Kiadó: Parlophone Records / BMG
Megjelenés dátuma: 2021. 9. 3.
Producer: Kevin Shirley
Az album hossza: 81.58 perc (2CD)
Műfaj: Heavy Metal / N.W.O.B.H.M.
Értékelés: 7.0/10
Közel hat évet kellett várniuk a brit metal legnagyobb intézményének, az Iron Maidennek a tisztelőinek a zenekar új, tizenhetedik stúdióalbumára, a „Senjutsu”-ra, ami japánul annyit tesz: „taktika és stratégia”. Az elődje, a „The Book of Souls” (2015, RockLine recenzió) után készült lemezt már 2019 elején felvették stúdióban, a koronavírus-válság miatt azonban még jó két évet kellett a megjelenésére várni. Ezúttal is dupla albumról van szó, amelyen legalább húsz perccel több a zene a kelleténél, így aligha mondhatjuk, hogy érdemes volt hat évet várni rá: a „Senjutsu” dalainak többsége egyszerűen túl van nyújtva, miközben az kiszámíthatóság és a friss ötletek krónikus hiánya uralkodik.
Az Iron Maiden már az előző három lemezén is hosszú, általában sehova sem tartó, kiszámítható, ismétlődő motívumokra épülő dalokkal próbált mindenáron minél „progresszívebbnek” hatni, ez azonban sehogy sem jött össze nekik, a szövegírásban megmutatkozó (áltudományos) intellektuális igényük pedig főleg az utóbbi időben gyakran szánalmas. Az előző albumon az ilyen hibákat még valahogy el tudták leplezni néhány üdítő pillanattal, most azonban a legtöbb dalnál annyira „kifulladtak”, hogy ez már nem fedhető el.
Egészében véve a „Senjutsu” kissé melankolikusabb és „puhább” teljesítmény, mint a legendás zenekar néhány másik lemeze az elmúlt húsz évben, miközben az Iron Maiden a már hallott „kelta” motívumok, a kettős gitárharmóniák és az elnyújtott akusztikus bevezetők, illetve zárórészek kiszámítható újrahasznosításánál egyszerűen nem tud kibújni a bőréből. Nagyítóval sem találnál a „Senjutsu”-n semmi igazán friss és izgalmas dolgot
Az Iron Maiden főnöke, Steve Harris, aki a basszusgitár mellett ismét a billentyűket is felvette, megint nagyobb szerzői szerepet vállalt, de ez ezúttal igencsak vegyes eredményt hozott, ami a teljesen önállóan írt szerzeményekre is igaz. Az album végén található Harris epikus trilógiája, amely a „Senjutsu” legtöbb darabjához hasonlóan vegyes érzéseket hagy maga után, de azért egy hajszállal javít az általánosan fakó összbenyomáson. Három feltűnőbb dalt a Bruce Dickinson–Adrian Smith szerzőpáros jegyez, Dave Murray pedig a „Powerslave” (1984) óta először egyetlen számot sem írt.
Bruce egy 60 év feletti énekeshez képest még mindig nagyon tisztességes formában van, főleg ha a korosztálya többi tagjához mérjük, Nicko pedig a dobjaival az egyik legfőbb érdemese annak, hogy az öreg Iron Maiden-mozdony a stúdióban is még valahogy, változó hatásfokkal halad előre, még ha egyre kevesebb is az üzemanyag. A három gitárost is dicsérni kell, bár a ritmusgitárok a produkcióban gyakran „kimosottan” szólnak. A produkcióért, amely a „Senjutsu” dalainak oroszlánrészére rossz szolgálatot tesz – pedig az Iron Maiden-rajongók többsége már rég megszokta, hogy ez soha többé nem lesz a nyolcvanas évek szintjén, amikor Martin Birch felelt érte –, ismét a „régi cimbora”, Kevin Shirley volt a felelős.
