Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Rush
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 4/5
Mint általában, a kanadai szent háromság – az art rock (fél)gömbjeinek képviselői, a progresszív rock történetének néhány legmerészebb és legfejlettebb alkotásának megalkotói – minden új albuma különleges jubileum, amelyet a progresszív dallamok és ütős hangzások rajongói általában türelmetlen lelkesedéssel várnak. Bár a Rush már régen (és igencsak határozottan) hátat fordított a komplex progresszív eposzoknak, minden új lemezüket a kiszámíthatatlanság és a magas szintű hangulati világ ígéreteként várták. A „Snakes & Arrows” a 18. stúdióalbumuk, amelyet régi rajongójuk, Nick Raskulinecz (Velvet Revolver, Foo Fighters stb.) producerkedett. Közreműködése a zenekar történetének egyik legjobb produkcióját eredményezte, és ebből a szempontból óriásit lépett előre a zeneileg ugyan lenyűgöző, de produkciós szempontból rendkívül sántító elődhöz, a „Vapor Trails”-hez (2002) képest. Utóbbi roppant fontos lemez volt a zenekarnak, hiszen annak ellenére, hogy Neil személyes tragédiája – rövid időn belül elvesztette a feleségét és a lányát – miatt a Rush jövője hajszálon függött, bebizonyította: a zenekar a látszólag leküzdhetetlen akadályokat is képes legyőzni, és csökkenő lendület nélkül folytatni zenei küldetését az új évezredben is. Az album hihetetlen energia, dinamika és ütőerő keveréke volt, tele az emberi tévelygések iránti leplezetlen düh valóságos kitöréseivel. Neil, akinek a kivételes dobtudás mellett kiváló érzéke van a szövegíráshoz, ekkor addigi legszemélyesebb és legelkötelezettebb szövegei közül kínált néhányat, amelyekre a személyes tragédia mellett az akkori külső események (például a 11/9) is hatással voltak, és ezek formálták az album „dühös” hangulatát.
Lírai szempontból a „Snakes & Arrows” az elődje személyes és társadalmilag elkötelezett irányát folytatja. Neil szavai szerint az album címe egy ősi, azonos nevű buddhista játékból ered, éppúgy, mint a gyerekjátékból, a „csúszdák és létrák” játékából. Központi üzenete, és a legtöbb szöveg fő témája a vallások és a háborúk végzetes összefonódása, amelyek – mint a történelemből tudjuk – túl gyakran válnak az emberi szenvedés és tévelygés fő forrásává. Zeneileg is a „Snakes & Arrows” az elődje kemény hangzását és meglehetősen közvetlen megközelítését viszi tovább. Ezúttal egy fontos változással: különösen nagy hangsúlyt kap Alex gitárja, az elektromos és az akusztikus egyaránt. Ebben a tekintetben az album az elejétől a végéig ragyog. A Rush régen nem hagyott ekkora teret Alex gitáros mesterműveinek (az elektromos és az akusztikus gitár kombinációja iránti minden eddiginél nagyobb elköteleződésének fő oka állítólag a David Gilmourral való találkozás volt). Az album összességében meglehetősen egységesen szól, kirívó favoritok nélkül, a ritka gyengébb pillanatok pedig az új ötletek enyhe hiányára utalnak. Akik véletlenül arra számítottak, hogy a Rush visszatér komplex, dinamikus progresszív eposzaihoz vagy a szintikkel átitatott hangzáshoz, amely főleg a 80-as években jellemezte a zenéjük nagy részét, azoknak bizony meg kell barátkozniuk a ténnyel, hogy a zenekar már réges-régen felhagyott minden „visszatérés a múltba” szándékkal. Előttünk áll tehát egy újabb hard rock beállítottságú lemez, amelyet elsősorban az energikus gitárriffek és az ultrafeszült ritmus jellemez, az pedig továbbra is lenyűgöző módon Geddy sokrétű basszusának és Neil elképesztő dobdinamikájának hagyományos párosán alapul.
A nyitó „Far Cry”, amely kislemezként is megjelent, az album számai közül a leginkább hasonlít valamelyik régebbi darabra. Tartalmazza a klasszikus Rush-hangzást és a zenekar minden hagyományos jegyét: a nagyon jó, szétszórt bevezetőtől, amelyben fokozatosan lép be az akusztikus és az elektromos gitár, a doromboló basszuson át Neil klasszikus, dinamikus dobsorozataiig. Geddy fanyar hangszínével még mindig az „igazi”, és a szövegek vokális interpretációja szokás szerint rendkívül átélt. Sokakat el fog varázsolni a „Hemispheres” (1978) egyik fő témájának rövidebb visszaidézése is, amely azonban gyorsan, egy sötét hard rock riffen keresztül átvált egy másik, egyenesebb irányba. Alex gitárja olajozottan szalad, és remekül összehangolódik Neil cintányérjátékával, amely Geddy énekét gyakran a megszokott regiszter fölé kényszeríti (de a zenekar korai éveinek legendás visításait felejtsd el). A számot szilárd refrén és dallamosság is jellemzi. Azt mondhatom, hogy jó és nagyon biztató felvezetése az albumnak, amely megmutatja: a Rush még átkozottul is él.
