Előadó: Rush
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5
Hihetetlenül gyorsan telnek az évek. A „Rush In Rio” háromlemezes koncertalbum (2003, RockLine-recenzió ITT) még mintha tegnap jelent volna meg, és máris itt a legendás kanadai art rock zenekar új koncertdokumentuma, a „Snakes And Arrows Live”, amelyet 2007 októberében Hollandiában vettek fel, világturnéjuk európai szakaszán.
Az új koncertlemez megint teljesen más élmény, mint bármelyik eddigi hivatalosan kiadott Rush-koncertalbum. A Rush persze nem lenne Rush, ha nem tisztában lenne ezzel az újdonsággal. A zenekar szilárd vállalkozás, amely jól tudja, hogyan kell fejni a tehenét, miközben gondosan etetni is. A Rush az új turnéhoz természetesen az új stúdióalbum, a „Snakes And Arrows” (2007, RockLine-recenzió ITT) díszletvilágát és ikonográfiáját használta. A teljes színpad szimbolikusan nyilakkal és kígyókkal volt kidekorálva, még Neil Peart dobos fejfedőjéről sem hiányoztak. Teljesen új élmény a hatalmas háttérvásznon pörgetett filmek bemutatása is. A harmadik „apróság” pedig a zenekar frissen felfedezett hobbija, a csirkesütés, amely a „Vapour Trails” turné mosógépeit váltotta fel a színpadon.
Az apróságokkal végeztünk, térjünk végre a zenére. Az album a Limelight című számmal indul („Moving Pictures”, 1981), akárcsak (érdekes módon) az 1998-as „Different Stages” koncertalbum. Innentől kezdve viszont nehéz szorosabb párhuzamot találni a koncertalbumok között. A repertoárt alaposan átszellőztették. A dalok zömét ezúttal is a „Snakes And Arrows” számai adják, kilenc darab, de a klasszikusoktól így sem tudják elvenni az elsőbbséget. A Rush szereti az aktuális albumok új dalait, amelyeket a turnékon népszerűsít, általában egymás után, több blokkban lejátszani (kettesével vagy négyesével). Ezúttal a négyes sorozatot érdekes módon éppen félbevágja az első lemez vége a „Snakes And Arrows” egyik legjobb dalával, az Armor And Sword-del, a második lemez kezdete pedig a kataklizmikus Spindrift. Ez azt jelenti, hogy a koncert elején a Rush-klasszikusok domináltak, ami szomorú felismerés mindazoknak, akik a zenekar hetvenes évekbeli korai albumait favorizáljátok, hiszen a zenekar ezúttal a nyolcvanas éveknek adott elsőbbséget. A repertoárba még a „Hold Your Fire” (1987) is visszakerült a Mission című számmal. Az első lemez csúcspontjai a kompaktan összeszokott, ugyanakkor hihetetlen tűzzel előadott klasszikusok: Circumstances („Hemispheres”, 1979), Between The Wheels („Grace Under Pressure”, 1984), Entre Nous („Permanent Waves”, 1980) és Digital Man („Signals”, 1982). Ebbe a felhozatalba kiválóan illeszkedik az új albumról származó instrumentális mestermű, a Main Monkey Business, amelyben a srácok alaposan megmozgatják az izmaikat. Különösen ez a szám bizonyítja, hogy a Rush azon koncertzenekarok közé tartozik, amelyek stúdióanyaga igazi fényét csak élőben nyeri el. Ez az instrumentális szám ráadásul még ki is van nyújtva, és a Rush benne azt a pillanatot hozza el, amiért minden idők legnagyobb rockkoncert-előadói közé soroljuk őket. Itt közvetlenül egyesül a trió munkás kémiája, a rendkívüli egymás közötti kommunikáció és az, ahogyan érzékelik egymást a színpadon.
A két lemez hangzása teljesen más, mint a „Rush In Rio”-é. Bár a zenekar stadionban vette fel az albumot, ezúttal sokkal melegebb hangzást őriz. Különösen Geddy Lee hangja van jobban kiemelve a keverésben, ahogyan az alsóbb hangfekvések váza is, ami nagyobb otthonosság, közvetlenség és valóságszerűség érzetét kelti. A „Rush In Rio”-n a Rush a tömeg hatalmas zajának szárnyain szárnyalt, és ha megengedhetek magamnak egy kis túlzást, a „Rush In Rio” olyan, mintha az istenség megtestesülése lépne fel az őrült brazil rajongók előtt. Itt ez persze hiányzik. Az ok a nyugodt, jól ellátott holland közönség, amely természetesen egészen másként éli bele magát a Rush világába, és másként reagál a színpadi ingerekre. Más oldalról ez a légkör különösen a YYZ-nek tesz rosszat, amely ezúttal úgy szól, mintha a Rush egy garázsban próbálna, éppen az extatikus, többezer fős éneklés hiánya miatt, amelyet a közönségnek kellene hozzáadnia. Az érzelmi kitörések és a koncert minden intenzitásának zenei-atmoszferikus kiemelése terén a „Rush In Rio” egy jókora lépcsőfokkal magasabban áll a két album összevetésében.
