Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1974
Értékelés: 5/5
Az improvizáció szerelmesei, ez a ti lemezetek! A „Starless and Bible Black” a King Crimson egyik legkísérletezőbb és legújító szelleműbb albuma. A lemez legfőbb jellemzője, hogy két dal („The Great Deceiver” és „Lament”) kivételével szinte teljes egészében élőben készült, egy 1973-as koncertturné közepén. A stúdióban és a színpadon rögzített dalok közötti hangzásbeli különbséget gyakorlatilag nem is lehet észrevenni. Ahogy a legtöbb King Crimson-albumra, erre is jellemző, hogy a hangzás rendkívül eleven, mégis határozottan stúdiólemez-érzetet kelt. Ugyanakkor kevesebb benne az ének és a dallamos rész, mint a zenekar legtöbb lemezén, így az átlagos hallgatónak kicsivel keményebb dió – bár a King Crimson hallgatói szerencsére többnyire nem átlagosak. Bár John Wetton énekben is fejlődött ezen az albumon, az ő agresszív basszusvonalai miatt érdemes a lemezre odafigyelnie mindenkinek, aki ezt a hangszert pengeti. Ma már nehéz elhinni, de akkoriban Wettont inkább kiváló basszusgitárosként tartották számon, mint énekesként. A „Starless and Bible Black” egyébként az avantgárd hegedűs, David Cross utolsó lemeze is a zenekarral, bár vendégzenészként még közreműködött a következő albumon. A szerepe itt valamivel kisebb, mint a „Larks’ Tongues in Aspic” (1973) esetében. A King Crimsonnak erre a lemezre végre sikerült megtartania az előző album felállásának nagy részét, kivéve a dobos-ütőhangszeres Jamie Muirt. A zenekar e verziója ekkorra már jól megolajozott géppé vált, a hangszeresek közötti összhang ugyanis kivételes szinten van. A karizmatikus Muir hiányát alig érezni, mert Bill Bruford ezen az albumon játszotta életének néhány legjobb pillanatát, és a „szakértők” többsége tudja, hogy a sokszínű zenei pályáján ebből bőven akadt. Dobzseniről van szó, aki hihetetlen ritmikai futamokat teremt a dobokon, és úgy játssza a dobot, mintha billentyűs hangszer lenne. A zenekar legfontosabb eleme persze itt is a vezetője, Robert Fripp, aki ismét nem fukarkodik a gitárművészetével: a lemezen egész sor jellegzetes szólója hallható, köztük a legjobbak közül néhány. A mellotron ezúttal érezhetően kevesebb teret kap, mint az előző lemezeken, így Cross billentyűinek is jut hely. A „Starless and Bible Black” még ütősebb és kiszámíthatatlanabb, mint a „Larks’ Tongues in Aspic” (1973): sok ritmusváltás, robbanékony gitárriffek, elegáns hegedű és az album nagy részén kiterülő, atmoszférikus mellotronhangok jellemzik. Mindez gyakran egyetlen dalon belül is megtalálható. Ezúttal is, főleg az improvizációkban, ott van az a sötét, apokaliptikus hangulat, amelyhez a zenekar az előző, „Larks’ Tongues in Aspic” (1973) című albummal kezdett visszatérni, és amelyet a „Red” (1974) végül kiteljesített. Ha a „Larks’ Tongues in Aspic” szövegei az emberi kapcsolatokról, pontosabban a két nem viszonyáról szóltak, a „Starless and Bible Black” szövegei főként a mohó kiadókkal, valamint a népszerű zenészek csillogó, hamis világával és hírnevével foglalkoznak. Ez már Fripp megszállott kiadóellenességét tükrözi, és előrevetíti azt is, miért oszlott fel a zenekar (először) nem sokkal e lemez utódjának megjelenése után.
