Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés dátuma: 1998. 5. 19.
Produkció: Spock’s Beard
Album hossza: 56.22 min
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
A „The Kindness of Strangers” a Spock’s Beard, az amerikai progrock-megújítók harmadik stúdiólemeze volt. A csapat a kilencvenes évek második felében a svéd The Flower Kings mellett az úgynevezett progresszív rock harmadik hullámának éllovasa lett. A zseniális énekes és multi-instrumentalista, Neal Morse vezette ambiciózus kvintettből sosem fogytak ki az érdekes ötletek, miközben újraélesztették a szimfonikus progresszív rockot a fénykorából.
Két rendkívül erős stúdióalbum után, amelyek megszilárdították a progrock nagyhatalmaként szerzett hírnevüket, az 1998-ban megjelent „The Kindness of Strangers” logikus folytatása volt a „spockszakállasok” dalszerzői és hangszerelői kivirágzásának, amely az elődön, a „Beware of Darkness”-en (1996) bontakozott ki. Ennek a remek lemeznek legalább a fele ma már a kötelező koncertszámok és a zenekar legnépszerűbb szerzeményei közé tartozik. A Spock’s Beard egyik fő „fegyvere” mindig is a hatalmas vokális harmónia volt, hiszen Neal nem az egyetlen tehetséges énekes volt a csapatban: egyenrangú vokális társa akadt Nick D’Virgilio dobos személyében, aki később szintén tehetséges multi-instrumentalistának bizonyult. Nick Neal 2002-es távozása után nagyon sikeresen vette át tőle a fő énekes szerepét.
A nyitó „The Good Don’t Last”, a lemez három epikus kompozíciójának első darabja már rögtön elvarázsolja a hallgatót: az eklektikusság, a komplexitás és a dallamosság szinte tökéletes, rendkívül harmonikus egységét kapjuk. A Spock’s Beard sosem titkolta, hogy sokat merít a progresszív rock legendáiból, élükön a Genesisszel, a Yesszel, a Gentle Gianttel, a Kansasszel és a King Crimsonnal, valamint néhány klasszikus rockbandából, például a Deep Purple-ből és a Beatlesből. Ezekhez a hatásokhoz azonban mindig hozzátették a saját művészi ötleteiket is.
Az „In The Mouth of Madness” is igazi stíluskaruszell, és mára „népdallá” érett a „spockszakállasok” rajongói körében. Neal kaméleonszerű énekteljesítménye mellett elsősorban a zseniálisan őrült Ryo Okumoto billentyűs csúfondárosai nyűgözik le a hallgatót. A „Cakewalk On Easy Street” nyitó részében egy csipet jazz rock fúzió is van, amely mindig is közel állt a gitármester Alan Morse-hoz, Neal öccséhez, aki ma már az egyetlen megmaradt alapító tag.
A romantikus „June” gyorsan a zenekar afféle nem hivatalos himnuszává vált. A „spockszakállasoknak” nagyjából annyit jelent, mint az Uriah Heepnek a „Lady In Black” vagy a Kansasnek a „Dust in the Wind”, azzal a fontos különbséggel, hogy Neal szövege és hangulata jóval vidámabb, mint a két említett rockklasszikusé. A biztató vokális harmóniákban nem lehet nem észrevenni a Yes hatását. A „Strange World”, amelyben Neal énekes kaméleonsága újra levesz a lábunkról, valamivel odacsapósabb szerzemény, és némi hardrockos hatás is kihallható belőle.
A Spock’s Beard dalai közül kevés ért el a rajongók körében olyan ikonikus státuszt, mint a csodálatos, kalandos eposz, a „Harm’s Way”. Neal akkor is sokszor eljátszotta élőben, amikor már rég nem volt tagja az eredeti zenekarának. A fenséges nyitó hangszeres rész kissé a Kansast idézi, a biztató, diadalmas refrén pedig Neal egyik legjobb ilyen teljesítménye. A „The Kindness of Strangers” briliáns pillanatai ezzel azonban még nem értek véget.
A lemez végén ugyanis ott van a „Flow”, egy újabb remek, három részre osztott epikus kaland. A szöveg megírásában Nealnek Tony Ray segített. Sokan már felfedezhetik benne a multi-instrumentalista későbbi keresztény áhítatának korai csíráit. A külső szövegírókkal és zeneszerzőkkel való együttműködés egyébként 2003 után, amikor Neal már nem volt a zenekar tagja, a Spock’s Beard bevett gyakorlatává vált. A nyitó rész, a „True Believer” időnként a Gentle Giant és a Genesis közeli találkozójára emlékeztet, de úgy, hogy a banda ezeket a hatásokat remekül megfűszerezi teljesen egyéni hangszerelési ötletekkel. Az „A Constant Flow of Sound” a központi rész, tele ellenpontos ritmikai variációkkal, amelyeket a D’Virgilio/Meros duó jegyez, briliáns szimfonikus hangszerelésekkel, eklektikus gitárszólamokkal és briliáns vokális harmóniákkal. Utóbbiak mindig is ennek az örökké ambiciózus zenekarnak a legnagyobb erényei voltak. Az ünnepélyes, ugyanakkor nosztalgikus színezetű záró rész, az „Into the Source” Neal éneke és Alan finom gitárszólamai révén tele van győzedelmes lendülettel. Ez egy bevált recept, amelyet a Morse fivérek idősebbike, egyben hírhedtebbike a pályája során jó néhányszor megismételt.
A „The Kindness of Strangers” tovább erősítette a Spock’s Beard hírnevét: a progresszív rock harmadik hullámának népszerűsítésében ők lettek az egyik fő pillér a kettő közül. Neal Morse-hoz hasonló zeneszerző és zenész vezetésével ez nem volt meglepetés. A „The Kindness of Strangers” nem a legambiciózusabb lemeze a „spockszakállasoknak” a Neal-éra idejéből, de egészen biztosan az egyik legkiegyensúlyozottabb, és kiváló belépő mindazoknak, akik még nem ismerik az életművüket.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. The Good Don’t Last (10:02) :
– a) Introduction
– b) The Good Don’t Last
– c) The Radian Is
2. In the Mouth of Madness (4:44)
3. Cakewalk on Easy Street (5:01)
4. June (5:26)
5. Strange World (4:18)
6. Harm’s Way (11:03)
7. Flow (15:48) :
– a) True Believer
– b) A Constant Flow of Sound
– c) Into the Source
Felállás:
Neal Morse – ének, zongora, szintetizátorok, akusztikus & elektromos gitár
Alan Morse – gitár, cselló, Mellotron, kísérővokál
Ryo Okumoto – Hammond, Mellotron
Dave Meros – basszusgitár, kísérővokál
Nick D’Virgilio – dob, ütőhangszerek, kísérővokál
Közreműködő zenészek:
Eric Brenton – hegedű az 1. számon
Jackie Suzuki – hegedű az 1. számon
Melissa Hasin – cselló az 1. számon
Tom Tally – brácsa az 1. számon
