Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 5/5
Erre az albumra Hackett mester már felépítette a saját arculatát és hírnevét önálló szólózenészként, aki újra és újra meglep műveinek mélységével, újító szellemével és intenzitásával. Az előző albuma, a „Please Don’t Touch” (1978) sikerének köszönhetően ráadásul koncertzenekart is összehozott maga mellé. Ennek a felállásnak a tagjai jelentős szerepet kapnak ezen a lemezen is. Miután az előző albumon amerikai énekesekkel dolgozott, Steve ezúttal inkább Peter Hicks klasszikusan, utánozhatatlanul brit hangja mellett döntött, amely sokkal jobban illeszkedik a zenei világához. A „Spectral Mornings” kétségkívül olyan album, amilyet Steve semmiképp nem tudott volna megalkotni, ha még mindig a Genesis tagja lenne: a klasszikus zenére épülő hagyományos gitárhangját itt a legkülönfélébb zenei irányzatok hatásai gazdagítják, köztük – nem is meglepő módon – először tűnik fel feltűnően a hagyományos keleti zene néhány eleme.
A „Spectral Mornings” zenéje érettebb is, mint a két előd, és Steve zenei fejlődését mutatja minden területen. Míg művészi, klasszicizáló gitárszólói kétségkívül a legjobbak közé tartoznak, nemcsak a progresszív rock műfajában, hanem a rockzenében egyáltalán, főleg ami a hangos gitárhang és az állandóan jelen lévő intenzitás tökéletes harmóniáját illeti. Ritkán hallani egy albumon ennyi egyszerre tiszta, hangos, zengő és intenzív gitárszólót, mint itt. Hihetetlen, hogyan képes Steve ilyen tiszta, mégis hangos gitárhangot kicsalni a hangszerből, és közben egyesíteni az ütőerőt a finomsággal. Nick Magnus mester hangos, folyékony billentyűs témái tovább fokozzák az egyes darabok intenzitását. Bár a dobos cinjei Steve gitárjainak hangereje miatt gyakran alig hallhatók, ott vannak, és a lehető legjobb módon szólnak.
Az „Every Day” első osztályú szimfonikus progresszív rock, amely már az első hallgatás után megfertőz, és közben a hallgató gyorsan rájön, hogy egy mestermunkát hall. Az album darabjai közül ez emlékeztet leginkább Steve Genesis-beli munkáira. Az első rész klasszikus szimfonikus prog, ugrándozó ritmusra, remek énekre és a gitárok meg a billentyűk hagyományos összefonódására épül, a két elemet gyakran nehéz is megkülönböztetni egymástól. Ha az éneklős első rész kissé kiszámítható is, a hangszeres szakasz kifejezetten magával ragad: egymást követik Steve szuperszonikus, melodikus szólói melankolikus gitárhanggal, amelyekből sosem lehet betelni, és amelyek könnyedén a legjobbjai közé tartoznak. Az „Every Day” kétségkívül Steve gazdag pályájának egyik csúcsa, amely a szimfonikus prog rock legjobb elemeit kínálja. Az akusztikus „The Virgin and the Gypsy” gyönyörű, keleties beütésű akusztikus kompozíció, amelyben Steve az akusztikus gitár terén mutatja meg mesteri tudását. A klasszikus és legendás „The Red Flower of Tachai Blooms Everywhere” a hagyományos keleti–japán zene erős hatása alatt született csodálatos alkotás, amelyben Steve rendkívül finoman használja a hagyományos japán húros hangszert, a kotót. Kevés nyugati zenész dicsekedhet ilyen művészi szinten ennek a csodálatos hangszernek az uralásával. Bár a szám rövid, és főként az album hangulatának lecsendesítésére szolgál, intenzitásával könnyedén elröpíti a hallgatót a legendás szamurájkorba, ahol jázminkert és bonszájfák közepette hullik az őszi lomb. Hackett pedig nem lenne a Genesis egykori gitárosa, ha nem hozott volna létre az albumon legalább egy drámai és kissé komorabb kompozíciót, ez a „Clocks-the Angel of Mons”, ahol az óraketyegés feszült, sőt kissé skizoid hangszeres részbe vezet át, ahol az ütős dobritmusok sebességben versenyeznek a gitárriffekkel. A záró dobkitörés egyszerűen letaglóz, és John Shearert a legnagyobbak – Phil Collins vagy Chester Thompson – közé emeli. A dráma és a szimfonikusság tökéletes ötvözete. A „The Ballad Of the Decomposing Man” egy fekete brit vígjátékhoz illő zene, amely a brit ragtime elemeit hordozza, szövege pedig a gyári monoton munkát bírálja. A bolondos tánc-ritmusok