Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 1973
Értékelés: 4/5
A több mint 70 perces „Sounds Like This” – amely eredetileg, jóval a CD-k megjelenése előtt, dupla albumként jelent meg – teljesen egyedi, és minden bizonnyal a legellentmondásosabb lemez a Nektar teljes diszkográfiájában. Ez egyrészt pozitív értelemben igaz, főleg a technikás hangszeres tudás és a hosszú improvizációs jamek rajongóira, másrészt kevésbé örvendetes módon azokra, akik a fejjel és farokkal bíró dalokat, valamilyen összefogó dallamot szeretik. A felvétel és az előadásmód tekintetében mindenesetre párját ritkítja a zenekar történetében: teljesen élő volt, és szinte teljesen spontán. Számos improvizációs ötlet a végén kifejezetten jól sült el, ami nem meglepő, ha olyan kiváló zenészekről van szó, mint a Nektar tagjai, élükön a karizmatikus énekessel és különc gitárossal, Roye Albrightonnal, aki ezen a lemezen a zenekar története során nyújtott legjobb, ha nem a legjobb gitárteljesítményei közül hagyott hátra párat. Gitárja Allan „Taff” Freeman billentyűivel párosulva végig azt a jellegzetes, titokzatos, enyhén pszichedelikus hangzást adja a lemeznek, kiterjedt, melankolikus hullámzásokkal, energikus passzázsokkal és kiélezett riffelésekkel keverve. Ron Howden dobos hihetetlen ritmusjátékával, amely nem fukarkodik a vad átmenetekkel és a ritkán hallott ritmikai folyékonysággal, valamint Derek „Mo” Moore basszusgitáros sokoldalú közreműködésével a legbonyolultabb improvizáció és szólóbetét is a prog rock kiszámíthatatlanságának és a hangszeres kalandozás féktelen hajszolásának teljes diadalává válik.
Aki azt várta, hogy a Nektar a mesteri előző album, az „A Tab In The Ocean” (1972) után is folytatja a maga sajátos space rockját, amely az ezoterikus szimfonikusságra, a pszichedelikus hangszeres kilengésekre és a heavy rockos gitáros és orgonás kirohanásokra épült, az ezzel a lemezzel biztosan hideg zuhanyt kapott, mert aligha lehetett volna elképzelni ennél radikálisabb stílusváltást. Ahelyett, hogy elmélyítették volna a szimfonikus prog rock összetevőit és az ezoterikát, és csináltak volna még egy koncepcióalbumot, úgy döntöttek, egy időre megszakítják ezt a hagyományt, és a „Sounds Like This”-t teljes egészében élőben (természetesen stúdióban) és egyben veszik fel, minden stúdiós utólagos korrekció és komolyabb előkészület nélkül. Ez a rendkívül merész lépés vegyes eredményt hozott, de többségük sikerült, és a lemezen a pályafutásuk néhány legkülönösebb és legkísérletezőbb alkotása található, amelyek sajátos kihívást jelentenek minden progresszív rock fülnek, és teljes nyitottságot követelnek a műfaji és stílusbeli sokszínűség iránt.
A lemez kompozícióinak többsége jóval inkább a heavy rock vizein mozog, mint a klasszikus szimfonikus prog rockéin, és széttördelt szerkezetein belül hosszabb improvizációs jameket tartalmaz, a 70-es évek népszerű heavy rock zenekarainak, például a Deep Purple-nek vagy a Led Zeppelinnek a koncertes orgiáihoz hasonlóan. A „Sounds Like This” az egyes aranzsmanok szerkezetét tekintve is többnyire nyilvánvalóan kacérkodik a nehezebb hangzásokkal és a Deep Purple vezette zenekarok hagyományával, valamint (talán még szembetűnőbben) az Uriah Heepével, ami az énekstílust és a kifejezés drámaiságát illeti. Ez különösen igaz azokra a pillanatokra, amikor hosszú és összetett hammond-orgonaszólók érkeznek, kiélezett és szellemes gitárriffekkel kombinálva, amelyeket gyakran különleges effektek is megtámogatnak. Egyes számokban funkos ritmusok és még blues boogie is felbukkan. A hosszú jamek, a heavy rockos oldalak és a technikai bravúrok szerelmesei tehát megkapták a magukét ezzel a lemezzel, míg a lágyabb dallamok és ezoterikus hullámzások híveinek körében a mai napig nem túl népszerű. A nyers produkció rendkívül élő hangzása végig érezhető, ami sokat hozzátesz ahhoz a hangulathoz, mintha az egész album egy koncerten készült volna.
