Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Triumvirat
Kiadó: Capitol Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 42:31
Értékelés: 4.5/5
Mi köze a villanykörtében lakó fehér patkánynak a trákiai gladiátorhoz, a nagy rabszolgafelkelés vezéréhez, Spartacushoz? Annak a pimasz patkánynak, amely először a Triumvirat előző lemezén, az „Illusions On a Double Pimple” (1974) című albumon bukkant fel, bizonyosan jóval kevesebb köze van Spartacushoz, mint amennyi a német szimfonikus progresszív rocktrióhoz az Emerson, Lake & Palmer legendás társaságához, akikre pályájuk nagy részében stílusában erősen emlékeztettek.
A The Nice és az ELP német válasza legambiciózusabb, egyben koncepcióalbumát alkotói erejük csúcsán vette fel, az első amerikai turné után, ahol a Fleetwood Mac (‘átmeneti’ felállású) változatának előzenekaraként léptek fel. Jürgen Fritz billentyűs varázsló rajongása Keith Emerson alakja és munkássága iránt a „Spartacus” lemezen még szembetűnőbbé vált, mint a Triumvirat előző két albumán, amelyek igazán kellemes műfaji felfrissülést jelentettek a korabeli német progresszív rockszínteren.
A „Spartacus” koncepciója, ahogy a címe is sejteti, a harmadik rabszolgafelkelés vezérének felemelkedéséről és bukásáról szól. Ez az ókori Rómában játszódott i. e. 73–71 körül, és a bátor lázadók kezdeti sikerei után brutálisan leverték: tömegesen keresztre feszítették őket az ókori római köztársaság fővárosa felé vezető út mentén. Az idősebb generációk bizonyosan emlékeznek a Kirk Douglas főszereplésével készült, azonos című kiváló filmre, amely legalábbis részben biztosan megihlette a dalok némelyik sorát. A „Spartacus” szövegeit Hans Bathelt dobos írta, Helmut Köllen basszusgitáros/gitáros/énekes pedig gondoskodott róla, hogy a Triumvirat mégse hangozzon teljesen német ELP-koppintásnak: hangjával sokkal inkább emlékeztetett Peter Gabrielre, mint Greg Lake-re. Német viszonyok között az angolja nagyon szilárd, sőt szinte hibátlan volt, még ha olykor hiányzik is belőle az egyéni karizma.
Fritz eközben az egyes szerzeményekben eklektikus, klasszicizáló hangszerelések sorát vonultatta fel, amelyekkel sikeresen épített hidat a klasszikus zene és a rock között – ez egyébként jellemző volt e kultikus német trió szimfonikus progresszív rockos megközelítésére. A „Spartacus” olyan album volt, amellyel a Triumvirat az Egyesült Államokban is szép sikert aratott, ami rövid időre megerősítette pozícióját vezető német progresszív rocktrióként. Az olyan látványos tételek, mint a nyitó bomba, a „The Capital of Power”, amelynek moogszintetizátorra épülő központi témája az első részben részben az ELP „Tarkus” című epikus klasszikusára emlékeztet, rendkívül díszes bevezetőt adnak a lemezhez.
A „The School of Instant Pain”, amelynek középpontjában Spartacus gladiátorharca áll az ókori Róma dekadens tömegeinek szórakoztatására, négy különböző intenzitású és ambíciójú szekcióra oszlik. A „The Walls of Doom” oldott hangulata, amely rétegzett Hammond-orgonaszólamokra épül, semmiben sem idézi a koncepció hősének történelmi küzdelmét, a progrocktrió tagjainak szellemes, virtuóz megoldásai azonban így sem hagyják hidegen a hallgatót. A „The Deadly Dream of Freedom” zongorára épülő power ballada, elégikus énekkel. A „The Hazy Shades of Dawn” hangulatában inkább a Mikulás ünnepi felvonulását idézi a városházán át, mint a lázadó rabszolgák hadjáratának kezdetét. Éppen ez az album legnagyobb hibája: a „Spartacus” egyébként kiváló zenéje stílusában és hangulatában ritkán idézi az ókort, ezen pedig a korrekt szövegek és a gyakran harcias dobindulók sem segítenek.
A „The Burning Sword of Capua” szakrális orgonahangzásával leginkább egy középkori gyászmise kezdetére emlékeztet, nem pedig az ókori rabszolgák harcias kórusára. Fritz itt viszont ismét a „virtuóz elemében” van, felgyorsult billentyűs improvizációival, amelyek szellemességben, merészségben és intenzitásban nem sokkal maradnak el angol példaképe megoldásai mögött. A „The Sweetest Sound of Liberty” énekközpontú ballada dallamos refrénnel és akusztikusgitár-hangszereléssel, amely megmutatja a zenekar gyakran figyelmen kívül hagyott tehetségét a kompaktabb művek megalkotására. Az album csúcspontja a két záró epikus szvit, a „The March to Eternal City” és a háromrészes címadó darab, mert ezek az egyetlen részek a „Spartacus” lemezen, amelyeknek rendkívül eklektikus módon legalább részben sikerül felidézniük a rabszolgák és a római hadsereg epikus ókori csatájának hangulatát.
A Triumvirat a „Spartacus” albummal – annak ellenére, hogy maga a zene, különösen hangulati szempontból, nem sokban kapcsolódik a koncepcióhoz – megalkotta pályafutása kulcslemezét, amely egyúttal a hetvenes évek német progresszív rockszínterének egyik csúcspontja volt. Érdekes és egyben szomorú, hogy a Triumvirat tagjainak alkotói ereje – az ELP-hez hasonlóan – a hetvenes évek második felében lassan elapadt, amit gyors stagnálás követett. A „Spartacus” után már csak két jó albumot vettek fel, majd a nyolcvanas évek hajnalán – a csalódott rajongók többségének megkönnyebbülésére – feloszlottak, hiszen az, amit pályafutásuk vége felé alkottak, már csak halovány árnyéka volt a régi Triumviratnak.
Ez a recenzió Helmut Köllen emlékének szól, aki 1975-ben, a zenekarból való kilépése után szólókarrierbe kezdett, ám ez tragikus módon véget ért még egyetlen önálló albumának, a posztumusz megjelent „You Won’t See Me” lemeznek a kiadása előtt. Köllen 1977-ben, alig 27 évesen szén-monoxid-mérgezést szenvedett, miközben a garázsban hallgatta stúdiófelvételeit tartalmazó kazettáját, és közben járva hagyta az autó motorját.
Felállás
Jürgen Fritz – billentyűs hangszerek
Helmut Köllen – basszusgitár, akusztikus gitár, ének
Hans Bathelt – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Jürgen Fritz
Számlista
1. The Capital of Power
2. The School of Instant Pain
a. Proclamation
b. The Gladiator’s Song
c. Roman Entertainment
3. The Battle
4. The Walls of Doom
5. The Deadly Dream of Freedom
6. The Hazy Shades of Dawn
7. The Burning Sword of Capua
8. The Sweetest Sound of Liberty
9. The March to the Eternal City
a. Dusty Road
b. Italian Improvisation
c. First Success
10. Spartacus
a. The Superior Force of Rome
b. A Broken Dream
c. The Finale
