Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Tiger Moth Tales
Kiadó: White Knight Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 41:29
Értékelés: 4.5/5
Peter Jones vak, ám éppen ezért még ragyogóbb brit multiinstrumentalista, zeneszerző, hangszerelő és énekes, aki Tiger Moth Tales néven a kortárs progrock-színtért is sokkolta a kitűnő bemutatkozó lemezével, a „Cocoon”-nal (2014), amelyet leginkább a Genesis és a különféle neoprog bandák rajongói szerettek meg. Jones már korai kamaszkorában elvesztette a látását egy ritka betegség miatt, ezért a zenéhez menekült, és idővel a maximumig fejlesztette kivételes tehetségét.
A pop világában tett korai zenei kalandozásai és a kereskedelmi tévéműsorban, az X Factorban való szereplése után Jonest végül mégiscsak legyőzte a szimfonikus progrock iránti régi szerelme, különösen, amikor úgy döntött, hogy megalkotja az említett, ambiciózus debütálólemezét, amely egyúttal koncepcióalbum is volt, részben önéletrajzi történettel az idilli gyerekkortól való búcsúról és a felnőttkorba való átlépésről. Jones már a „Cocoon”-on is alaposan elbűvölt rendkívüli szerzői képességeivel, az album összes hangszerén nyújtott elsőrangú játékával, valamint bársonyos és egyszersmind karizmatikus hangjával, és felidézte a régi jó Genesis legszebb idejét. Jones a legfőbb zenei példaképei közé a Genesis és Steve Hackett mellett a Queent is sorolja, az újabb progresszív előadók közül pedig különösen a Big Big Traint, a Frost*-ot, a Hakent és a svéd mester, Roine Stolt különféle projektjeit becsüli.
Az első lemez körüli por még le sem ülepedett rendesen, amikor Jones már fel is vette a második Tiger Moth Tales koncepcióprojektjét „Story Tellers – Part One” címmel, amelyen a szimfonikus progrockot – ismét a klasszikus Genesis erős hatása alatt – a gyerekmesék, történetek és állatfabulák világával házasította össze, amelyek nyilvánvalóan a kedvenc témái. Egy ilyen fúzió egyáltalán nem hat szokatlanul, ha csak a klasszikus Genesisre gondolunk, amely a szövegeiben zenedobozokkal, megöregedett királyokkal, harlekinekkel, óriás gyomnövénnyel, csodakúttal és a csodás tájakról érkező szarvas látogatókkal sokszor érintette az (elveszett) gyermeki ártatlanságot, és merített ihletet különféle romantikus, fantáziavilágokból és a mitológiából.
Jones gitárjátéka érezhetően Steve Hackett és Anthony Phillips hatása alatt áll, bizonyos hangszerelések és ambient részek pedig erősen emlékeztetnek a „Wind & Wuthering” (1977) korszakos Genesisre, úgyhogy a szimfonikus prog romantikájának és a neoklasszikus gitározásnak minden rajongója végtelenül élvezni fogja az egyes szerzeményeket. Ez már a nyitó „Beauty Falls”-on hallatszik, ami egy elragadó instrumentális darab és érdekes folk–szimfonikus prog hibrid, ahol Jones kifejezetten ügyes fuvolásként is megmutatkozik. A címadó dal tele van régimódi varázzsal, melodramatikus hangulattal és hiteles viktoriánus melosszal, ami olyan jellemző volt Jones szimfonikus prog hőseire. Jones éneke színpadias pátosszal teli, ami remekül illeszkedik a finom, szimfonikus hangszereléshez, amelyen át időnként egy-egy elágazó gitárimprovizációt is bevezet. A „Beauty Sleep”, amelyben Jones 12 húros akusztikus gitáron és fuvolán játszik, rögtön Hackett vagy Phillips valamelyik pasztorális hangzású vállalkozását idézi, amelyeknél a szemünk előtt zöld rétek tűnnek fel, rajtuk épp reggeli ködfoszlányok szállnak fel.
A humoros „A Kids Tale” ezzel szemben színtiszta bolondozás, bőséges adag fekete angol humorral, amely a gyerekmese, a fabula és valamiféle falusi burleszk közötti kópé átmeneti fázist idézi, és ahol Jones nemcsak kiváló multiinstrumentalistaként, hanem remek hangutánzóként és komikusként is megmutatkozik. Színpadias énekteljesítményén és a közbeiktatott, többnyire szellemes gitárimprovizációkon keresztül meglehetősen meggyőzően kelnek életre az említett koncepció különböző szereplői és állatai.
A dolgok kissé elkomolyodnak a szimfonikus eposzon és viktoriánus drámán, a „The Quest For Beauty”-n, ahol Jones megerősíti a dallamosság iránti kivételes érzékét és a megindító hangszerelések építésének képességét. Közben mellékesen még egy szenvedélyes keleties motívumot is beleszőne, pentaton skálákra építve. A „The Pipper”, amely a hamelni mesebeli kobzosról szól, aki az összes patkányt és a város gyerekeit is megbabonázta, jó néhány avantgárd kitérőt tartalmaz megtört ritmusokkal, és bővelkedik burleszk énekbetétekben. A záró, melankolikus instrumentális „Beauty Awakes” úgy nyílik, mint valami díszmenet, ám a hatalmas gitárvariációk révén gyorsan egy újabb ambient utazássá változik a mesevilágban, Jones lehető legérzelmesebb énekteljesítményével.
A „Story Tellers – Part One”, egyetlen ember műve, 2015 egyik legszebb neoprog meglepetése. A neoprogrock-színtér láthatóan megkapta az utóbbi évek egyik legnagyobb és legsokoldalúbb tehetségét, aki a kivételes technikai tudás mellett olyan humort is hoz ebbe a zenei irányzatba, amelyet túl gyakran nélkülözünk. Az album ráadásul végig kitűnő, retró produkcióval büszkélkedik, amelyben nincs az a túlzó, modern és sokszor sekélyes hangzásbeli „felpumpáltság”, ami néhány mai prog előadóval oly gyakran megesik. Egészen hihetetlen, mit tud a stúdióban a hagyományos hangszerek helyes használatával létrehozni egyetlen (vak!) ember, ha megvan benne a kellő akarat, az önbizalom, a kivételes szerzői és virtuóz képesség, és végtelen szeretet a minőségi zene iránt. Akik talán kételkednek Jones színpadi tehetségében, azok meghallgathatják a Tiger Moth Tales „Live At The Borderline” (2015) című koncertalbumát, amelyen a hiperproduktív vak zseni szintén az összes hangszert teljesen egyedül játszotta el.
Felállás
Pete Jones – ének, minden hangszer
Produkció
Pete Jones
Számok listája
1. Beauty Falls (3:51)
2. Story Tellers (5:40)
3. Beauty Sleeps (4:43)
4. A Kids Tale (6:08)
5. The Quest for Beauty (4:28)
6. The Piper (12:52)
7. Beauty Awakes (3:47)
