Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: NoAir
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2017
Játékidő: 41:03
Értékelés: 4/5
A tengerparti, „sötét kilátásokat” festő indie rockerek, a Noair három évvel az „Existential” című stúdiós bemutatkozó album után térnek vissza a folytatással, a „Superhuman”-nel. A zenekar az elsőlemezen már jelezte nagy ambícióit, de még kicsit félénken szólt hozzánk, az aranzsálásban pedig ott bujkált egy csipetnyi kezdő naivitás. A „Superhuman” viszont érezhetően érettebb és bölcsebb, és abszolút továbbfejleszti mindazt, amit az „Existential”-on élvezhettünk, ezzel együtt pedig az idei év egyik legjobb zenei teljesítménye a szlovéniai alternatív rock színtéren.
A banda az elmúlt három évben minden téren fejlődött. A srácok között tovább erősödött a kémia, az alapvető zenei irányokat illetően teljesen egy húron pendülnek, és ez az egységes fókusz egy erőteljes stúdiós teljesítményt eredményezett, amire a zenekar joggal lehet nagyon büszke, hiszen tárt kapukat nyit előtte a külföldi fellépések felé is. Pedig nem igaz, mégis úgy tűnik, mintha az új album minden megmozdulását tollpihe-könnyedséggel játszották volna le.
Lássuk a lényeget. A produkció hangzása kőkeményen előrelépett: a hangkép rendelkezésre álló spektrumát kontrasztos módon tölti ki, és az album a modern hangzásesztétika szokásos trükkjei mellett is élő, háromdimenziós és dinamikus. A gitárok rockosan zajosak, de megtartják azt a jangle csengést, amelyet zengő „echo reverbek” színeznek, és ez kifinomult art-kontúrt ad a zenekar jól érzékelhető törekvésének, hogy a lemez hangzásban és atmoszférában is ragadozó erejű legyen. A banda az új albumon magabiztosabb lett, szerzőként és előadóként is. Ezt bizonyítja a dalok sora, amelyek mind kivétel nélkül nagyon minőségiek, kidolgozottak, és mindegyik önálló, lekerekített karaktert visel. A zenekar sokkal átgondoltabban és jóval nagyobb perfekcionista elszántsággal csiszolta készre az album számait. Ez különösen igaz a gitárok munkájára, amelyek az egyébként élesen vágott frazírozás mellett nagyon ügyesen használják ki a teret a (szintetizált) hangpasztellek hozzáadására is, és ez elmélyíti az album atmoszférikus drámaszínházát. A Noair művészetében ez az a jól ismert „feketeség”, amely most még feketébbre festett, még hangsúlyosabb.
A zenekar több ponton is kötődik a rock’n’roll „post-punk revival” pillanatához. Főleg a ritmika és a vezető gitárfrázisok hangzása idézi fel olyan együttesek emlékét, mint a Franz Ferdinand, a Mando Diao vagy a White Stripes, ugyanakkor az album kísérletező természete arra utal, hogy a srácok bizonyára a Radiohead felől is megérintette a hangzásesztétikai kutatás, amelyet az együttes mindig is követett. A „Superhuman” a hanggal és a stílussal való kísérletezés csúcsát éppen a záró, leghosszabb számban, a Canvas For Thoughts című dalban éri el, a kitágított hangszeres kivezetéssel, ahol a szám festői „koncertes” jammé fejlődik. A Clockwork Dance a kifinomult szerzői munka nagyon válogatott esztétikájának példája: a dalon belül néhány hirtelen hangulatváltás is megjelenik, ami a motívumok változatos egymásutánjának köszönhető. Ez a szám minden, csak nem triviális szerzői etikát követel, mégis teljesen igénytelenül, „barátságosan” és nagy muzikalitással szól a hallgatóhoz, ami csak annak a bizonyítéka, mekkorát érett a zenekar az elmúlt három évben, művészileg. Biztosan a „Superhuman” egyik legerősebb pontja. A banda a kifinomult megközelítést is nagyon jól elsajátította. Ez látszik például abban a számban, amelyet két határozott atmoszférikus kontraszt épít, a filigrán lágyságot kívánó nyugodt részek és a gitárfrazírozás rockos decibeleivel intenzívebben telített szakaszok váltakoznak benne (Colours).
Énekesként Maks Bambič az új albumon határozottan fejlődött. Az éneklinjái a vezető dallamok megválasztott melódiájában sokkal fókuszáltabbak, jóval nagyobb magabiztossággal és az érzelmek, szenvedélyek színes megelevenítésével szólalnak meg. Maks vokális fejlődése lényegében az a meghatározó tényező, amely jelentősen hozzájárul az egész kiadvány tartalmi szintlépéséhez, főleg a stúdiós bemutatkozó lemezhez képest. Az énekes előrelépése az angol nyelv optimális kihasználásában is érezhető a versszakokban, ahol a metrikával is nagyon ügyesen bánik.
Rendkívül szép, tartalmában részletesen kidolgozott indie rock album, amelyen a Noair magabiztos zenei entitásként mutatkozik be, tiszta fókusszal és zenei jövőképpel. A zenekar ezen a lemezen megfogalmazta a saját szerzői művészetét, amely rendkívül intelligens terméket tesz le az asztalra, tele filigrán hangzásbeli finomságokkal, ízléses kísérletezéssel, amely sosem csúszik át a különcködés túlzásaiba, ami szétzilálhatná a szerzemények kompaktságát. Épp ellenkezőleg. A Noair pontosan tudja, hol húzódik ez a határ. A „Superhuman” csupa intelligens indie rockkal teli album, amellyel a zenekar biztosan bővíteni fogja a rajongótáborát, néhány dalának tömör, kifejező tartalma pedig a független rádiók műsorába is bekopoghat.
Felállás
Maks Bembič – ének, gitár
Jaša Hedžet Jajo – basszusgitár
Aleksander Družina – gitár
Gregor Brajkovič – dob
Produkció
Robi Bulešič
Dallista
1. Holly G.
2. Colours
3. Patterns
4. Switcher
5. Piece of Chess
6. From a Near Distance
7. Clockwork Dance
8. Canvas For Thoughts
