Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Clutch
Kiadó: Weathermaker Music Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 48:51
Értékelés: 4.5/5
A Clutch idén 20 éves lett! Az amerikai banda kilencedik, „Strange Cousins From The West” című albumával sem hagyja abba a lelkesítést. Továbbra is erőteljesek, ihletettek, hitelesek, megalkuvást nem ismerők, és gazdagok a saját hangjuk egyediségében. A Clutch azon ritka zenekarok egyike, amelyek közvetlenül a „grunge-boom” előtt bukkantak fel, és (szerencsére) nagy ívben, fájdalommentesen kikerülték azt, miközben kidolgoztak egy olyan stílust, amelyet első hallásra sehová sem tudsz bedugni. A kilencedik stúdióalbum is megerősíti, mennyire kiéleződtek a srácok, akik a rockhagyományukat a power blues rock rugóira építik, és ebbe szervesen belefúródnak a stoner rock elemei. Csiszolatlan gyémánt, félreismerhetetlen arculattal és egyedülálló energiával, amelyet a banda munkakémiája képes előállítani – ez jellemzi az új lemezt is. Amikor ennek az egyedi rockos szívósságnak a hulláma elönti a hallgatót, nem nehéz maga elé képzelni egy négyfős csapatot: rosszcsont, megperzselt és „összekenődött” melósokat, akik a vasmű forró poklában izzadnak, rövid hajjal, magas homlokkal, sűrű szakállal, szájukból pedig dől az alkoholgőz, és folyamatosan a szexuális perverzió gondolatai járnak a fejükben, amitől maguktól felmered a rozsdamentes szerszámuk. Igen. A Clutch azon kevés banda közé tartozik, amely nem fukarkodik a hamisítatlan erotika jegyével a hangzásában.
Ennek a Clutch-lemeznek az a újdonsága, hogy nem hallani rajta a Hammond B3 orgona hangját, amely az előző három albumnak jellegzetes útitársa volt. Igen, jól hallottátok. A Clutch visszatért a korábbi lemezek retró energiájához, de csak a hangzás hangsúlyosabb keménysége miatt, miközben a blues-komponens továbbra is rendkívül fontos építőeleme a zenekar hangjának, sőt, jobban, mint a többi Hammond előtti albumon.
A gitárok így újra több teret kapnak a Clutchra jellemző kifejezésmódhoz, amelyet Tim Sult nagyon is finoman tölt ki, és győztes manőverekkel ügyesen kihasznál. A nyers riffekhez néhol egy testes slide-gitár erős, acélos hangját teszi hozzá (Let A Poor Man Be), máskor a primitív rock n’ roll stoner riffek nyers, betonszürke morgását fejeli meg wah-wah effektek közti topogással (Algo Ha Cambiado). Hogy Sult mennyire gazdag az egyszerűségében, azt különösen az olyan dalokban bizonyítja a találékonysága, mint a Witchdoctor (ahol a visszacsatolást a maga javára fordítja, hangzó háttérfüggönyként) vagy a Struck Down, amely a vezérmotívumával az album egyik legnagyobb kitérőjét, és tulajdonképpen az egyik csúcspontját jelenti.
A nyitó Motherless Child az akusztikus gitár csiszoló pengetésével és déli illatával már úgy szántja fel a talajt, mintha „borotvával” húznának végig rajta, aztán átrobog rajta a riff egy vadul morgó blues rock támadásba, amely a tisztelet leghalványabb nyoma nélkül tart tükröt az amerikai alsóbb osztályok nyomorúságos sorsa elé. Gúnyosan, bolondok borotválásával, ami amúgy nem az amerikai „szűk” elme erénye. A Clutch egyébként hihetetlenül nyers a primitív, ugyanakkor magával ragadó hangzás közvetlenségében. Éppen azért ragad magával, mert olyan hiteles, amikor eléri a hallgatót. Megragad, és ebben a valóságban elvisz a legjobb időkbe, amikor ezt a mára mindenből jóból alaposan „megkopasztott” bolygót maga Jimi Hendrix és a hozzá „hasonló” hősök tudták sokkolni és gazdagítani az úttörő zsenijükkel.