Az album elején azonban még úgy tűnik, hogy az „A Tab In The Ocean” irányvonala folytatódik. A nyitó, nagyon szolid és dallamos „Good Day”-ben ugyanis van néhány közös vonás az előző lemez „Waves” című számával. A felvezetésben Albrighton finom gitárkísérete és kifejező éneke szerepel, majd a dübörgő dobokon át energikus szakaszba vált, kiterjedt orgonapasszázsokkal és ütős riffekkel. Roye melodramatikus éneke és egy nagyon szép központi gitárriff dallamos refrénbe vezet. Idővel két remek, egymást követő gitárszóló következik, majd egy nagyon jó hangszeres zárás. A lemezt magas színvonalon folytatja a szintén nagyon jó „New Day Dawning”, amely finom folk balladaként indul, rendkívüli pátosszal teli énekkel, valamint melankolikus gitár- és billentyűpasszázsokkal. Itt sem hiányzik egy nagyon szép dallamos refrén. Ezt követi egy összetett hangszeres rész, rendkívül szellemes gitárszóval. Hirtelen, szellemes módon beszövődik a The Beatles klasszikusából, a „Norwegian Wood”-ból átvett, átdolgozott motívum, majd gitárszóló következik. Még néhány remek orgona- és basszuspasszázs, valamint elegáns hangszeres zárás jön.
Teljesen kilóg a sorból a „What Ya Goona Do?”, egy unalmas blues boogie rocker, amely semmiben nem tér el attól a rengeteg hasonló szerzeménytől, amelyet akkoriban egy egész légió zenekar játszott. Freeman ugyan a középső részben remek orgonaszólót mutat be, amelyre a gitár és a basszus központi riffje rakódik. A Nektar itt rövid mulatságot engedett meg magának, egy kis humort, és egy rövid időre benéztek egy cowboy-szalonba, de e bizarr kísérlet nélkül is simán megleszett volna a lemez. Következik egy újabb szokatlan, de ezúttal sokkal jobban sikerült kísérlet, az „1-2-3-4”, amelynek bevezetőjében szellemes funkos riffelés szól gitáron és basszuson, ami a Nektar hagyományos hangzásához sokkal jobban illik, mint a blues. Itt ismét számos kiváló gitár- és orgonapasszázzsal szolgálnak. A funkos gitárpasszázsokat és az egyes szólókat végig remek ritmusszekció kíséri. Hosszú jam szakasz következik kiterjedt gitár- és billentyűszólókkal, egészen a szám végéig. A „Do You Believe in Magic?” kiváló, kissé misztikus bevezetőt tartalmaz hatalmas gitárriffel és zúgó orgonával. Az egyes versszakokat és a refrént remekül éneklik. Rengeteg áramtól feszülő riff, vad orgonapasszázs és összetett gitárszóló váltja egymást. A végén Roye még egy meglehetősen pszichedelikusan fűszerezett szólót kínál. Ezután jön a lemez záró része, amely eredetileg a második oldalt jelentette.
A melankolikus „Cast Your Fate” újabb nagyon szép szerzemény, csodás versszakokkal Roye drámai éneke fölött, ötletes gitárriffel és rendkívül telt hammond-hangzással. A záró rész érezhetően ütősebbé válik, és hatalmas gitárriffelést tartalmaz. Az „A Day In The Life Of a Preacher”, amely három szekcióra oszlik (Preacher, Squeeze, Mr. H), a Nektar egyik klasszikusa, és csemege mindazoknak, akik szeretik a technikai tudást és a kiterjedt improvizációs jameket, mert csak úgy ropog a sokféle riffektől és összetett szólóktól, főleg gitáron és hammond-orgonán. A nyitó „Preacher” részben szinte southern rockos gitárriff és ritmus szól, majd a következő pillanatokban már ütősebb és összetettebb motívumokba vált. A középső „Squeeze” részben kiterjedt hangszeres jam bontakozik ki, egy rakás ínycsiklandó gitár- és orgonaszólóval. A záró, kissé nyugodtabb „Mr. H” rész pedig még néhány kiváló hangszeres betétet és improvizációt kínál.
