Előadó: Lovano, Joe
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2008
Joe Lovano az egyik legjobb szaxofonosnak számít a kilencvenes évekből, és az alapján, amit a Symphonica albumon hallhatunk, ezt nehéz megcáfolni. Lovano talán tényleg kiváló szaxofonos, de vajon elég jó zeneszerző is? Annak a műfajnak (elég hagyományos jazzről van szó), amelyet játszik, valószínűleg elég jó, bár a jazznél, amely ennyire az improvizációra épül, olykor nehéz egyáltalán zeneszerzésről beszélni.
Lovano stílusát a legjobban bop jazzként lehetne leírni, de ezen az albumon a zenekari hangszerelések miatt az egész kicsit másképp hat. Michael Abene karmester igazán jó munkát végzett a hangszerelésekkel: ezek néha egyáltalán nem is jazzesen szólnak, inkább szimfóniákhoz illenének, és valószínűleg innen az album címe is. Persze gyakran a jazz fúvósok vannak előtérben (hasonlóan a mi Big Bandünkhöz), de a lágyabb részeken a vonósok is bőven érvényesülnek.
Lovano természetesen az album sztárja, hiszen szüntelen improvizációival meggyőz arról, hogy kivételes zenész. Magukkal a számokkal viszont már nem tud meggyőzni: a zene agyonrágottnak hat, mintha az úriember megrekedt volna az időben (úgy 50 évvel ezelőtt). A zene változik, a jazz meg főleg, és szerintem a jazznél fontos, hogy a dolgok mindig fejlődjenek, és legyen valamiféle előrelépés. Úgy tűnik azonban, hogy most világszerte az a trend, hogy a zenészek visszatérnek a hagyományosabb stílusokhoz, ahol már nem igazán lehet Amerikát felfedezni. És úgy látszik, az emberek még mindig inkább a bevált, biztonságos zenét hallgatják, mintsem hogy kipróbáljanak valami újat. Lovano ütőkártyája pontosan ez. Nagyon megbízható és biztonságos jazzt játszik, amely senkit nem fog megijeszteni, a tradicionalistákat viszont akár le is nyűgözheti.
Az EMI-nél láthatóan az a politika, hogy a lehető legbiztonságosabb, „biztosra menő” jazzalbumokat adják ki, ami az albumeladások visszaesését tekintve nem is olyan furcsa. Joe Lovanóban azért valamivel több az kalandvágy, mint az EMI előző jazzkiadványában – Patricia Barberben. Számomra személy szerint a jazz mindig is éppen erre a kalandvágyra épült, az újdonság felfedezésére, a más zenei kifejezésmódra. Joe Lovanóban van valami ebből, de lényegesen kevés ahhoz, hogy az album kiemelkedő lehessen. Egyszerűen túlságosan beleágyazódott a szigorúan hagyományos jazzbe, és a szép, olykor szimfonikus zenekari hangszerelések ellenére a Symphonica nekem csak egy újabb album a sok közül, amely e kritika után valószínűleg feledésbe merül. A hagyományos jazz kedvelőinek kétségtelenül tetszeni fog, én viszont inkább a másik Symphonicát hallgatom meg, a japán Ruins együttesét, amely sokkal szórakoztatóbb, őrültebb és kísérletezőbb.
Az album még nem kapható, mert csak szeptemberben jelenik meg.
Felállás
Joe Lovano – szaxofonok
WDR orkester – vezényel Michael Abene
Produkció
Lucas M. Schmid
Számlista
1. Emperor Jones
2. Eternal Joy
3. Duke Ellington’s Sound of Love
4. Alexander the Great
5. His Dreams
6. The Dawn of Time
7. I’m All for You