Maguknak a daloknak az értelmezése is eltér a „Rush In Rio”-n hallottaktól: a Secret Touch a záró részben határozottan jobban elnyújtott, és gazdagabb Lifeson szólószlalomjával. Az album más pontjain is végig tanúi lehetünk Lifeson szólóinak annak a már megszokottan különleges jellegzetességének, amely a szólózás spontaneitásának érzetével lepi meg és varázsolja el a hallgatót. A zenekar életműve pedig minden új koncertlemezzel, mint mindig, egy új számmal gazdagodik. Peart dobszólójáról van szó, amely ezúttal is kifinomult technikát, kutató szellemességet és természetesen extravaganciát egyesít, gyakorlatilag minden dobos álma.
A második lemez nem rejt akkora meglepetéseket, mint az első, kivéve a fantasztikus klasszikus, a Subdivisions („Signals”, 1982) repertoárba való visszatérését a jellegzetes nyolcvanas évekbeli Oberheim-szintetizátorhanggal, amely élőben is kiemelkedő pecsétet nyom a dalra, aztán a Witch Hunt („Moving Pictures”, 1981) újabb különleges gyöngyszemét, és ráadásként mindazoknak, akik hiányoljátok a „2112” nyitányát, hiszen ezúttal nincs a műsorban, az A Passage To Bangkok-ot, ami viszont a régi Rush megszállottjainak nem lesz elég. Itt vannak a kötelezők: Natural Science, The Spirit Of Radio és a záró Tom Sawyer („Moving Pictures”, 1981), az a dal, amelyet a 2008-as kanadai jégkorong-világbajnokságon, az A-csoportban a szünetekben is játszottak, bár korántsem hat annyira bombasztikusan, mint a „Rush In Rio”-n, ahol a Rush ezzel nyit. A kritika arra is irányul, hogy a zenekar kitart két dal mellett a „Vapour Trails” (2002) című átlagos albumról, még ha a One Little Victory-val pirotechnikai effektussal térnek is vissza a színpadra (figyeljetek a szám bevezető durranására), és ezt a kettőt le lehetne cserélni bármelyik másik album bármelyik dalára, főleg a „Presto” utáni, a kilencvenes években felé elfelejtett albumok repertoárjából.
A Rush ezúttal még intenzívebben vágta ki a dalok közötti szüneteket és Geddy konferálásait, így sikerült az összes számot két lemezre belezsúfolni, mintegy 155 perc, azaz két óra 35 perc összhosszal. Ezzel 10 percet nyertek, mivel a koncert szünetek és megszakítások nélkül két óra és háromnegyed percig tartott, természetesen a Dreamline és a Far Cry közötti fél órás főszünetet leszámítva. Ettől az érzéstől a hallgató ezúttal meg van fosztva
A „Snakes And Arrows Live” összességében igazolja a trió elpusztíthatatlanságát. Egy új, másmilyen koncertalbumról van szó, amelynél a jobb/rosszabb szempontú minőségi összevetés meglehetősen helytelen, nagyrészt a nagyon megváltozott repertoár miatt. Az egész előadás ezúttal is 100%-ig Rush, mindenestül. A srácok az érléssel semmit sem veszítenek erőteljes tulajdonságaikból! A rockpionírok frissnek, szinte pajkosnak hatnak, inkább mint holmi húszévesek, és nem mint tiszteletre méltó múltú öregek! Ez a koncertlemez kötelező minden Rush-rajongónak és mindenkinek, aki tisztában van e zenekar egyedi karizmájának erejével, főleg amikor a színpadra lép, és olyan meggyőzően teremti meg azt az utánozhatatlan Rush-világot!
Felállás
Geddy Lee – ének, billentyűs hangszerek, basszusgitár
Alex Lifeson – gitár
Neil Peart – dobok
Számlista
CD 2.:
1. Limelight
2. Digital Man
3. Entre Nous
4. Mission
5. Freewill
6. Main Monkey Business
7. Larger Bowl
8. Secret Touch
9. Circumstances
10. Between The Wheels
11. Dreamline
12. Far Cry
13. Workin’ Them Angels
14. Armor And Sword
CD 2.:
1. Spindrift
2. Way The Wind Blows
3. Subdivisions
4. Natural Science
5. Witch Hunt
6. Malignant Narcissism – De Slagwerker
7. Hope
8. Distant Early Warning
9. Spirit Of Radio
10. Tom Sawyer
11. One Little Victory
12. Passage To Bangkok
13. YYZ