Eddie, a zenekar nem hivatalos hetedik tagja, aki Marko Wilkinson borítóján a Tekken és a Soul Calibur japán játékszériák Yoshimitsujára emlékeztet, pályafutása során már szinte mindenki volt. A „Senjutsu”-n a feudális Japánba utazott, és szamuráj lett, noha katanát már a „Maiden Japan” koncert-EP-n (1981) is tartott a kezében. Az Iron Maiden fénykorában, elsősorban az ókori egyiptomi hangulatú „Powerslave”-en, a futurisztikus ízű „Somewhere Out in Time”-on (1986) és a miszticizmussal átszőtt „Seventh Son of a Seventh Son”-on (1988) képes volt egy bizonyos ötletet, koncepciót megfelelő zenei atmoszférával egyesíteni, ez azonban már évek óta, minden igyekezetük ellenére sem sikerül nekik. Így van ez a „Senjutsu”-n is, amelyen hiába várnánk bármiféle hagyományos távol-keleti zenei motívumot, amely alaposan feldobná a hangulatot, és „összehangolná” a borítóval. Ez az Iron Maidennek már „felsőbb tudomány”, pedig még örül is, ha valaki tévedésből metal „progresszívnek” titulálja őket.
Az előbb említett szerzői, hangszerelési és koncepcionális kiüresedés már a nyitó és egyben címadó dalon hallható. Az egyetlen hagyományos japán elem a pár másodpercig tartó, ütőhangszeres bevezető ritmus. Harris és Smith közös szerzeménye egészében véve az elnyújtottsága és ritmikai ismétlődése, valamint a teljesen jellegtelen refrénje miatt az Iron Maiden történetének egyik legunalmasabb nyitódala, és gyenge útravaló az album folytatásához.
Valamelyest javít a képen a „Stratego”, amely a „Senjutsu” második kislemezeként jelent meg. A Stratego nem a Világegyetem Urai új szereplője, hanem egy népszerű társasjáték neve, amely főleg Nyugaton lett közkedvelt a második világháború után. Bár meglehetősen kiszámítható szerzeményről van szó, amelynél a rajongók többsége rögtön azon fog tűnődni, hol hallotta már az egyik motívumot és a fő gitárfrázist, jó refrént és ahhoz jól illő epikus gitárharmóniákat kínál.
Még jobban sikerült a „Writing On the Wall”, az album fő kislemeze és egyike azon kevés pillanatnak a „Senjutsu”-n, amely nem megy feledésbe az első hallgatás után, és tényleg van egy „megfogható” refrénje. A enyhén bluesos hangulatú alapriff is meglehetősen üdítően hat a mai Iron Maiden-viszonyok között. El kell ismerni, hogy ez az elmúlt húsz év egyik legjobb Iron Maiden-kislemeze, és ugyanez igaz a hozzá készült videóklipre is.
A „Lost In a Lost World” a „Senjutsu” egyik unalmasabb szerzeménye, amiről már az eredetiséget nélkülöző címe is árulkodik, hiszen a The Moody Blues közel ötven éve használta ugyanezt a címet egy dalához. A bevezető, akusztikus részek húzódnak és húzódnak, sehova sem jutnak, a váltás után pedig a kelta hangulatú gitárharmóniák hamarosan „a végtelenségig” ismétlődni kezdenek. Ha ez a dal a felével rövidebb lenne, biztosan sokkal érdekesebb volna. A szolid „Days of Future Past”, az egyik kevés megfelelő hosszúságú szerzemény, főleg a pompára, Smith jellegzetes gitárszólózására és Dickinson még mindig tiszteletre méltó énekére épít.
„The Time Machine”, Harris és Janick Gers közös szerzeménye, annak ellenére, hogy sok tempóváltást tartalmaz, a „feledhető” kategóriába kerül, a zenekar pedig ezt a teljesen átlagos dalt minden ésszerű mértéken túl elnyújtja. A képen megint némileg javít Dickinson és Smith melankolikus-sötét műve, a „Darkest Hour”, amelyben jó hangszeres részek és szolid hangulatépítés található. Emlékezetesebb refrénnel biztosan még jobban sikerült volna.
Ezt követi Harris ambiciózus trilógiája, három tíz percnél hosszabb dal, amelyek akár egyetlen, három egymással összefüggő részből álló szvit is lehetnének. Ez a trilógia, amely afféle Harris-válasz Dickinson előző albumon szereplő „Empire of the Clouds” című dalára, az egyes számok minősége tekintetében igencsak eltérően sikerült. A trilógia első része, a „Death of Celts” vitathatatlanul a leggyengébb a három eposz közül, és nem csak a buta címe, illetve a skót, ír és walesi Iron Maiden-rajongóknak szánt „húrpengetés” miatt. Ez a dal a régi motívumok totális újrahasznosítására példa, és még csak nem is titkolja, hogy a „Virtual XI” (1998) klasszikusának, a „The Clansman”-nek a gyengébb folytatása, hiszen mindkettő lázadó kelta klánokról szóló szöveggel és ahhoz illő kelta motívumokkal dolgozik. Sajnos a folytatásban hamar elnyújtottá és ismétlődővé válik.