A Clutch csak négyen vannak. De kontrasztosan kidolgozott a „melójuk”. A dobok zúgva üvöltő, mély és robbanékony hangzása számtalan átmenettel gazdagodik, amelyek csak szítják a dinamikus kifejezést, és a felpezsdült garázsélénkség rendkívüli felhangját adják hozzá. Propellerként vág bele ebbe a pulzálóan vastag, szinte zömök basszusvonal, és itt vannak a mérgesen reccsenő, zömök riffelőcsuszamlások, amelyek a rendkívül egyszerű fogásaikon át sokszínűen mozgatják a dalokat vezető alapmotívumok alakzatait. És végül, de nem utolsósorban a Clutch-hangzás legfontosabb eleme, Neil Fallon hangja. Durva, átható, dühös, vádló ének, amelyben kiapadhatatlan fájdalom érződik, ez vezeti az énekest a sorok előadásában. Hatalmas, hihetetlenül áthatoló hang, mintha Fallon bőrébe egy fekete énekes lenne bezárva. Sult találékonysága kivételes. A Minotaur riffje szinte triviálisan eredeti, rengeteg ismétlést kér, a fickó pedig szinte minden körben kicsit másképp játssza. Vagy finoman tompítja a húrokat, vagy enyhe hangnyújtásokkal segít magán, és hasonlók… De ez még nem minden. A Clutch nagyon is drámaian bátor tud lenni, és nem fordít mindent kötelezően „heccelődésbe”. Erre vezet el visszafordíthatatlanul a súlyos és hihetetlenül sötét menet, az Abraham Lincoln, amely az egyenletes gördülés ellenére rendkívül változatos hangulatokat kínál.
A dalok között nincs minőségi ingadozás. Mindegyik tartalmában szigorúan „csavargós”, a blues és a stoner vonalán halad, és az ember megint nem tudja, hogyan válassza szét elemző, műfaji értelemben a búzát az ocsútól. És ez a legnagyobb vonzereje, ami a Clutchot olyan egyedivé és nagyszerűvé teszi a zene világában.
A Clutch azok a melós nehézfiúk, akik nem hagyják abba a prédikációjukat. Megtöltik a fejedet stoner blues zsiványsággal, déli utóízzel, ahol a penetráns és kíméletlen zörgés mellett megízlelheted az alkoholszármazékok leplezetlen illatát és az erotikus indíttatások szaftosságát is, amit a srácok kizárólag a játékukkal és a sorok előadásával érnek el. A Clutch meztelenek, a déli nap megégette őket, és nem tűrik a színlelést és a bújócskát. Ez ugyanis zene az „erősebbeknek”! Felvisz a csúcsra és megráz, olyan ihletetten, hitelesen és őszintén szól. Új Clutch-album! Ugyanolyan jó, mint az összes többi. Hezitálás nélkül, gyengeség nélkül. Ilyennek kell lennie az igazi rockzenének. Csak a legszívósabb „rockereknek”!
Felállás
Neil Fallon – ének, gitár
Tim Sult – gitár
Dan Maines – basszusgitár
Jean-Paul Gaster – dob
Produkció
J. Robbins
Számlista
1. Motherless Child (4:15)
2. Struck Down (4:23)
3. 50,000 Unstoppable Watts (3:48)
4. Abraham Lincoln (5:58)
5. Minotaur (4:52)
6. The Amazing Kreskin (4:37)
7. Witchdoctor (4:11)
8. Let a Poor Man Be (5:31)
9. Freakonomics (3:21)
10. Algo Ha Cambiado (4:09)
11. Sleestak Lightning (3:47)