A „The Great Deceiver” maga a nyitó robbanás. Rendkívül dinamikus szerzemény, amelyben Fripp megtekert gitárszólói szaxofonként szólnak, alájuk pedig Wetton agresszív basszusvonala és Cross hegedű- és billentyűs trükkjei csatlakoznak. Wetton szünetekben cinikus szöveget énekel a híres zenészek világának anyagi javairól (fagylalt, Cadillacek, cigaretta…), ami a zenekarnál töltött idejének egyik legjobb énekes pillanata. Az átvezetéseknél olyan szarkasztikusan szól az éneke, mint később soha többé. A „The Great Deceiver” olyan dal, amelyben a zenekar minden legjobb zenei eleme megtalálható, némi fekete humorral megbolondítva.
Közvetlen átmenettel követi a kezdetben rendkívül melankolikus „Lament”. Balladaként nyílik meg, Wetton melankolikus énekére, Cross hegedűjére és Fripp egyetlen húrt ütögető, atmoszférikus játékára épül, de a végére az elődjénél is keményebb dallá változik. Ebben a második részben Wetton a basszus kiváló uralásáról tesz tanúbizonyságot, miközben Bruford gyors dobátvezetéseivel ragyog. Fripp könnyedén ráz ki a kezéből a rá oly jellemző „metálos” szólókat. A dal a csúcspontig fokozódik, majd hirtelen vége szakad – ez a zenekar egyik fő ismertetőjegye, a feszültség és a váratlan feloldás mestereiként. Ettől a pillanattól kezdve az album összes többi száma koncerten készült. Persze többségüket a stúdióban utólag „megdolgozták”.
A „We’ll Let You Know” az album első improvizációja, amelyben a zenekar legavantgárdabb és legrejtélyesebb arca kerül előtérbe. Ennek a rövid „impróvnak” a fő jellemzője a ritmikus funk „gimnasztika” az ütőhangszereken és a rücskös, rendkívül agresszív basszuson, valamint a wah-wah effekten átvezetett Fripp-gitár. Ezen az improvizáción is elsősorban Wetton basszusgitár-játékát kell kiemelni. Kétségtelenül kora egyik legjobb basszusgitárosa volt.
A „The Night Watch” a zenekar egyik legjobb és leghangulatosabb epikus balladája, rendkívül romantikus légkörrel. Lassú bevezetővel indul, kiváló ütőhangszerekkel, mellotronnal és hegedűvel. Fripp kiváló, tercekben szóló gitárszólói a dal során mély melankóliát teremtenek. Wetton remek, melodramatikus, karizmával teli éneke egyetlen hallgatót sem hagy hidegen. A „The Night Watch” a zenekar elegáns és gyengédebb oldalát mutatja, és azt az aspektust, amely emlékezteti a hallgatót, kik voltak a szimfonikus progresszív rock atyái. A dalt egyébként Rembrandt híres festménye ihlette, és ez is újabb bizonyíték arra, hogyan egyesítette a King Crimson bizonyos alkalmakkor csodálatos módon a zenéjét más művészeti ágakkal. Érdekes és King Crimson-viszonylatban kissé szokatlan, hogy a „The Night Watch” kislemezként is megjelent. A King Crimson ugyanis soha nem az a zenekar volt, amely sokat adott volna a kislemezekre. Zenei szerkezetét tekintve a „The Night Watch” az epikus, szimfonikus és romantikus stílus képviselője, amelyet a zenekar ebben az időszakban fokozatosan kezdett elhagyni.
A „Trio” ének nélküli instrumentális szerzemény, amelyben minden tag képességei a legjobban érvényesülnek. Alapvetően rendkívül gyengéd, klasszikus motívumokkal teli instrumentális darab, amelyben nagy teret kap Cross hegedűje, és főként csodálatos hangulatával nyűgöz le, ami néha még kissé keleties is. Vajon a dal címe a zenekarban az album megjelenése és a turné vége után megmaradt tagok számát jósolja?