A „The Parchment” kétségkívül Harris záró trilógiájának legjobb darabja, és egyike azon kevés „Senjutsu”-dalnak, amelyről elmondható, hogy az Iron Maidennek teljes mértékben sikerült. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy ez a viszonylag melankolikus és „puha” album legkeményebb darabja. Az atmoszferikus dráma felépítése ezúttal okosan zajlik, a hangszeres részek is, az epikus gitárharmóniák hangsúlyával, ezúttal kiváló szinten vannak, kellemesen időzített tempóváltásokkal.
Jól sikerült a záró „Hell On Earth” is, annak ellenére, hogy az akusztikus bevezetője meglehetősen kiszámítható, és kicsit rövidebb terjedelemmel akár az egész album csúcspontja is lehetett volna. Legalább az albumot hagyományos, epikus Iron Maiden-stílusban zárja. Mondhatnánk, hogy az utolsó két szerzemény némileg javít a „Senjutsu” által hátrahagyott nem túl lelkesítő érzéseken, de ez édeskevés ahhoz, hogy gratuláljunk a zenekar tagjainak egy újabb jól elvégzett stúdiómunkához.
A teljes Iron Maiden-diszkográfiában a „Senjutsu” sajnos meglehetősen átlagos és időnként unalmas teljesítményként jelenik meg, amely megjelenésekor nem váltotta be a legtöbb Iron Maiden-rajongó magas elvárásait. A Dickinson és Smith 1999-es visszatérése óta készült lemezek közül a „Senjutsu” meggyőzően a legkevésbé érdekes, és az általános dallamossága és könnyen befogadhatósága ellenére is elég nehéz végighallgatni úgy, hogy közben ne kapjon el az álmosság. Bár a „Senjutsu”-n nincs egyetlen kifejezetten rossz dal sem, olyat sem találunk, amelyet valódi Iron Maiden-klasszikusnak és az elmúlt húsz év egyik jobb szerzeményének lehetne kikiáltani. Más oldalról viszont ez még mindig az ismert Iron Maiden, és még a gyengébb lemezei is jobbak, mint a legtöbb másolójuk vagy a mai „mainstream” zenekarok teljesítménye, amelyek egy olyan átlagos album megjelenésekor is, mint a „Senjutsu”, csak hajlongani tudnak az angol metallegendák előtt.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
CD1.:
1. Senjutsu (8:20) – Smith/Harris
2. Stratego (4:59) – Gers/Harris
3. The Writing On The Wall (6:13) – Smith/Dickinson
4. Lost In A Lost World (9:31) – Harris
5. Days Of Future Past (4:03) – Smith/Dickinson
7. The Time Machine (7:09) – Gers/Harris
CD2.:
1. Darkest Hour (7:20) – Smith/Dickinson
2. Death Of The Celts (10:20) – Harris
3. The Parchment (12:39) – Harris
4. Hell On Earth (11:19) – Harris
Felállás:
Bruce Dickinson – ének
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár
Janick Gers – gitár
Steve Harris – basszusgitár, billentyűk
Nicko McBrain – dob
Hm, tole pa ni slišati nič kaj vzpodbudno. Me pa be preseneča, sploh ker sem pri Maidenih že dolgo valentines razočaranj. Morda tudi zaradi previsokih pričakovanj. Zadnji album, ki me je v celoti navdušil, je Somewhere In Time, na trenutke pa sem začutil klokotanje po żilah še ob Fear of the dark.
Mi pa ob Maidnih vedno pridejo v glavo skrivnostna pota uspehov v glasbeni industriji. Namreč, kako so trije največji hard in heavy bandi postali zares veliki šele precej let po izdaji svojih najboljših albumov in še kar naprej polnijo stadione, kljub temu da že več destletij niso posneli ničesar zares vthunskega. V mislim imam seveda Maidne, AC/DC in Metallico.
