Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Morse, Neal
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 4/5
Neal Morse megállíthatatlan munkamániás, és mióta a modern progresszív ikonoknak számító Spock’s Beard-del töltött sikeres zenei pályát felcserélte a szinte még sikeresebb szólókarrierre, hogy alaposabban foglalkozhasson a „mindent látó és mindent tudóval” való szembenézéssel, akinek a zenéjén keresztül hálás ódákat zeng (ezek a szövegek költőiség szempontjából ízlés, illetve vallási meggyőződés kérdései), miután állítólag „megtalálta önmagát”. Így az elmúlt években szinte megállás nélkül jönnek tőle a kiváló szólóalbumok (még ha vallásos témákkal átitatva is), amelyek semmivel sem maradnak el a Spock’s Beard-es korszakának többsége mögött. Neal a „Testimony” (2003) című lemezzel indította diadalmas szóló-sorozatát, amelyet hasonlóan sikeres stílusban követett a legalább ennyire lenyűgöző „One” (2004) és a „?” (2005).
Neal jelenleg porondon lévő albuma – amelynek borítója tőle meglehetősen szokatlan, elég komor kép egy fizikai munkát végző bencés szerzetesről – a „Sola Scriptura” címet viseli, ami nagyjából annyit tesz: „egyedül a Biblia” (vagy valami ilyesmi). Ez azt hirdetné, hogy egyedül a hit személyes ereje számít, nem pedig azok, akik a nevében prédikálnak. Valószínűleg nem kell külön hangsúlyozni, hogy koncepcióalbumról van szó, amely elsősorban a történelemben reformáció néven ismertté vált vallási mozgalom körüli eseményeknek szenteli magát. Már a lemez nyitánya, a tipikusan neali epikus remekmű, a „The Door” pontosabban megmutatja, mire gondolt Neal. Egészséges kritika ez a katolikus egyházzal szemben, amely annak idején jól megszolgálta a nép tömeges butaságát, főleg a késő középkorban, amikor a búcsúcédulák és az egyházi hivatalok árusításával a megrémült, istenfélő lelkek rovására perverz fényűzésben élt, és bizony kevéssé tartotta magát az önjelölt isteni helytartói szerephez, amely engedelmességet és szegénységet írt volna elő. Ez azonban csak egy része Neal egyházkritikájának, amely a szövegek többségében megjelenik. Neal persze nem a katolikus vallást bírálja, hanem azt hangsúlyozza, hogy az egyén hitének ereje a fontos, nem pedig az egyház, amely többnyire az ő nevében gazdagodik. Mondhatni, Neal csendben szimpatizál a protestantizmussal, mint a keresztény vallások legjobbikával, vagy legalábbis a legkevésbé rosszikával, ami minden bizonnyal összefügg a saját vallási meggyőződésével. A többi szöveg tipikusan Neal-es, szokásosan émelyítő, meglehetősen patetikus hangvételű, és a magasságban lakozó úr dicsőítésének szentelődik. Ez egyrészt a hívők többségét bizonyára lelkesíteni fogja, de a „pogányok” közül is néhányan itt-ott találnak majd benne hasznos életbölcsességet; én magam pedig a legkevésbé sem foglalkozom a személyes és vallási meggyőződésével, amíg továbbra is ilyen minőségi zenét csinál.
Ami magát a zenét illeti, már az is örömteli és megkönnyebbítő, hogy miután a 2005-ben és 2006-ban „Worship Sessions” néven megjelent felvételeken kicsit égette magát, és átmenetileg elvesztette a kapcsolatot a progresszív rockkal, újra egy rendes, epikus léptékű progresszív albummal tér vissza, ahogy megszoktuk tőle. A zene tehát a szokásos módon kiváló, de ne várj tőle semmi igazán újat. Neal ragaszkodik a bevált receptjéhez. Ez azt jelenti, hogy a bombasztikus hangszerelések sikeresen összhangban állnak a számos ritmus- és hangulatváltással, amelyek a legjobban mind a három, több mint 15 perces, több szakaszra osztott eposzban érvényesülnek. A (jól) ismert zenészek közül a már állandónak számító basszusgitáros, Randy George mellett ismét itt van a dobos „vadállat”, Mike Portnoy (Dream Theater és egy halom különféle mellékprojekt), aki szokás szerint nem fukarkodik a dobos-orgiáival. Paul Gilbert (Mr. Big, Racer X, szóló), a rendkívül nagyra becsült gitárvirtuóz, akit szintén nem kell külön bemutatni, ezúttal a gitárbetéteket vállalta. Gilbert szerencsére egyáltalán nem esik bele holmi hosszas szólóexpóba, amely mérhetetlen egóját igazolná, hanem szépen összehangolja a gitárjátékát Neal ötleteivel. Ő pedig természetesen továbbra is igazi mester a billentyűk és az ének terén. Az album egyébként összességében valamivel kevésbé szimfonikus, mint amit tőle megszoktam. Kicsit több a prog metalos futam is, aminek főleg azok fognak örülni, akik véletlenül úgy gondolják, hogy Neal a „magasabb instanciával” való közeli találkozása után elpuhult. Ennek ellenére végig sikerül neki eredményesen lavíroznia a két hangzásvilág között, amelyek együtt adják azt a felismerhető Morse-stílust.