Az „Armor And Sword”, amely egyebek mellett instrumentális reprízt is tartalmaz, egyszerű, mégis hatásos cintányérütésekkel, vicsorgó gitárral és kiágazó basszusvonallal nyit, amely kissé valamelyik King Crimson-klasszikusra emlékeztet a „Larks’ Tongues In Aspic” vagy a „Red” korszakából. A fő meglepetést a dallamos akusztikus gitár szolgáltatja, amely az első versszak előtt lép be. A kemény hangzás végig szépen teret hagy a dallamnak. Alex a végén egy szép szólóval zár. Szilárd alkotás, amelynek szövege a mélyen belénk ivódott meggyőződések körül forog: ezeket gyerekként szívjuk magunkba (a páncél), felnőttként pedig gyakran fegyverhez (a kard) vezetnek – ez ismét a vallásokat mint a háborúk egyik fő okát és a vallási fundamentalizmust célozza.
A „Working Them Angels” fő ihletforrása Neil „Traveling Music” című novellája, amelyben a szerző azt írja le, hogyan teszi próbára folyton a szerencséjét egy olyan életstílussal, ami gyakran a borotvaélen táncolással ér fel (főleg a motoros kalandjai). Látszólag rendkívül átlagos szerzemény, piszkos hangzással, amelyet elsősorban Alex gitárja húz felfelé – végig remekül vált elektromos és akusztikus között –, no meg egy jó refrén. Az ötlethiány első jele, amiből az albumon van egy-két darab, és amit a Rush főként kiváló technikai tudásával és egymás közti dinamikájával foltoz be.
A „The Larger Bowl” szerintem az album egyik gyengébb darabja. Neil szövege köré épül, amelyben a szavak sorrendje folyton az ellenkező irányban tér vissza önmagába. Csak akusztikus gitárral és Geddy énekével indul, majd a dobok belépésével lassan építi a hangulatot. A hangok, a finomak és a keményebbek egyaránt, lassan összeolvadnak. Kicsit több dinamikát hoz egy rövidebb Alex-szóló, de a szám, az igen élő hangzás ellenére is, semmiképp sem képes életre kelni.
A „Spindrift” sokkal feltűnőbb alkotás, amely a „Far Cry”-hoz hasonlóan épül fel, de annál keményebb hangzás és néhány érdekes fordulat jellemzi. A sötét gitáros bevezetőt érdekes dallamok és kiágazó ritmusok követik, valamint az elektromos és az akusztikus gitár kiváló váltakozása.
A „The Main Monkey Business” az album első instrumentálisa. Az érdekes nyitóriff és a billentyűk hozzáadása az utóbbi évek egyik legjobb instrumentálisát vetíti előre. Rendkívül intenzív szám, amely rengeteg érdekes fordulatával lelkesíteni fogja mindazokat, akik az elmúlt években hiányolták a zenekar hangzásából a progresszívebb irányokat, a súlyos metalhangzások híveit pedig szintén. Alex ismét kivételesen hatásosan úszik a gyönyörű akusztikus dallamok és a nyers riffek között, miközben Neil ezúttal igen hatásosan játszik masszív dobfelszerelésén. Geddy basszusa a hihetetlen dinamikán és energián hasít keresztül, amely az album egyik csúcspontját járja át.
A „The Way the Wind Blows” az album egyik legérdekesebb darabja, amely stílusbeli meglepetések sorával rukkol elő. A blueszos színezetű bevezető után a Rush a hard rock dallamok saját formáját kínálja, amely részben megsejteti néhány gyökerüket. Geddy itt az album egyik legjobb vokális teljesítményét nyújtja. Kissé paranoid, mégis emelkedett éneke mélyen illeszkedik a szöveghez, amelynek refrénje kissé a „Test For Echo” (1996) című albumról ismert „Driven”-re emlékeztet. A szöveg ismét a vallások és a háborúk végzetes összefonódását tálalja.
Azt, hogy Alex hosszú évek után újra rendkívül lelkesen fordult az akusztikus gitár felé, a rövid instrumentális „Hope” mutatja meg a legszebben, amely olyasmivel szolgál, amivel már jó ideje nem kényeztettek minket. Alex tizenkéthúros akusztikus gitáron játszott szólója egy nagyon szép, enyhén középkori témát tartalmaz. Megint valami más, ami egy adag frissességet hoz az albumra.
