Fegyelem ljubljanai módra

Alig több mint két hete a ljubljanai Cvetličarna falait a szerb avantgárd drum’n’bass rockerek, a Disciplin A Kitschme rázták meg, akik folytatták a Limited koncertsorozat provokatív estéinek sorát. Az alacsony frekvenciás zúgás és a robbanó dobok adagját az Eventim emberei hozták a fővárosba. A Partibrejkers-koncert sikere és a csaknem teltházas terem után a belgrádi triótól is hasonló sikerre számítottak, és a jegyeladás miatt megint dörzsölhették a kezüket, hiszen a terem a tervezett legfeljebb 800 jeggyel ismét elkelt. De haladjunk szépen sorjában.

A nap úgy indult, mint ennek a csodás májusnak minden napja. A délutáni órákra szóló előrejelzés kevésbé volt biztató, néhány csepp esőt ígért, de ez az elkötelezett, elszánt rockert, akinek szüksége van egy kis szentimentális múltba révedésre, semmiképp sem tántorította el. Valójában a Limited-sorozat eddigi koncertjei pontosan erről szóltak: szentimentális visszatérés a múltba, emlékek felidézése a régmúlt, pontosabban – a közelmúlt – történelméről. A Cvetličarna kapui ezúttal is nem sokkal fél kilenc után tárultak szélesre, és a látványra meg a söradagjára éhes tömeg beözönlött a félhomályos terembe. Néhány jugonosztalgikus sláger, egy kis beszélgetés az egyetemi évek haverjaival, és úgy 600, vagy kicsit több rajongó várta Dušan Kojić – Koja újabb megjelenését a két kísérőjével.

A nyolcvanas években ő határozta meg a jugoszláv post rock, és főleg az új hullám hangzását. A kilencvenes évek tektonikus elmozdulást hoztak. Gondolatilag és alkotói szempontból is. A balkáni vérengzés (és őrület) elől a Szigetországban keresett menedéket, és Nagy-Britanniában a Disciplina kičméből az angolul beszélő közönségnek szánt változat született. Koja ugyanis 1996-ban Londonban újraindította a Disciplin A Kitschme nevű zenekart, amely az underground dance-színtért kutatja, trance-szal kísérletezik, jungle hangzásokat csempész bele, mindezt pedig további modern technika, vagyis elektronika nélkül. A basszus az elsődleges fegyver, a drum’n’bass szerkezetet a dobok és a női ének egészíti ki. Acélos repertoárjukkal alaposan megfűtötték a ljubljanai tömeget is, amely a kezdeti melankólia után beleélte magát, és visszaidézte a jugoszláv új hullám, a funk és a punk jó öreg idejét. A koncertet a „Svi za mnom” című számmal nyitották, majd különböző korszakaik és lemezeik slágereivel folytatták (Najlepše pesmi, Najlepši zub na planetu dosade, Ove ruke nisu male 1). Ahogy bejelentették: a régi ismét találkozott az újjal. A mai Disciplin a kitschme a régi felállás tapasztalatára és az új energiára épít, amelyet a koncerteken oszt szét, függetlenül attól, hogy melyik nyelven adják elő a dalokat. Valójában elég nehéz volt megmondani, mit énekelnek, mert a mostani koncert hangzása minden volt, csak nem ragyogó. A basszus zúgása és a dobok vad ritmusa elnyomta Manja, a belgrádi fiatal lány törékeny hangját, aki hiába próbálta felülmúlni angol kolléganője hangterjedelmét (akivel Koja angliai tartózkodása alatt dolgozott együtt). A frontember posztjára pedig ismét visszatért – ki más, mint: Koja (a.k.a. Zeleni zub). A közönséggel való párbeszédben kissé visszafogottan adta elő a műsort, de a tömeget ez láthatóan nem zavarta. A nyitány utáni közöny valahol a szett felénél szétfoszlott, mint a szappanbuborék, így hamarosan már szinte rave-eufória tanúja voltam. Különleges csúcspont volt a „Političari virusi” kitörő változata, nekem személy szerint viszont a „Noize In Fashion”, a „Ti znaš da tvoja soba ima četiri ugla”, a „Zgodne kretnje” és a „Bedroom muzik” meghosszabbított változata simogatta kellemesebben a dobhártyámat. Határozottan groovy, de túl kevéssé körvonalazott ahhoz, hogy azt mondjam, ez a koncert a kedvenceim közé tartozik azok közül, amelyeken valaha jártam. Talán azért is, mert Koját cinikusan és szarkasztikusan a saját magabiztosságának talapzatára emelték, ahol nincs hely a közönségnek szóló köszönetnek, a közönség pedig ezúttal is fegyelmezett volt és fogékony a manipulációra. Szinte annyira, hogy az volt az érzésem, teljesen mindegy nekik, mi történik a színpadon. Pedig csak a statikusság zajlott, meg a harc a kétségbeejtő hanggal. A sorok között a meddő eredmények iránti közöny töltötte ki a gondolatokat. A ráhangolódási kísérletnek pedig hamar vége lett. Huszonöt szám után, egy végtelennek tűnő, igazi forma nélküli zajáradat végén jött a nagy finálé, rövid köszönet, kisebb skandálás után egy ráadás. Aztán „Fala lepo!”, és lelépés a színpadról. Felkapcsolják a fényeket, a szomjasak pedig az afterpartira vonulnak, ahol még néhány pohár sört elpusztíthattak, a másnapos fejfájásról meg úgyis kár szót vesztegetni…

Szervezés szempontjából a koncert magabiztosan, zökkenők nélkül zajlott le, amiért a szervezőket minden dicséret megilleti. A dicséretlista ezúttal kisebb darab jutott a hangmérnöknek, aki ügyetlenül és a Cvetličarnához szokatlanul az első számtól az utolsóig lemészárolta a hangzást, amiért határozottan taps jár – talán éppen ebben állt a lényeg… A Zeleni zub, Manja és Buca langyos érzést hagyott maga után, úttörő szerepük és kísérletezésük ellenére. Ebből az én ízlésemnek talán egy kicsit sok is volt. A „tiszta rock’n’roll” adagja szűkösebb volt, de hát tudjátok: ahány fül, annyi festő. Fogadni mernék, hogy én voltam az egyik a kevesek közül, aki ezt a koncertet inkább az emészthető, mint a látványos koncertek listájára tenné. Legközelebb inkább valahol délebbre nézem meg őket – az Exiten, egy jó adag maligánnal felfegyverkezve…