JA absolutno. Pri men se konča vse s prvimi osmimi albumi (plus Live After Death seveda). Potem pa prebliski. Fear of the Dark, bi moral biti enojen, gor je nekej super zadev, ki so spregledane. The Fugitive, Aparition, Childhood’s End, ampak tud nekaj off shootov kot sta Weekned Warriors, pa Judas Be My Guide, From Here To Eternity pa mi gre vsa tolk na živce kot Holy Smoke.
Men je kot celota potem res edini album oziroma edina dva Brave New World plus hja, bogoskurnstvo gor ali dol, The X Factor.
Ja tale novi album, je pa men osebno spet vsaj 40 minut predolg. Ma nekaj zelo dobrih momentov, ampak v celoti zvodenijo, album potegne ven Harisova trilogija na koncu, plus par vmesnih zadev, sploh tam kjer sta avtorja Smith in Dickinson.
Očitno so se fantje skozi leta precej spremenil. Hecno mi je to, da na novi plati ni enga mal bolj hitrega komada, otvoritveni naslovni na tem mestu nikakor ne bi smel stat, ampak okej, to je njihova odločitev. Škoda. Muska ostaja dobra – overall odbra, samo dolgočasna je postala. Predvidljiva in izživeta. In to za popizdit dolgočasno izživeta.
Vseen si bom pa vinil nabavu, če ga kdaj v kaki štacun zagledam (prek interneta ne maram naročat), ostanem raj na mp3-jih 😀
Omenjaš, da je album predolg, sem razmišljal o ten, da je pravzaprav zelo malo odličnih albumov nad 60 minut. Takole na hitro se spomnim samo Psychotic Supper in Hysterie, ki sta res klasa, po drugi strani pa mi takoj pride na pamet kopica takih, ki bi jih bilo bolje skrajšati. Na prvem mestu seveda obeh Use Your Illusion, iz katerih bi lahko sestavil odličen en album.
V bistvu je izum CDja v tem smislu precej škode naredil, tudi za stare albume mi je ljubše, če so brez bonus trackov. Sploh ce gre za neizdane pesmi – če pred 35 leti niso bile dovolj dobre za na album, zakaj bi bile zdaj?
Ja odlične albume nad 60 minut je mogoč najt še največ v sferah progresivnega rocka, ampak dejansko tam minutaža do 50 minut tud pri proggerskih platah povsem zadošča. Bolš pustit kakšne ideje za naslednji album.
Somwehere In Time je mislim da okol 55 minut dolg in je pravzaprav delo perfekcije. Nič mu ne moreš odvzet, nič dodat, se prav skor eno uro hehe. Men osebno daleč najljubši I.M. album.
To je komplet res. CD na katerga spravš 80 minut, je precej razvrednotil enega izhodnih umetniških postulatov pri ustvarjanju glasbe: „kratko in jedrnato” 🙂
Ko sem prebral recenzijo, sem vedel, da bo album mojstrovina. In prav sem imel.
Evo, danes sem prvič poslušal in se strinjam z vsem, kar si napisal. Reciklirano, sploh tisti keltski kitarski motivi, zaradi katerih mer album spomija na shredderske instrumentalne albume iz osemdesetih, ne zaradi same glasbe, ampak ker sploh ne ločim več komadov med seboj. Ves čas se počutim, kot bi poslušal neke previously unreleased bonus tracke iz obdobja Seventh Son.
Predvsem mi manjka nek hiter, udaren komad, kot je bil denimo Be Quick Or Be Dead, da ne segam v itak nedosegljiva osemdeseta.
Ena pesem mi je pa zelo všeč, in sicer Darkest Hour, ki pa mi zveni bolj kot pesem iz Dickinsonovih solo časov, morda bi pasala na Balls To Picasso.
Mene osebno je album pozitivno presenetil. Je kot celota izjemno poslušljiv, komadi Days Of Future Past in vsi štirje s CDja 2 dve gredo pa pri meni v favourites. Neizvirno? Mogoče, ampak ali res kdo želi izvirne Maidene?? Definitivno ni tako slabo, kot govori ta recenzija, ljubitelji Iron Maidenov ne bodo razočarani IMHO.