Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: Townsend Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 3.5/5
A Marillion az utóbbi években kétségkívül azon zenekarok közé tartozik, amelyeknél rengeteg hallgatás kell ahhoz, hogy objektíven meg tudd ítélni őket, és aztán többé-kevésbé hiteles kritikát írhass róluk, hiszen olyan albumokat csinálnak, amelyek csak lassan nőnek bele a fülbe. Ha ezt a kritikát már úgy három lehallgatás után megírtam volna, valószínűleg a túl kevés változatosságra panaszkodnék, arra, hogy az album minden száma túlságosan emlékeztet valamelyik korábbi dolgukra. A tapasztalataimból azonban tudom, hogy náluk egészen más hozzáállás kell. Ezért a „Somewhere Else”-re több időt szántam, és lassan, fokozatosan hallgattam. Az eredmény hasonló lett, mint a legtöbb újabb lemezüknél: az album minden egyes hallgatással egyre jobb lett. Igazi csúcsot azért most sem ért el. Egy a „Marbles”-höz (2004) hasonló remekmű méltó utódját felvenni minden bizonnyal nem volt könnyű feladat, és az az érzésem, hogy a Marillion, akiknek ez nem sikerült a legjobban, nem is törte rajta túlságosan a fejét. Bár messze áll a remekműtől, mégis sikerült újabb jó albumot alkotniuk, amely minden újabb meghallgatáskor mutat valami újat. Egyetlen igazi „hibája” talán csak az, hogy olykor egy hajszállal túlságosan Steve Hogarth szólóanyagaira hajaz, ami főleg annak köszönhető, hogy elég nagy arányban szerepel rajta az éneke, és viszonylag kevés a szóló. Engem, aki mindig nagyra becsültem kivételes és egyedi énektehetségét, ez egyáltalán nem zavar túlzottan. Kevés énekes van a mai progresszív zenében és azon kívül, aki ilyen hangterjedelemmel és ennyi pátosszal rendelkezik, mint amennyit H’ úr képes felmutatni, főleg a címadó dalban.
Hogarth ezúttal kétségkívül az album központi „sztárja”, de nem szabad megfeledkezni a zenekar többi hajtóerejéről sem. Steve Rothery ugyan most nem játszik annyi gitárszólót, mint amennyihez tőle hozzászoktunk, de amikor úgy dönt, hogy mégis ellő egyet, az maga a tökély. Emellett sorra játssza az remek futamokat, és a főmelódián belül váratlan betétekkel tréfálja meg a hallgatót, például a címadó dalban. Ian Mosley dobjai ezúttal újra csúcsformát mutatnak, és jóval előrébb szólnak, mint a „Marbles”-n. Ugyanez igaz Trewavas basszusára is. Az egyetlen, aki az albumon túlságosan a háttérben marad, Mark Kelly, aki a billentyűknél az idő nagy részében főleg hatalmas hangfüggönyök építésével foglalkozik, és szóló nélkül marad, bár a részletek minden újabb meghallgatásakor felbukkan néhány új hang és variáció a billentyűiből.
A „Somewhere Else” összességében meglehetősen stabil és egyenletes album, amelyen néhány potenciális rádiós sláger is akad, főleg az első felében. A Marillion a várakozásoknak megfelelően tovább hajózik az ambient art rock vizein, csak most néhány számba egy kicsivel több tüzet töltöttek az elődhöz képest, amely meglehetősen ezoterikus hangulatú volt. A „Somewhere Else” így észrevehetően „földhözragadtabb”. Ha mindenképpen valamelyik korábbi lemezükhöz kellene hasonlítanom, talán az „Afraid Of Sunlight” (1995) áll hozzá a legközelebb. Bár (az ő viszonyaik között) több rövidebb szám van rajta, és mindössze kettő hosszabb hét percnél, a drámai, pompázatos és melankolikus hangulat védjegyüket, ahogy kell, megőrizték.
