Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arcadia
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 1985
Játékidő: 43:36
Értékelés: 5/5
Az Arcadia egy mellékprojekt volt, amelyet 1985-ben alapított az újromantikus hősök, a Duran Duran három tagja – Simon Le Bon énekes, Nick Rhodes billentyűs és Roger Taylor dobos. Miközben Andy és John Taylor, a klasszikus Duran Duran-felállás másik két tagja a Power Station nevű szupergrupban próbálgatta magát, amely többnyire kemény rockos és funkos hangzásra esküdött, az előbb említett három cimbora úgy döntött, hogy feltérképezi az újromantikus dallamvilág tágabb horizontjait, és némi kísérletezőbb, art rockos báj is kerül bele. Az Arcadia tehát sok szempontból a hagyományos Duran Duran-hangzás továbbfejlesztése volt, de ez korántsem jelenti azt, hogy attól, hogy elkezdtek behatóbban új zenei területeket kutatni, ez az egy kicsit más irány kevésbé lett volna érdekes a szélesebb tömegeknek, akik amúgy a pop rockra esküdtek.
A „So Red the Rose” számainak többségén jól látszik, hogy a zenekar tagjai olyan terepekre merészkedtek, amelyekre a Duran Duran név alatt nem mertek volna, hiszen akkor komoly kereskedelmi bukást kockáztattak volna. Annak ellenére, hogy az album erőteljesen art rockos töltetű, az elektropop, az ambient, a jazz és még a világzene elemeinek széles palettájával, platinalemez lett, és az „Election Day”, „The Promise”, „The Flame”, „El Diablo” és „Goodbye Is Forever” révén négy slágerszinglit is hozott nekik. Az egyetlen Arcadia-kislemez, amely nem tudott felkerülni a slágerlistákra, a „Say the Word” volt, amely a „Playing for Keeps” című film zenéjének részeként jelent meg.
Az albumon érződik számos remek, többnyire legendás vendégzenész közreműködése, mint David Gilmour gitáros-énekes (Pink Floyd), Sting énekes-basszusgitáros (ex-The Police), Herbie Hancock billentyűs (ex-Miles Davis), Carlos Alomar gitáros (leginkább a David Bowie-val való együttműködéséről ismert), Grace Jones énekesnő, Andy Mackay szaxofonos (Roxy Music) és Mark Egan basszusgitáros (leginkább a Pat Metheny Groupban való munkájáról ismert). Utóbbi a fretless basszusgitáron játszott érzékeny játékával különösen a „The Promise”, az „El Diablo” és a „Lady Ice” című számokon villan, vagyis az album záró három dalán. Mindannyian „hibásak” azért, hogy az album hangzása kivételesen gazdag és teltházas, hiszen mindegyikük a maga jellegzetes zenei hatásait viszi bele az újromantikus dallamvilágba.
Már a nyitó sláger, az „Election Day”, az album legismertebb dala, amely a mai napig élvezi a rádiók széles körű támogatását, számos különféle hangzásbeli fűszer elegye, amelyet az újhullámos romantikához adtak hozzá, amellyel Simon, Nick és Roger a nyolcvanas években a Duran Duran tagjaiként lenyűgözte a közönséget. Ez különösen igaz Andy Mackay szaxofonbetéteire, amelyekkel a dalba jókora adag Roxy Music-os pompát visz. A akkoriban népszerű és provokatív Grace Jones arrogánsan csengő narrációja pedig még nagyobb fokú glamúrt ad hozzá. A refrén a Duran Duran aranykori hagyományainak megfelelően könnyedén bemászik a fülbe, miközben Rhodes szintetizátoros hangszíneinek széles választéka kulcsfontosságú ahhoz az újromantikus dallamvilághoz, amely hallgatók seregeit hozta a zenéjüknek.
A „Keep Me in the Dark” is szemérmetlenül kacérkodik art rockos elemekkel, amilyeneket egy Japan sem szégyellne, ami különösen igaz az elágazó elektronikus mintákkal való kísérletezésre, amelyeken keresztül Le Bon ezúttal kissé paranoid éneke vezet. A valamivel általában vidámabb, de a refrénben szintén kifejezetten melankolikus „Goodbye Is Forever” funk- és dance-elemekkel van átszőve. A háttérben szépen hömpölyögnek a hatalmas, szintetizátorokra épülő ambient függönyök, tovább fokozva ennek a kiváló számnak a rendkívüli melodrámaiságát.
A titokzatos „The Flame” az újhullámos kifinomultság újabb példája dance-elemekkel, ahol a fenséges refrén a ravasz ütőshangszeres szókincs révén okosan újra és újra az előtérbe tör. A „Missing” rejtélyes ballada lazán szóló szaxofonbetétekkel a háttérben, és afféle csendes pillanat, ha nem egyenesen felvezetés az album záró szakaszához. Nehéz elhinni, ha ekkora általános minőségről van szó az egyes számok esetében, de mindez még csak bemelegítés volt az album legjobb dala előtt.
