Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: He Is Legend
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2007
Nomen est omen. Hmmm. Olyan neveken kezdtek zenélni, mint a The Uriah Omen vagy a No One Wins in Stronghold. Az észak-karolinai kvintett (pontosabban a gyökereik Wilmington városkájában nőttek ki) – a He Is Legend – esetében viszont ezt a zenéjük ismerete nélkül egyáltalán nem mondhatjuk el. Stílusilag megfoghatatlanok, ugyanakkor könnyűszerrel betuszkolhatnánk őket a rockzenei műfaji rendszer bármelyik fiókjába – a southern rocktól, a grunge-tól és a metaltól az emo core-ig. Az ereikben a Melvins, a Foo Fighters, a Nirvana és a Neurosis hatása kering. A zenének nincsenek határai, ezért minden szabad – a disszonanciától a émelyítően édes dallamosságig. Eddig három albumot adtak ki, a Century Media kiadónál már kettőt. Az újabbal, a két éven belül már másodikkal, a Suck Out The Poison-nel a He Is Legend újabb kockával egészítette ki az összetett történetek mozaikját, amelyeket úgy is leírhatnánk, mint déli eposzokat, vagy ahogy Schuylar Croom énekes mondja: „furcsák, csábítóak és veszélyesek, de egy csipetnyi szexepillel”. Mindenesetre eltérés az előző lemeztől, az I Am Hollywood című debütalbumtól, amikor még olyan kortársakkal turnéztak, mint az Atreyu, az Eighteen Vision vagy az Every time I Die, valamint az amerikai hardcore-közönség kedvencével, a Norma Jeannel. Az album kínálta horizont szélesebb. Olyan utat választottak, ahol nem lehet őket hardcore, metalcore vagy screamo skatulyába gyömöszölni pusztán azért, mert a zenei textúráik nehezek és masszívak.
Az album a nyitó rock’n’roll dallal, a ‘Dixie Wolf (The Seduction Of…)’-fal nyílik, amely közvetlen kacérkodást mutat az olyan bandákkal, mint amilyen a Stone Temple Pilots volt a Core lemezen. A grunge-os melankóliát Croom sikeresen hasítja át átható, metalcore-os hangjával, ami ugyanakkor szép dallamos éneklésre is képes. A gitárok megalkuvásmentesek, de engedik a lágyulást is, ezért azonnal az az érzésed, hogy már az első hallgatás után rettentő tetszetős lehet. Ez nem feltétlenül rossz. Csak a zenei érzékről és a kereskedelmi érzékről árulkodik. Az ‘Attack Of The Dungeon Witch’ punk’n’roll folytatása a nyitó vad száguldásnak. És máris az első potenciális slágernél tartunk, a névadó dalnál, a ‘Suck Out the Poison’-nél. Az első asszociáció a Foo Fighters. A riffeket úgy írták, mintha Dave Grohl diktálta volna őket. A vokális dallam is hasonlóan szól. Nagyon tetszetős és „groovy”, be kell vallanom. A könnyedség disszonáns feloldása már a következő pillanatban jön. A ‘Mushroom River’ nehéz gitárokkal szolgál, amelyek a kezdeti mollos brutalitás után ügyesen bomlanak ki egy élénkebb, optimistább refrénben. A kettősség skizofrén és lenyűgöző. Mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. A feketeséget átszúrja a nap, amely aztán visszatér a sötétségbe. Az ‘Opening’ zongorás harmóniákkal józanít ki. A zongorás-dobos instrumentális részt viszont ezer darabra töri a ‘China White II’, amely családi elidegenedésről, szorosan zárt ajtók mögötti tragédiákról, szorongásról és felgyülemlett haragról, erőszakról, a családi értékrend széteséséről mesél – ami manapság minden, csak nem kivétel. Az optimizmus azonban mégsem halhat ki. A ‘Serpent Sickness’ hasonló hangokon folytatja, amelyek a nyugalmat száguldó gitárfestéssel hasítják szét, és újra borotvaélesen érezzük Croom énekének kettős természetét – a barázdált torokét, amelyet habozás nélkül tép torokhangú hangsúlyokkal és dallamos tévelygéssel egy olyan irányba, ami nem éppen a leglogikusabb és legkiszámíthatóbb. A logikáról és a kiszámíthatóságról felesleges beszélni. A feszültséget keltő pillanatokból mindenesetre jócskán akad. Az ‘Electronic Throat’ főhajtás a southern metal hagyománya és a déli rockgitárszólók hagyománya előtt. Utána már csak a vágtára és a gondtalan riffek záporára van idő. A ‘Stampede’ ezt zeneileg teljesíti is. A súly a szövegekben van, amelyek ismét összetört ideálokra és boldogtalan gyerekkorra engednek következtetni. Az utána következő ‘The Widow Of Magnolia’ már szinte felesleges, és az album itt kezd el pillanatok alatt húzódni. A ‘The Pot Belied Goddess’ popos módon hígítja fel a lemezt egy csipetnyi melankóliával és éles szentimentalizmussal, amely nem mond le a torzított gitárokról. Az álmodozásról és a funkadelikus minimalizmusról viszont a kicsit kevesebb mint két perces zenei betét, az intermezzo gondoskodik, a ‘Cannonball Hands (The Tomato Parade)’, amely három hang ismétlődő, monoton lovaglásával tovább növeli a dal ütőerejét, a ‘Cannonball Hands (The Tomato Parade)’-ét, amely az előbb hallott frázist ritmikusan szétszórt és intenzív, metálosan fémes gitárriff-párbajjá fejleszti egy rockénekkel, ami megint Weiland-os, erotikus és vonzó, ugyanakkor már hallott és sajnos nem túl eredeti. A sematikusság, amit sejtünk, már csak lezárulhat. A ‘(((Louds’ valahogy még csak nem is lep meg. Fred Durst juthat eszünkbe, és a szinte erőltetett harag, amely azért harsog, mert a srácok egy árnyalatnyival többször akarják megismételni a már hallottat, olyan irányba, ami nekem legalábbis nem ül túl jól. Az sem lep meg, hogy Laura Sweeney soulos, földszagú fekete női vokálbetétje teszi fel az i-re a pontot ott, ahol már minden további gramm kacat is sok lehet. És a grammokból kilók és tonnák lettek…
Valójában a Suck Out the Poison kettős utóízt hagyott a nyelvemen: kesernyést és elégedettséget. Elégedettséget amiatt, hogy a gitárok végre megint ritmikusak és telítettek. A hangzás mindenképp magas szintű, és az a hallgató, aki nem a szövegekre figyel kritikusan, hanem csak a zenei hatást, a díszletet értékeli, kétségtelenül pozitívan fogja megítélni a lemezt. A keserűséget viszont az okozza, hogy a He Is Legend néhány dallal egyszerűen túl sokat akart. Mindenáron elvarázsolni és megmutatni mindent, amire képes. Egyazon dalban lineárisnak lenni, és meggyőzni a hallgatót, hogy nem unalmas másolója azoknak, akiket sokszor Nagyoknak nevezünk. Akiket Zenészeknek hívunk. Valójában időnként nemcsak a saját zenéjüket erőszakolják meg, hanem a hallójáratokon keresztül a hallgatót is, aki a bevezető ismertető elolvasása után szinte úttörő munkát vár, de csak a már hallott lepárlatát kapja. Az üresség konstrukciója, amely lenyűgözően telinek hangzik. Nagyjából olyan, mint a század, amelyben élünk, nem igaz?
Felállás
Steve Bache – dob
Schuylar Croom – ének
Adam Tanbouz – szólógitár
Matt Williams – basszusgitár
McKenzie Bell – ritmusgitár
Produkció
Steve Evetts
Számlista
1. Dixie Wolf (The Seduction Of…)
2. Attack Of The Witch
3. Suck Out The Poison
4. Mushroom River
5. Opening
6. China White II
7. Serpent Sickness
8. Electronic Throat
9. Stampede
10. The Window Of Magnolia
11. The Pot Belied Goddess
12. Cannonball Hands (The Tomato Parade)
13. Goldie’s Torn Locks
14. (((Louds
AZ ALBUM JÁTÉKIDEJE: 57:08