A „Wings” újabb kiváló dal, voltaképpen félballada, amely nem titkolja melankolikus természetét, szívszaggató Roye-féle énekteljesítményt és gyönyörű gitár- és orgonaaranzsmanokat tartalmaz. Egy dal, amely a könnyedebb oldalukat mutatja, és egyúttal kissé megnyugtatja a addig a kiterjedt jamek által alaposan felhevített hangulatot. A záró kompozíció, az „Odyssee”, amely három részre oszlik (Rons On, Never, Never, Never és Da- Da- Dum), az album improvizációs csúcspontja: kiterjedt jam, ahol valódi pszichedelikus kilövés jön, és értelmetlen lenne részletesen elemezni az egyes hangszeres szakaszokat, hiszen minden meghallgatáskor akad valami új. Itt van minden, amit az improvizációs finomságok szerelmesének szíve kíván: kiterjedt improvizációs riffelés, változatos gitár- és orgonaszólók, összetett ritmikai átmenetek és kísérleti gitárhangzások. A záró „Da- Da- Dum” szakasz előterében pedig Howden fenomenális és terjedelmes dobszólója áll, amely a kor egyik legegyedibb dobosát mutatja működés közben.
A „Sounds Like This” annak ellenére, hogy nem hibátlan, és néhány ötlete nem sikerült túl jól – főleg azokban a pillanatokban, amikor egy kis lazító „mulatságra” vágytak –, kiváló lemez, amelynek az volt a balszerencséje, hogy az „A Tab In The Ocean” és a „Remember The Future” (1973) remekművei közé szorulva jelent meg, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy általában elkerülte a figyelmet. A lemezt elsősorban a már említett, rendkívül élő, mindenféle csinosítás nélküli produkciós megközelítés jellemzi, és ezzel az élő fellépés általános kiszámíthatatlansága és spontaneitása, amikor az egyes ötletek menet közben születtek, ami hihetetlen összeszokottságról és a zenekar tagjainak technikai tudásáról tanúskodik. Ez egy olyan album, amelynél csak két lehetőség van: vagy tetszik, vagy nem bírod, középút nincs. Akinek a hosszú, spontán improvizációs jamek büdösek, mint amilyeneket a „Made In Japan” és a „The Song Remains The Same” koncertklasszikusokon találsz, annak ki fog fordulni a gyomra a „Sounds Like This”-től, a pszichedelikus/space rock/heavy rock hangszeres kalandok kedvelőinek viszont nélkülözhetetlen darabja lesz a szobájuknak. A „Sounds Like This” számos zenei „tabut” és némely műfajt is túlszárnyal azzal, hogy csodálatos hidat képez a prog (pontosabban a space rock) és a heavy rock között. Ezért a jövőben biztosan megérdemelne legalább valamivel több tiszteletet és figyelmet a két említett műfaj rajongói részéről.
Felállás
Roye Albrighton – ének, gitár
Derek „Mo” Moore – basszusgitár, vokál
Allan „Taff” Freeman – billentyűs hangszerek, vokál
Ron Howden – dob, ütőhangszerek
Mick Brockett – színpadi fényáttűnés
Produkció
Nektar és Peter Hauke
Számlista
1. Good Day (6:45)
2. New Day Dawning (5:02)
3. What Ya Gonna Do? (5:24)
4. 1-2-3-4 (12:47)
5. Do You Believe In Magic? (7:17)
6. Cast Your Fate (5:44)
7. A Day In The Life Of A Preacher (Preacher, Squeeze, Mr H.) (13:01)
8. Wings (3:46)
9. Odyssee (Rons on, Never Never Never, Da-Da dum) (14:31)
Az album hossza: 74:17
