Megjelenés dátuma: 1972. 7. 21.
Kiadó: EMI Records
Producer: Tony Visconti
Hossz: 43:55
Stílus: glam rock
Értékelés: 10/10
A karizmatikus és egocentrikus énekes, gitáros és költő, Marc Bolan vezette T. Rex 1972-ben, az „Electric Warrior” (1971) megjelenése után a glam rock zenei forradalom éllovasa volt. A tinilányok a koncertjeiken úgy sikoltoztak és ájultak el, mint a „Beatle-mánia” idején, Bolan egójának pedig igencsak jólesett ez a váratlan népszerűség. Ennek ellenére akkor még nem szállt különösebben a fejébe, hiszen a zenekar az 1972-es „The Slider” albumon folytatta az elődje, az „Electric Wariror” sikeres glam rock receptjét, amit közben néhány ponton tovább is fejlesztett. A recept még mindig nagyon egyszerű volt: Bolan sajátos éneke egyszerű, de szórakoztató riffekre, változatos hangszerelésre és dallamos ritmusokra épült, miközben alig akadt olyan szám, amely négy percnél hosszabb lett volna.
A „The Slider” borítóján Bolan „dandys” fotója látható, amelyet a barátja, Ringo Starr készített. Az albumot az alacsonyabb adók miatt a hírhedt franciaországi Chateau D’Hearouville stúdióban vették fel, és számos T. Rex-klasszikust és slágert tartalmazott, az élen a nyitódallal, a „Metal Guru”-val. Ezt a számot elsősorban a nonszaláns, erotikával fűszerezett, többszólamú refrén jellemezte, a szövegben pedig a glam rock gurunak számító ateista Bolan az Isten-fogalmát énekelte meg, amelynek semmi köze nem volt a szervezett vallások tanaihoz.
A The Slider Tony Visconti kiváló produceri munkájával készült, aki a szimfonikus hangszereléseket is megírta, és a T. Rex egyik azon kevés albuma volt, amelyen változatlan felállásban játszottak, a kísérő vokálharmóniákat pedig Flo és Eddie (ex-The Turtles) énekelte. A „Mystic Lady” a miszticizmus és az erotika tökéletes keveréke, egyúttal a korai glam rock prototípusa volt. Az olyan számokban, mint a „Rock On”, ahol a többszólamú háttér mellett erőteljes gitárriffek uralkodnak, jól hallatszik, miért volt a T. Rex ihletforrás nemcsak a glam rockereknek, hanem sok hard rockernek is. A címadó dal csöpög a pajkos erotikától, miközben zúgó basszusvonalak és vonósok támogatják. A „Baby Boomerang” megint egy illetlen meghívást tartalmazott a női közönségnek, a kacér többszólamú vokálok pedig egyszerű, „bárzenekaros” dallamot és élénk lüktetést vittek.
A „Spaceball Richochet” című dalban az álmodozó akusztikus hangszerelésen át megsejthető volt valami Bolan pszichedelikus múltjából, a pajkos vokálok és a „kipúderezett” hangszerelés pedig a klasszikus glam rock hangulatról gondoskodott. A „Buick Mackane”, a T. Rex-történet egyik keményebb darabja, erőteljes gitárriffre épült, Bolan hangja pedig, amely itt néhányszor magasabb fekvésbe csapott át, szokatlanul ingerülten szólt. A „Telegram Sam”, amely afféle ritmikai előfutára a nagy slágernek, a „20th Century Boy”-nak, újabb sikeres kislemez volt, a boogie-ritmusok, a pajkos szaxofonfűszerezés, a határozott gitárfrázisok és a nárcisztikus éneklési stílus egyszerű, de rendkívül hatékony receptjére épülve.
Az éteri örökzöld, a „Rabbit Fighter” melankolikus-epikus hangulatával, ünnepélyes szimfonikus hangszerelésével és nosztalgikus refrénjével, valamint a dühös gitárszólóval együtt kétségkívül a „The Slider” egyik csúcspontja volt, egyben jól mutatta Bolan nagy szerzői fejlődését. A „Babby Strange” a klasszikus T. Rex-féle glam rock prototípusa volt, amelyből Bowie is sok ihletet merített a Ziggy Stardust koncepciójához. A „Ballrooms of Mars” című dalban, amely sok szövegbeli utalást tartalmaz John Lennonra, és amelyben a nosztalgikus hangulat és a nyugodt ritmikai lüktetés közepette találkozik a sci-fi és a glamúr, még nyilvánvalóbb volt ez a stilisztikai kapocs a „glam guru” Bolan és a „glam földönkívüli” Bowie között. A lazább hangulatot gazdag gitárszóló fűszerezi Bolan jellegzetes gitárhangjával. A „Chariot Choogie” ismét kissé sötétebb, hard rockos kísérlet volt, a „Main Man” pedig tipikusabb, egocentrikus hangvételű módon zárta le az albumot akusztikusgitár-alappal és Bolan erotikus fantáziálásaival.
A „The Slider” tovább erősítette Marc Bolan és a T. Rex státuszát az élvonalbeli glam rock hősökként és úttörőkként, akik a rock ‘n’ roll, a pop rock és a boogie fölé húzott csillogó mázzal teljesen megőrjítették az akkori fiatalságot. Sok szempontból legalább egyenrangú utódja volt a remek elődjének, az „Electric Warriornak”, ha nem egyenesen annak továbbfejlesztése. Bolannak telhetetlen egója nem hagyott nyugtot, főleg amikor megjelentek a glam rock színpadon a többi zenészek, az élen David Bowie-val, akik tökéletesítették néhány dolgot, amit a T. Rex elkezdett. Világossá vált, hogy hamarosan háttérbe szorítják. Ezért úgy döntött, hogy a következő albumán, a „Tanx”-on (1973) eljött az ideje egy kisebb stílusváltásnak, és két évvel Bowie előtt kacérkodni kezdett a „kékszemű” soullal és a funkkal, anélkül hogy túlzottan hátat fordított volna a glam rocknak.
A recenziót írta: Peter Podbrežnik
Számok:
1. Metal Guru
2. Mystic Lady
3. Rock On
4. The Slider
5. Baby Boomerang
6. Spaceball Ricochet
7. Buick Mackane
8. Telegram Sam
9. Rabbit Fighter
10. Baby Strange
11. Ballrooms of Mars
12. Chariot Choogle
13. Main Man
T. Rex:
Marc Bolan – ének, gitár
Steve Currie – basszusgitár
Mickey Finn – ütőhangszerek, kísérőének
Bill Legend – dob
Vendégzenészek:
Mark Volman („Flo”) – kísérőének
Howard Kaylan („Eddie”) – kísérőének
Tony Visconti – vonós hangszerelés