és Steve rendkívül különc éneke az album legtöbb darabjának igazi ellentéte, de megfelelő hangulatban kifejezetten szórakoztató alkotás. A záró hangszeres rész maga a tökéletes paródia a trópusi „hawaii” tánczenére. A „Lost Time in Cordoba”, amely sokat merít a klasszikus zenéből, és amelyben harmonikusan olvad egybe az akusztikus gitár (ezúttal nylonhúrokon játszva) és a fuvola, tipikus Hackett-munka, meglepő záró szólóval, amely egy pillanat alatt lenyűgöz minden szakértőt és rajongót. Hasonló motívumokhoz hosszú és gazdag pályája során még többször visszatér. A „Tigermoth” bizarr, mégis zseniális alkotás, amelyet szarkasztikusan mindazoknak a pilótáknak ajánlottak, akik a két világháborúban a császárukért vagy a miniszterükért haltak meg; tele van „meglepetésekkel”, hiszen számos váltakozást hoz hangos és tiszta gitárszólamok között, miközben a hullámzó billentyűk (köztük kiemelkedik Steve akkoriban forradalmi gitárszintetizátorának használata) végig meglehetősen sötét hangot hordoznak. A szám az első részben (Hackett mércéjével mérve) kifejezetten ütős és szétszórt, aztán akusztikus vizekre kanyarodik, és lassan lecsendesedik. Az első részben nemcsak a gitárszólók, hanem főleg a ritmus is kissé a King Crimson korai munkáira emlékeztet, természetesen teljesen más gitártechnikára alapozva. Amikor az akusztikus gitár ezoterikus billentyűkkel és hangeffektekkel olvad össze, a kompozíció teljesen új arcot ölt. A legvégén pedig Hicks különc éneke is meglep minket. Amikor megérkezik a záró kompozíció, a „Spectral Mornings”, azt javaslom, hogy minden további meghallgatáskor oltsd le a lámpát, és engedd, hogy elragadjon a hullámzása, mert ez még tovább erősíti e csodálatos kompozíció rendkívüli hangulatát, amely az album egyik csúcspontja. Steve finom, a végletekig kidolgozott szólóival, amelyek tökéletesen illeszkednek a melankolikus billentyűkhöz, ez a mű olyan zene tökéletes bemutatója, amely csak a legtisztább emberi érzelmek mélyéről fakadhat. Igazi mestermű, amely rászolgál a sok hangos, ismételt meghallgatásra Steve zenéjének rajongóitól.
A 2005-ös újrakiadás többnyire egyes számok alternatív változatait kínálja, a „Clocks” kislemezes verzióját, a „Live Acoustic Set”-et, amelyben Steve élőben mutat be néhány akusztikus pillanatot, valamint a „Tigermoth” koncertváltozatát. Vagyis épp elég új extra ahhoz, hogy minden gyűjtőt és Hackett-rajongót kielégítsen.
A „Spectral Mornings” mestermű, Steve egyik legjobb pillanata egész pályáján, amellyel ismét bizonyítja, hogy a zenei változatosság és az érzelmesség egyidejű ötvözésének egyik legnagyobb mestere. Nem nehéz kitalálni, miért aratott szólókarrierje gyorsan lelkes elismerést a klasszikus Genesis hívei körében: zenéje több hagyományos hangzást és a zenekar lelkét kínálja, mint amennyit ők valaha is elértek Steve távozása után. Hackett korai albumai mind a legjobb munkái közé tartoznak, de éppen a „Spectral Mornings” mutatja be a legjobban és legteljesebben Stevet szólózenészként és jellegzetes zenei megközelítését. Minden progresszívrock-rajongónak és a jó zene szerelmesének legalább egy Hackett-szólóalbumot kellene tartania a gyűjteményében. Aki az első két mesterművét nem ismeri, vagy átaludta a megjelenésüket, annak is igaz: a „Spectral Mornings” mellőzésére nincs mentség.
Felállás
Steve Hackett – ének, gitár, gitárszintetizátor, koto, szájharmonika
Dik Cadbury – basszusgitár, ének, basszuspedál, hegedű
John Hackett – fuvola, basszuspedál
Pete Hicks – ének
Nick Magnus – billentyűk, Vox string-szerkezet, Novotron, csembaló, klavinet, RMI, Fender Rhodes, mini moog, Roland string synth, SH 2000
John Shearer – dob, ütőhangszerek
Produkció
John Acock, Steve Hackett
Számlista
1. Every Day (6:14)
2. The Virgin and the Gypsy (4:28)
3. The Red Flower of Tachai Blooms Everywhere (2:05)
4. Clocks (The Angel Of Mons) (4:16)
5. The Ballad Of The Decomposing Man (Featuring – The Office Party) (3:48)
6. Lost Time In Cordoba (4:03)
7. Tigermoth (7:35)
8. Spectral Mornings (6:32)
Az album hossza: 39:01