Az album első fele érezhetően kommerszebb a folytatásnál, bár nem kell attól tartani, hogy a modern popslágerlisták ízlésével kacérkodnának vele. A „The Other Half” szinte védjegyszerű Marillion-szerzemény, amelyet nagyrészt közepes tempó hordoz. Ezután fokozzák a központi motívumot, ahol Hogarth éneke és a billentyűk ambient rétege viszi a hátán az egész hangulatot. A középső részben teljesen megváltoztatják a szerkezetet, és néhány rendkívül ízléses futamról gondoskodnak, amelyet végül egy kiváló Rothery-szóló zár le. A kislemezként megjelent „See It Like A Baby” szintén lassan építi a hangulatot, és közepes tempónál marad egészen az első refrénig. Itt a háttérben néhány érdekes hangzásdíszt is bevetnek, amelyek első osztályú ambientet alkotnak. A „Thank You Whoever You Are” szolid, viszonylag egyszerű, érzelmes ballada, amelyet átitat Hogarth nemes éneke, a remek gitárfutamok és az ízléses zongoraaranzsmánok, a záró részben pedig egy fenséges gitárszóló. A „Most Toys” egy modern pop-rock zenekar kezében bizonyára hatalmas sláger lenne. A Marillionnak, „Nagy-Britannia legjobban őrzött zenei titkának” viszont ez csak egy újabb rendkívül egyszerű, de szolid popszerzemény érezhető alternatív felhanggal. Rég csináltak már ilyen rövidet (három perc alatt) és egyszerűt, ugyanakkor ütőset, ami gyorsan megül a fülben. Személy szerint örülök, hogy nem írnak sok ilyet, még ha ez az album legütősebb száma is, és jól bemelegíti a hangulatot. Ahogy náluk már hagyomány, a címadó „Somewhere Else” az album egyik legjobb darabja, ahol lassan kivételes ambientet építenek fel, amely a záró részben tetőzik. A nyugodt zongorás bevezető után Rothery futamain és Hogarth magas énekén át melankolikus-pompázatos hangulatba fordul, amely aztán még többször változik. A billentyűs aranzsmánok ékesszólóan bizonyítják, hogy a Marillion az utóbbi években egyre jobban lelkesedik olyan ötletekért, amelyek korábban inkább a Porcupine Tree-hez álltak közelebb, szerencsére azonban nem annyira, hogy másolnák őket. A „Somewhere Else” igazi remekmű, amiből az albumon amúgy nincs sok. Az „A Voice From The Past”-on, egy újabb nagyon jó szerzeményen megint a melankóliának adják át magukat, amelyet a bevezetőben a zongora, a kiterjedt soundscape-ek, az ének és az egyenletes ritmus teremt meg, majd ügyes átvezetések sora követi. A „No Such Thing”, amely Hogarth énekével és akusztikus gitárral nyit és fokozódik, amíg át nem csap ambient hullámzásba, főként álmodozásra vagy meditációra való. A választás a tiéd. Jóval élénkebb a „The Wound”, amely hiteles Marillion-klasszikusnak hat, tele drámával, hangmintákkal és energikus hangulatváltásokkal, és főleg a hatalmas ritmus, valamint a végig átélt ének nyűgöz le. Ezt követi az album egyik legérdekesebb száma, a „The Last Century Of Man”, ahol meglepő módon a szöveg kelti fel jobban a figyelmet, mint a zene. A Marillion ugyanis ritkán fejtette ki ilyen radikálisan a nézeteit a világ aktuális eseményeiről, ezért is szokatlanabb, hogy ezúttal nyílt gúnyt engedtek meg maguknak a „szabad” világ képviselői rovására. Kissé ironikus, hogy ez a társadalomkritikus szöveg az idő nagy részében egy rendkívül törékeny dallamra épül, amelyet végig Hogarth kissé gúnyos éneke kísér, főleg a refrénben. A lezárás, amelyben szintén van egy kitűnő Rothery-szóló, remek. A záró „Faith” nagyon egyszerű, de szép akusztikus ballada, amely Hogarth érzelmes énekére és zongorára épül. A középső részben akusztikus gitár és ütőhangszerek lépnek be, amelyek enyhe hawaii beütést adnak neki. A végén pedig a háttérben még néhány szép zenekari aranzsmán is megjelenik. A „Faith”-t egyébként már hallhattuk a „Mirrors” (2006) koncertalbumon, igaz, korai változatban. Eredetileg az „Afraid Of Sunlight” megszületésének idejéből származik, amely, ahogy korábban említettem, legalábbis szellemiségében a leginkább hasonlít a „Somewhere Else”-re.
A „Somewhere Else” a legtöbb modern zenekarnak bizonyára kiemelkedő kereskedelmi siker lenne. A Marillionnak viszont „csupán” egy újabb jó album, amely a hallgatótól (főleg a második felénél) azt kéri, hogy szánjon rá egy kicsivel több időt, mint amihez általában szokva van. Ez sajnos sokakat megfoszt attól, hogy megismerje minden rejtett erényét, amelyek csak fokozatosan tárulnak fel. A Marillion ezúttal is mondanivalóban gazdag, változatos albumot készített, amely annak ellenére, hogy zeneileg nem kínál forradalmian újat, ismét felmutat néhány eddig kihasználatlan ötletet, amelyek lenyűgözik majd minden rajongójukat. A szélesebb hallgatóság, illetve a mainstream zene hívei közül szinte biztosan most is elkerüli őket a figyelem, míg a progresszív rock rajongóinak többsége élvezettel hallgatja majd az albumot, amely újra megerősíti a Marillion státuszát: generációjuk egyik azon kevés zenekaraként, amely hosszú pályafutása ellenére zeneileg még mindig nem hagyott fel a fejlődéssel.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Mark Kelly – billentyűk
Peter Trewavas – basszusgitár
Ian Mosley – dob & ütőhangszerek
Producer
Michael Hunter
Számlista
1. The Other Half (4:24)
2. See It Like A Baby (4:29)
3. Thank You, Whoever You Are (4:42)
4. Most Toys (2:44)
5. Somewhere Else (7:46)
6. Voice From The Past (6:12)
7. No Such Thing (3:58)
8. The Wound (7:11)
9. The Last Century For Man (5:26)
10. Faith (4:09)
Az album hossza: 52:00