A „The Mincer” izgalmas, szinte hátborzongató, apokaliptikus hangulatú improvizáció, a zenekar legavantgárdabb művei közé tartozik. Többnyire ijesztő mellotronhangokra épül. A dal vége felé szándékosan távoli és hátborzongató Wetton-éneket hallhatunk, ami időnként olyan, mint egy rémálomból származó altatódal. Fripp szavai szerint ez az improvizáció a „kedvenc” zenekritikusának szól, akivel évekig hadilábon álltak egymással.
A címadó „Starless And Bible Black” az album két hosszabb improvizációja közül az első. Bár van benne néhány lélegzetelállító ritmikus rész, mégis elsősorban Fripp gitárja teremti meg a percről percre erősödő apokaliptikus hangulatot. A dallam itt teljesen háttérbe szorul. Mindenképp a zenekar egyik legkísérletezőbb és legkülönösebb műve, amely minden egyes meghallgatáskor más benyomást hagy. A King Crimson címadó szerzeményei általában a legjobb művei, a klasszikusok közé tartoznak, a „Starless And Bible Black” esetében viszont azt mondhatnánk, hogy a zenekar legavantgárdabb alkotása, amely kivételes atmoszférájával nyűgöz le, és ezt az egyes zenészek hangszeres játéka építi fel. A címe ellenére zeneileg semmi köze a következő album, a „Red” (1974) fenséges eposzához, a „Starless”-hez.
A „Fracture” kétségkívül a zenekar valaha készült egyik legjobb improvizációja, és hihetetlen bizonyíték Fripp gitárzsenijére. Rendkívül kísérletező bevezető után sokszínű szerzeménnyé fejlődik, amely egyszerre tükrözi a gitárjáték kivételes technikáját, intelligenciáját és kifinomultságát. A lezárása a zenekar teljesen hagyományos, apokaliptikus stílusában szól. Sok évvel később a zenekar a dal modernebb változatát is elkészítette, ami valószínűleg szintén azt bizonyítja, hogy Fripp egyik kedvenc művéről van szó. Ezen nem is csodálkozunk, mert valószínűleg nincs jobb bemutatója Fripp gitártudásának, mint éppen a „Fracture”, amely néha azt az érzetet kelti, mintha három gitáros játszana egyszerre! A hallgatónak rendszeresen emlékeztetnie kell magát, hogy a dalban csak Fripp gitározik. Nincsenek szavak arra, mennyire összetettek és igényesek a gitárszólamok ebben az improvizációban, és mennyire kivételes gitáros Fripp. A „Fracture” a legjobb bizonyíték arra, miért az egyik legjobb gitáros minden idők során.
Mint a zenekar klasszikus korszakának minden albuma, a „Starless and Bible Black” is a korát megelőző alkotás. Mivel két klasszikus, a „Larks’ Tongues in Aspic” (1973) és a „Red” (1974) között jelent meg, a rajongók többsége szerint a „Wetton-éra” legelfeledkezettebb albuma marad, de ez semmit sem von le az értékéből és a modern, újító zene fejlődésében betöltött jelentőségéből. A „Starless and Bible Black” ugyanis pontosan azt képviseli, milyennek kell lennie ennek a fajta zenének: egyszerre furcsa és gyönyörű. Ha gitáros, basszusgitáros vagy bármilyen hangszeren játszó zenész vagy, ezt az albumot mindenképp hallanod kell. Visszatükrözi a kiváló zenészek komponálásának és játékának minden intelligenciáját, akik csodálatos módon ötvözték a vad energiát a kivételes szépséggel és intelligenciával. Ez a lemez többszöri meghallgatás után is bőségesen megjutalmazza a hallgatót, és kétségtelenül a zenekar legjobb művei közé tartozik.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Robert Fripp – gitár, mellotron, devices
Bill Bruford – dobok
David Cross – hegedű, brácsa, billentyűk
Producer
King Crimson
Számlista
1. The great deceiver (4:02)
2. Lament (4:00)
3. We’ll let you know (3:46)
4. The night watch (4:37)
5. Trio (5:41)
6. The mincer (4:10)
7. Starless and bible black (9:11)
8. Fracture (11:14)
Az album hossza: 46:41
