Kiadó: Dissonance Productions
Megjelenés dátuma: 2019. 10. 11.
Producer: Steve Grimmett
Az album hossza: 50.45 perc
Stílus: Heavy Metal
Értékelés: 7.5 / 10
A Grim Reaper olyan zenekar, amely a nyolcvanas évek során három nagyon jó albummal rendkívül tiszteletre méltó, nagyra becsült státuszt vívott ki magának. A kiválóság hírnevét. Elsősorban az ikonikus énekest, Steve Grimmettet kell kiemelni, aki azokban a réges-régi időkben robbanékonyságával és tekintélyt parancsoló átütőerejével az egyik legcsiszoltabb vokalista hírében állt. Stílusában Grimmett soha nem titkolta, mennyire rajong Ronnie James Dióért, aki mindig is nagy inspirációt jelentett számára. Aki elég idős, arra talán még az is emlékszik, hogy Grimmett énekelt a brit thrash metal legenda, az Onslaught harmadik albumán (az akkori kiadó kényszerítette erre a zenekart, mert stílusban „kommercializálni” akarta a bandát, pedig ugyanennek az albumnak az első verzióját még Syo Keelerrel vették fel).
Tekerjünk előre harminc évet. Az évek csendben telnek. Grimmett közben egy csomó más dologgal foglalkozott, a kilencvenes években a Lionsheart nevű zenekart vezette, később pedig különböző projektekben szerepelt. Bár úgy tűnt, ez soha nem fog megtörténni, végül megértük, hogy 2018-ban visszatért a Grim Reaper. A kibővített Steve Grimmett’s Grim Reaper névvel kiadták a nagyon szolid „Walking In the Shadows” című albumot. Grimmett megfontoltan került el az eredeti név használatát, ezzel tisztelettudóan hagyva maga mögött a múlt egy részét. Azt az energiát tehát, amely Nick Bowcott nélkül soha többé nem tér vissza a csapatba. Bowcott ugyanis a zenekar klasszikus évei alatt a gitárfutamok megalkotásának éltető ereje volt.
Az albumban megvan a potenciál. Egyértelműen. De van néhány lényeges bökkenő, amely csökkenti az értékét, vagy azt, hogy hallgatás közben felvonja a hallgató szemöldökét, hiszen a lemez nem hagy maga után igazán megragadó, szívósan megmaradó nyomot. Steve Grimmett, akinek nemrég rendkívül nagy balszerencséje volt egy súlyos fertőzés miatt, amelynek következtében amputálni kellett a lábának egy részét, így is mindent beleadott. Százszázalékos lelket és szívet tett ebbe a produkcióba is. Az éneke azonban gyakran fáradtnak hat. Hallhatóan! A hang „elvékonyodik” a legmagasabb fekvésekben, főleg ott, ahol Steve megpróbálja kibontakoztatni és fenntartani a vokális erőt. Ilyenkor az ének enyhén orrhangúvá válik, és ezt nem lehet nem észrevenni. Először elég hamar, az album elején találkozunk ilyen helyzettel. A Venom című dalban, és ez az érzés később még néhányszor megismétlődik. A másik dolog a refrének számos, mondhatni átkozott ismétlése. Pont ezek az ismétlések viszik el a változatosság elemét, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy album megragadja és magánál tartsa a hallgatót. Az album nem bontakoztat ki igazi dinamikát a hangulati állapotok váltogatásában. Az úgynevezett „harmadik” refrén, amelyet az ilyen dalszerzés sablonja mindig a kifutás elé tesz, csak tart és tart, húzódik, mintha sosem lenne vége, és ha az ember többször végighallgatja az albumot, semmiképp sem tud kielégítő szintű változatosságot érezni a dalok között. Az albumot nagyon gyorsan kellett megírni és elkészíteni, ebben nincs kétség. Tapasztalt dalszerzőkből álló csapatról van szó, akik ebben az alkotói rohanásban az évek során láthatóan nem tudtak teljesen megszabadulni a „naivitástól”.
Igazi mágnes – Grimmett még mindig nagyon jó éneke mellett – a kitárok remek szólózása, amely nagy élvezeteket kínál az album hallgatásakor, különösen azokon a részeken, ahol a dal mid-eight szakaszba megy át. A produkció szintén nagyon jó, megfelelően kiegyensúlyozott, meleg és kellően élő, organikus, és az érzelmekre ható, retro-nosztalgikus pillanatokból sincs hiány. Egyértelmű, hogy ez egy ó-iskolás album. Igen, és ezt nem nehéz kihallani. A Judas Priest és a Saxon barátai kiválóan megtalálják majd a helyüket azokban az új gitárfutamokban, amelyeket az „At the Gates” kínál. Sötétségből, az okkultizmus érzetéből, végzetből és mindabból a „feketeségből” sincs hiány, amire egy igazi heavy metal albumnak szüksége van. Drámából több is van rajta, mint elég.
Talán Grimmettnek vissza kellene vennie a gázból, és a jövőben több teret kellene hagynia a hangszeresei számára. Egyszerűen mindenhol túl jelen van az énekével. Még azokon az átvezetéseken is, ahol tér nyílik különféle gitártrükkökre vagy szórakoztató ritmikai átvezetésekre, ezt a teret vokális betétekkel tölti ki.
Summa summarum: szép album egy legendás zenésztől. Érdemes adni neki egy esélyt. De a nyolcvanas évek mindhárom kultikus klasszikusa érinthetetlen marad.
szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. At the Gates
2. Venom
3. What Lies Beneath
4. The Hand That Rocks the Cradle
5. Knock At the Door
6. Rush
7. Only When I Sleep
8. Line Them Up
9. Break Neck Speed
10. Under the Hammer
11. Shadow in the Dark
Felállás:
Steve Grimmett – ének
Ian Nash – gitár
Julian Hill – basszusgitár
Mark Pullin – dob