A „The Door” fenséges billentyűhangokkal nyit, amit lendületes szakasz követ: a dob és a gitár összjátéka a két fent említett technikai mester jóvoltából. Ez persze csak a bemelegítés ahhoz képest, ami jön. Miután megszólal Neal védjegyének számító éneke és egy szellemes hammondorgona-szóló, olyan részbe érkezünk, amelynek refrénje kissé az ABBA stílusában szól. Ezt egy terjedelmes heavy szakasz követi, amely nagyon emlékeztet Portnoy mellékprojektjének, a Liquid Tension Experimentnek néhány munkájára. Jön egy atmoszférikus, billentyűs rész, amely ugrándozó dallamot teremt, ezt pedig egy kiváló gitárszóló gazdagítja, amely sikeresen utánozza a hegedű hangját. Az utolsó szakaszban blues-os beütésű futam és rendkívül ugrándozó refrén következik. A teljes szerzemény hangulata itt éri el a csúcspontját, és felkészít a lezárásra. Amikor már úgy tűnik, hogy vége, megérkezik egy kiváló, rétegzett gitárszóló, Gilbert védjegyes stílusában.
A „The Conflict” tüzes gitárral és Neal énekével nyit, amely ebben a számban helyenként, hangszínét tekintve időnként John Lennonra hajaz. A szellemes futam átmegy egy nagyon szép zongorás és ütős szakaszba, lenyűgöző énekkel. A szerzemény egyes részei ismét a Morse-féle Spock’s Beard-korszak legjobb idejét idézik. A billentyűk gyakran átveszik a főszerepet. A több-kevesebb energiájú szakaszok számos váltakozása után megjelenik egy nyugodt, balladás rész, amelynek legfőbb erénye a szép akusztikusgitár-futam. A csúcspont valahol a szerzemény közepén jön, amikor egy nagyon jó, latinos fűszerezésű rész következik kiváló gitárjátékkal. A billentyűk aztán újra keményebb szakaszt vezetnek be. Jön a refrén, amely már az előző szólóalbumok Morse-féle keresztény vallomásaira is jellemző volt. A zárásban még egy jazzes fűszerezésű gitárszakasz érkezik, valahol Santana stílusában, érzelmes énekkel megspékelve. Egészen a végén pedig visszatér az alapdallam, amely még néhányszor megismétlődik.
A „Heaven In My Heart” bár messze a legegyszerűbb és legrövidebb darab az egész lemezen, azért nem eldobnivaló. Egy nagyon szép, korántsem patetikus zongorás ballada zenekari hangszerelésekkel, amely az album egyik érzelmi csúcspontját adja.
A lemez talán legjobb darabja viszont a záró eposz, a „The Conclusion”, amely hatalmas dob- és basszusritmussal nyit, ami hamar átcsap Morse billentyűs mestermunkáinak tüzes szakaszába. A szerzemény hangulata hamarosan igencsak drámaivá, szinte tragikussá válik. Ekkor érkezik az érzelmes ének és a zongora, majd a refrén, amelyet több mint nyilvánvalóan a Spock’s Beard „Long Time Suffering” (Snow, 2002) című klasszikusa ihletett, ha nem egyenesen onnan vette át. Közvetlenül a vége előtt pedig jön egy szakasz és hangulat, amely a Marillion „White Russian” (Clutching At Straws, 1987) klasszikusát idézi. A vége felé a dal rendkívül nyugodttá válik, és szép dallamokra épül, amelyek egészen a lezárásig fokozódnak, amit törékeny gitárjáték zár le.
Zárásként elkerülhetetlen a megállapítás, hogy a „Sola Scriptura” megint egy fantasztikus album, és nem túlzok, ha azt mondom, talán a legjobb Morse eddigi szólókarrierjében. A fickónak ismét sikerült összekotyvasztania a változatos dallamok, harmóniák, ritmus- és hangulatváltások, a drámai és feszült prog metalos futamok, valamint az áradó, álomszerű prog rockos szakaszok rendkívül hatásos és igen ízletes keverékét. Az egész album hangzása hihetetlenül dinamikus, és a teljes zenészgárda úgy szól, mint egy kisebb zenekar. A több mint egy órányi Portnoy-féle dobos-orgia Gilbert gitáros fantasztikumával, Randy George lelkesítő basszusgitár-játékával és a mester védjegyes billentyűivel együtt elegendő ok arra, hogy a „Sola Scriptura” Morse pályájának újabb kiemelkedő teljesítménye legyen, amellyel könnyedén bekerül a progresszív rock legjobb szólóelőadóinak szűk körébe. Mégsem szabad szó nélkül hagyni az album kevésbé lelkesítő oldalait sem, hiszen ismét jelen vannak benne az önmásolás egyes elemei a korábbi alkotásokból, de ugyanakkor azt is érdemes észben tartani, hogy Neal Morse mindig is csak Neal Morse-ként fog szólni, még manapság is, amikor rendkívül nehéz eredetien szólni. Egyeseket idegesíthet Portnoy dobos-orgiája is, amely néha hajlamos kissé ismétlődővé válni. Ezek azonban igazi, alig észrevehető apróságok, amelyek semmit sem vonnak le Morse pályájának ezen negyedik mestermunkájának főbb erényeiből, amely valódi csemege a szimfonikus prog rock minden elkötelezett rajongójának, hívőnek és hitetlennek egyaránt.
Felállás
Neal Morse – ének, billentyűk
Paul Gilbert – gitár
Randy George – basszusgitár
Mike Portnoy – dob
Produkció
Neal Morse
Számlista
1. The Door (29:14)
2. The Conflict (25:00)
3. Heaven In My Heart (5:11)
4. The Conclusion (16:34)
Az album játékideje: 65:59