A „Faithless” egy újabb szilárd szerzemény, refrénje kissé a „Roll The Bones” (1991) albumról ismert „Ghost Of A
Chance”-re emlékeztet. Itt ismét a klasszikus Rush-sal van dolgunk, azzal az egyedi stílussal, ahol a két ritmushangszer, a gitár és az ének közti kivételes dinamika a billentyűs háttér segítségével rendkívül gazdag, lebilincselő hangfalat épít. Ezúttal is sikerült intelligens módon beépíteniük némi billentyűs díszítést, amely az akusztikus gitár segítségével szépen gondoskodik a hangulatok váltakozásáról. A progresszív Rush rajongói itt újra megkapják a magukét.
A „Bravest Face” pedig egyike azoknak a meglehetősen érdekes daraboknak, amelyek összességében nem érik el a kívánt hatást, pedig először sokat ígérnek. Mégis tetszeni fog mindazoknak, akik a zenéjük modernebb irányait támogatják, illetve azoknak a zenekaroknak a hatását, amelyek éppen a Rushnak köszönhetik a létezésüket (elsősorban a Porcupine Tree jut eszembe), mert elég sok elemet tartalmaz az úgynevezett modern progból.
A „Good News First” hard rock beállítottságú szerzemény, nagyobb meglepetések nélkül. Általában azt az irányt követi, amelyet már az előző két album óta ápolnak. A gitár kiváló használata és a remek vokális harmóniák mellett a háttérben Geddy mellotronjának művészi hátterét is hallhatjuk (dicséretes döntés, hogy ezt használták!).
Az album utolsó instrumentálisa, a „Malignant Narcissism” az album egyik legjobb pillanatát kínálja, és Neil szavai szerint egy terrorista agyának szimbolikus keresztmetszete. Ezt a paranoid hangulatot rendkívül hatásosan idézik meg, elsősorban a sikoltó gitárral, a mély basszushanggal és Neil dobos „mészárlásaival”. Ezúttal is csempésztek bele egy csipetnyi billentyűt. A kísérlet sikerült, és a szám a korlátozott játékidő ellenére is képes egyesíteni az intenzitást és a nyers energiát.
Az albumot a „We Hold On” zárja, amely jelentőségteljes, bátorító címével szép és kielégítő lezárás. A szöveg mindazokra az akadályokra vonatkozik, amelyekkel az ember a mindennapjaiban szembenéz. Egyúttal megvan benne az a klasszikus, „himnuszos” hangulatuk, ahol a durva
gitárt és a masszív dobokon játszott dinamikus átmeneteket végig szépen köti össze Geddy basszusa és éneke, amely gondoskodik arról, hogy ne alakuljon ki általános instrumentális káosz.
A „Snakes & Arrows” összességében egy újabb nagyon jó album, amely minden újabb hallgatással egyre jobb, és bizonyítja, hogy a Rush még mindig tele van élettel, még ha távol is áll a múlt mesterműveitől, és nem hibátlan. Fő gyengéje az egyes motívumok túlzott ismétlődése, ami arról tanúskodik, hogy bizony meg kell békélnünk a ténnyel: a Rush is a „kiengedett” ötletei zömét már rég elhasználta. Ennek ellenére ismét bebizonyították, hogy sokkal élőbbek, mint kortársaik túlnyomó többsége. Ha eltekintek az „meglepetésfaktor” hiányától, ez egy újabb minőségi termék, amely elsősorban Alex gitárjátékának és a keményebb dallamoknak minden rajongóját le fogja nyűgözni (egyik korábbi albumukon sem használt ennyi akusztikus gitárt). A Rush ebből a szempontból még mindig minden tekintetben ragyog, és még ma is nyíltan kinevetheti az összes modern progresszív metalost, akik esetleg megkockáztatják, hogy tagadják az örökségüket. Bár nincs benne az elődje nyers energiája, a „Snakes & Arrows”-t sokkal dinamikusabb, lélegzőbb hangzás és néhány nagyon is üdvözlendő ötlet jellemzi. A Rush tehát azok kritikái ellenére, akik már réges-rég leírták őket az aktuális progresszív rock újítók első ligájából, még mindig egy jól megolajozott gépezet, amely folyamatosan előre halad, és nem tér vissza hátra.
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, basszuspedál, mellotron
Alex Lifeson – hat & tizenkéthúros gitár, mandola, mandolin, bouzouki
Neil Peart – dobok, cintányérok, elektronikus ütőhangszerek, tamburin
Produkció
Nick Raskulinecz és a Rush
Számlista
1. Far Cry (5:21)
2. Armor And Sword (6:36)
3. Workin’ Them Angels (4:47)
4. The Larger Bowl (4:07)
5. Spindrift (5:24)
6. The Main Monkey Business (instrumentális)(6:01)
7. The Way The Wind Blows (6:28)
8. Hope (instrumentális 2:02)
9. Faithless (5:31)
10. Bravest Face (5:12)
11. Good News First (4:51)
12. Malignant Narcissism (instrumentális 2:17)
13. We Hold On (4:13)
Az album hossza: 62:50