A „Rose Arcana” című rövid instrumentális után, amelyben ambient-elektronikus hangok uralkodnak, ugyanis hihetetlenül összeszokott és lédús fretless basszusvonalon át érkezik az ultraromantikus mestermű, a „The Promise”, amely az art rockos-ambient tökély első osztályú példája. Ez az örökzöld műalkotás minden hangzásbeli szempontból annyira kidolgozott, hogy még az olyan merész állítást sem lehet megcáfolni, hogy egyszerűen a pályafutásuk legjobb alkotása. Ez akkor is igaz, ha a Duran Duran neve alatt adták volna ki. Minden rajta, az első másodperctől az utolsóig, tiszta tökély, miközben az ambient egyensúly a központi dallam és a kísérletező betétek között olyan csúcsszintű, hogy két évtizeddel később is ámulatba ejti a legigényesebb zenei gourmand-okat. Az előtérben egy groove-os, mégis érzékeny fretless basszusvonal húzódik, amely összeköti az elágazó ambient függönyöket és a ravasz elektronikus mintákat, amelyek melankolikusan hömpölyögnek a háttérben. Az egész az epikus refrénben csúcsosodik ki, amikor Le Bonhoz a kísérő vokálharmóniában csatlakozik Sting úr. Ehhez jönnek még Gilmour slide gitárjának síró hangjai, amelyek a szaxofon segítségével tovább fokozzák a lenyűgöző romantikát és melankóliát, több mint nyilvánvaló kelta beütéssel. A végeredmény minden idők egyik legjobb rockszáma, amely sajnos még ma is bűnösen méltatlan figyelmen kívül marad. Ezen a csúcson után még két kiváló és teljesen egyedi dal következik.
Az első közülük a latinos dallamvilággal átitatott sláger, az „El Diablo”, amelyben a világzene elemeivel játszanak, erről legjobban a huncut hegedű és az andoki furulyák vidám hangja tanúskodik. Itt is lenyűgöz az Arcadia a csábító-hipnotikus refrénnel, amelyet az akusztikus gitár és a perui furulyák latinos dallamvilága ültet el. Itt egy szép példáról beszélhetünk az innovációra, és a pop rock és a világzene elemei sikeres összeolvasztásának egyik első példájára. A záró „Lady Ice” a „The Promise”-hoz hasonlóan, több mint hét perces hosszával az album újabb art rockos csúcspontja. A hosszabb ambient bevezető a szintetizátorok fémes-elektronikus hangzására építve idővel melankolikus, rendkívül törékeny dallammá alakul át, vigasztalhatatlan refrénnel. Erre az art rock és az új hullám kiváló hibridjére talán az a legjobb leírás, hogy úgy szól, mintha a Duran Duran, a Japan és a Roxy Music tagjait egy szobába zárták volna.
A „So Red the Rose” az újromantikus kidolgozottság egyedülálló példája és lenyűgöző továbbfejlesztése a megszokott Duran Duran-szókincsnek, ahol az új hullám és az art rock harmonikusan fog kezet egymással, de sajnos túl gyakran elfeledett mestermű, amikor a nyolcvanas évek legjobb albumairól esik szó. Simon Le Bon egy különleges alkalommal azt nyilatkozta, hogy az Arcadia volt a legpompázatosabb projekt, amelyben valaha részt vett, ami csupán saját képességeibe vetett bizalmatlanságának kifejezése volt, a beszűkült látókör bizonyítéka, és az egyik fő oka annak, hogy Arcadiaként csak egy albumot adtak ki. Mindenesetre ez a legjobb album, amelyet a Duran Duran sosem készített, és amely figyelmet érdemel azok részéről is, akik az új hullámnál és a pop rocknál inkább az art rockra esküsznek. Arról, hogy manapság létezzen olyan pop rock zenekar, amely olyan albumokkal, amelyektől tömegesen nyálaznak a tinilányok és tinifiúk, egyszerre uralná a slágerlistákat, és „szabadidejében” kiadna csúcsminőségű art rock albumokat is, amelyektől minden generáció zenei gourmand-jai megnyalnák a szájukat, természetesen csak álmodni lehet.
Felállás
Simon Le Bon – ének
Nick Rhodes – billentyűs hangszerek
Roger Taylor – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Sting – ének
Grace Jones – ének
David Gilmour – gitár
Carlos Alomar – gitár
Herbie Hancock – billentyűs hangszerek
Andy Mackay – szaxofon
Mark Egan – basszusgitár
David Van Tieghem – dobok és ütőhangszerek
Rafael DeJesus – dobok és ütőhangszerek
Steve Jordan – dobok és ütőhangszerek
Wendel Jr. – dobprogramozás
Jean-Claude Dubois – hárfa
Masami Tsuchiya – hegedű
Pierre Defay – hegedű
Produkció
Alex Sadkin és Arcadia
Számlista
1. Election Day
2. Keep Me in the Dark
3. Goodbye Is Forever
4. The Flame
5. Missing
6. Rose Arcana
7. The Promise
8. El Diablo
9. Lady Ice
