, a hangszínével pedig néha kicsit még Peter Nichollsra (IQ) is hajaz, ami minden bizonnyal az egyik legszebb kompliment, amit kaphat.
A „Tardigrade” albumon a Simon Says érezhetően érettebb lett az előző két lemezhez képest. Az album elég színes a legigényesebb ízlésnek is, és mindent tartalmaz, amit a klasszikus progrock rajongóinak többsége szívből kíván. Az áradó, bombasztikus szimfonikus eposzok mellett, amelyekben akad bőven tempóváltás, teátrális ének és gazdag billentyűrétegek, helyet kapnak az intenzív, energikus szintis jamek, valamint a rövidebb, többnyire akusztikus gitáros instrumentális pillanatok is, amelyek kissé oldják és megnyugtatják a hosszabb eposzok bombasztikus energiáját. Ilyen eposzból három is van az albumon, az utolsó csaknem 27 perces.
A „Tardigrade” egyúttal filozófiai koncepciót is hordoz, amely főleg Gabriel és Nicholls úr érdemeinek hála manapság már elég lerágott csontnak tűnik. Egy Simon nevű, különleges képességekkel megáldott kivételes egyén körül forog, aki teljesen magányosan és megértetlenül áll (belső és külső) társadalmi forradalomra irányuló törekvéseivel egy széteső, a közeli jövőbe helyezett társadalom közepén, amely simán lehetne a mi jelenünk is. Simon a végén átéli a saját „forradalmát”, a tudatosság magasabb szintjére lép, miközben a dekadens társadalmat átengedi a végső pusztulásnak. Fäldt teátrális hangja egészen szolidan meséli el a történetet, amely semmi újat nem kínál. Az egyes szerzemények közben sem túlzottan vidám, sem túlzottan komor hangulatot nem teremtenek, hanem végig szépen lavíroznak a kettő között, ami annak idején a Genesis szerzeményeinek többségére is jellemző volt.
A Simon Says nem kertel, hanem már az album elején a lényegre tér. Rögtön a „Suddenly The Rain” fogad minket, egy csaknem 15 perces fenséges eposz, tele kiszámíthatatlan tempóváltásokkal, gazdag billentyűrétegekkel, élükön a mellotron széles függönyeivel, és teátrális énekkel. A fenséges, dallamos refrén sem marad el. A „Tardigrade” számos dallamos futamot tartalmaz mini moogon és hammondon, amelyekre Tony Banks és Keith Emerson is áldását adná, felettük pedig teátrális, mégis hatalmas ének húzódik. A magáét Stenström rendkívül ízléses gitárszólója is hozzáteszi, amely a számba egy kis klasszikus rockos energiát is csepegtet. A „The Chosen One” az első részében szelíd, pasztorális ballada, gazdag mellotronhullámokra, akusztikus gitárra és bánatos énekre építve, majd a második, instrumentális részben klasszikus neo prog-gá alakul át, hangsúlyos szintihangzással és a korai Marillionra jellemző felcsavart ritmussal. Amikor az utolsó részben beszáll az ének, nem lehet megúszni az IQ-val való összevetést, bár a gitár érezhetően jobban a háttérben marad, mint ennél a zenekarnál megszokott.
A „Moon Mountain” egy rövidebb pasztorális ballada akusztikus gitáron, amelyben azonnal érezni Steve Hackett klasszicizáló gitárhatását. Az „As The River Runs” több mint tízperces eposz, amelyet szokatlan, avantgárd bevezető effektek, a mellotronra, zongorára és mini moogra hangsúlyt fektető, széles billentyűrétegek, kórusos kísérőének és számos drámai átmenet jellemez. A remek, teátrális énekteljesítmény és az ambient hangzású billentyűk gazdagsága ennek a nagyszerű alkotásnak a két fő találata, amely minden mellotronrajongót elbűvöl. Az „Your Future” rövid a capella, hasonló azokhoz, amilyeneket a King Crimson alkalmazott időnként. A „Strawberry Jam” a címéhez híven végletekig felcsavart instrumentális jam, hangsúlyosan változatos billentyűkkel, hosszú gitárszólóval és számos ritmusváltással. A pasztorális színezetű „Circle’s End” szelíd akusztikus balladaként nyílik, melankolikus énekre, akusztikus gitárra és mellotronra építve. A középső rész egy mini moogos szólón át instrumentális szakaszba vált, amelyben a mellotron és az akusztikus gitár széles hullámai kissé a Genesis „A Trick Of The Tail” albumának klasszikusa, a „Mad Man Moon” felé hajlanak. Ezt követi az album központi műve, a több mint 26 perces epikus-bombasztikus „Brother Where You Bound?”, amely könnyedén a „Tardigrade” legjobb szerzeménye. Nincs értelme külön leírni a rendkívül változatos és képszerű szakaszokat, ahol a mellotron ismét a trónra ül a hangszerek között. Elég annyit mondani, hogy az utóbbi évek egyik legkidolgozottabb és legfenségesebb progrock-eposzáról van szó, amely nemcsak kivételes technikai bemutatót tartalmaz, hanem tényleg megvan benne az a szükséges tűz és energia, ami a Simon Sayst elválasztja mindazoktól a zenekaroktól, amelyek csak lemásolják a példaképeiket, és közben elhanyagolják a saját szellemüket. Az album pozitív hangon zárul, a rövid akusztikus folk instrumentális „Beautiful New Day”-jel.
A „Tardigrade”-dal a Simon Says megmutatta, hogy saját energiájú zenekarrá érett, amely nagy példaképei hatását a maga képszerű módján használja, és határozott víziója van. Mindeközben az albumon végig érezni azt az energiát, amelyről tudod, hogy a zenészek mérhetetlenül jól szórakoztak és élvezték a felvételeket. A „Tardigrade” hallgatása mindenesetre sokkal átéltebb és felszabadultabb lesz, ha nem méregeted fejben a Simon Sayst más zenekarokkal, és teljesen tehermentesen, az említett progresszív rock óriások hangzásbeli örökségétől függetlenül állsz neki az albumnak. Talán abban rejlik a válasz arra, hogy a Simon Says miért szól érezhetően érettebben a mai neo progrock zenekarok többségénél, hogy nem futószalagon gyártják az albumokat, hanem elég időt szánnak arra, hogy kellően változatos zenei motívumokat valósítsanak meg, amelyek a legigényesebb progrock-gourmet-kat is kielégítik, élükön a klasszikus Genesis minden rajongójával, akiknek ez a kiadvány elsősorban szól.
Felállás
Daniel Fäldt – ének
Nils Stenström – elektromos gitár
Stefan Renström – billentyűs hangszerek, basszusgitár, akusztikus gitár, elektromos
gitár, ének
Ola Johansson – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Niclas Dyrendahl – ének
Pia Gustafsson – ének
Hans Möll – ének
Kenneth Magnusson – speciális effektek
Produkció
Simon Says
Számlista
1. Suddenly The Rain (14:47)
2. Tardigrade (3:43)
3. The Chosen One (5:44)
4. Moon Mountain (2:33)
5. As The River Runs (10:40)
6. Your Future (0:29)
7. Strawberry Jam (2:32)
8. Circles End (6:19)
9. Brother Where You Bound (26:33)
10. Beautiful New Day (0:43)
Az album hossza: 74:11
