Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Snakecharmer
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 58:12
Értékelés: 4/5
Mi sül ki abból, ha két egykori Whitesnake-es, Micky Moody és Neil Murray összeáll? A kérdésnek még nincs vége. Mi lesz, ha mellé teszel még egy régi vágású gitárost, Laurie Wisefieldet (Wishbone Ash, Tina Turner), aztán a Yeses Rick Wakeman fiát, Adam Wakemant (Ozzy Osbourne) a billentyűk mögé, továbbá a Magnum és a Thunder dobosát, Harry Jamest, az énekmikrofonhoz pedig odaállítod Chris Ouseyt (Heartland)? Se több, se kevesebb, mint egy szuperrock-banda. És se több, se kevesebb, mint egy olyan album, amilyenről David Coverdale csak álmodozhat. 1984 óta, ha nagyon pontosak akarunk lenni.
Előttünk áll hát nem egészen egy óra kivételes lendület, a várható kiindulópontok mentén, a klasszikus hard rock iskola alapsablonján, amelyet a Deep Purple, a Rainbow rakott le, a Whitesnake pedig utánuk erősített meg. Erős blueses gyökerekkel. Igen. Most is a leggyakrabban pont a Whitesnake nevébe fogunk beleütközni.
A „Snakecharmer” ugyanis olyan lemez, amely visszavisz a Whitesnake alkotói korszakába, a hetvenes évek végére, a nyolcvanasok elejére. Az „Love Hunter”, a „Ready ‘N Willing” albumok idejébe. Milyen otthonosan szól mindez. Nincs mit tagadni. Micky Moody gitárjának varázsa egyedi, pecsétes, összetéveszthetetlen, szinte azonnal felismerhető, és ami a lényeg: végtelenül fertőző és határtalanul hallgatható marad. Egy árnyalatnyi rozsda sem tapadt a gitárguru finom játékára. A lágysága, a blueszos, keményen erotikus nemesség és a félakusztikus hangzás kifinomult elegye párját ritkítja a bolygón, és leplezetlenül kimondhatjuk, hogy ebben a lágyságban csak a jó öreg Ritchie Blackmore áll közel Moodyhoz. A „Snakecharmer” ebből a szempontból olyan, mint egy elveszett Whitesnake-album, a „Slide It In” után kellett volna megjelennie, de nem adatott meg neki, mert a Whitesnake paradicsomából kiűzött Micky Moodynak akkoriban mással kellett foglalkoznia, egészen mostanáig.
A Murray–Moody páros istenverte jól ismeri egymást. És még mindig remekül hallják egymást. A hatos egyes tagjai pályafutásuk során olyan koncerthelyszíneket láttak, ahol akár 100.0000 fős tömeg gyűlt össze. Ezek voltak a rockzene aranyévei a nyolcvanas években, és éppen ők építették őket. Stadionok, a világ legnagyobb fedett csarnokai. Számukra tehát minden rejtvény megfejtve, bújócskának és titoknak már régen vége. A rutin és a tapasztalat kivételes.
Az organikus, szinte olvasztótégelyszerű, azonnal ható hangsűrűséget egyfelől Wisefield és Moody gitárjátékának kivételes összekapcsolódása, valamint Wakeman Hammond-orgonájának ölelése építi, másfelől Neil Murray aktív, dinamikusan hangsúlyos basszusmenetei és Harry James pergődobjának ágyúdörejű csapásai. Mindez elemien, ősien, már-már hipnotikusan hat, a rocktankönyv mintájára, amelyet a felállás nagyja saját kezűleg írt meg. Nincs félrecsúszás a számok megszerkesztésében, és voltaképpen meglepetés sincs. Csak egyedülálló élmény, olyasfajta hazatérés, vissza a szülőbölcsőbe, egy hosszú, túl hosszú ideje nélkülözött zenei élmény újjáteremtésén át, vagy pontosabban fogalmazva: már leszoktunk a reményről, hogy valaha még találkozhatunk vele. A Snakecharmer-tagok kivételes kémiájának és a réges-rég rocklényegek újraalkotásában megmutatkozó szellemes rugalmasságnak legsikerültebb példája az A Little Rock And Roll, ahol a hallgató hatperces rockbiblia-kinyilatkoztatást kap. Hangulatváltásokkal teli szám, a vezérmotívumok kivételesen gördülékeny összefűzésével, igazi miniatűr epikus szvit, amely a deltablues feketeségének és a neoklasszicista megközelítésnek a vékony határvonalán egyensúlyozik, a dallamosság szféráját keresve.
Mindez jóval nehezebben hatna ilyen meggyőzően, ha nem Chris Ousey állna a mikrofonnál. Olyan énekes, akinek a Heartlanddel hosszú pályafutása alatt sosem adatott meg, hogy áttörjön a rockszíntéren, mert a zenekar mindig az sokkal sikeresebb brit AOR-nagyágyú, az FM árnyékában maradt. Ousey olyan énekes, akiben van egy kis Coverdale, egy kis Hughes, és ha a hozzá hasonlókat keressük, a brit rockszíntéren korántsem áll egyedül. Nyugodtan mellé állíthatjuk Keith Murrellt (Airrace), Lee Smallt (Shy, Surveillance) és Steve Overlandet (FM). Az ő segítségével a Snakecharmer hajszálnyira megközelíti az albumon a régi vágású Whitesnake-et, különösen a Turn Of The Screw című számban, a játékos To The Rescue nyitányában, valamint a Smoking Gunban és a lezárás előtti Nothing To Lose-ban. Hihetetlen. Hajszálnyira van a Whitesnake legjobb korszakát, a „1987 előtti” érát újrateremtő kiáltványtól. Ousey beszervezése a Snakecharmerbe ideális megoldás volt Moodynak és Murraynek. Szaftos hangot kerestek, olyat, amely ügyesen fordul a soulakrobatika felé, és közben az előadásával nemesíti a riffeket, bársonyos torokhangon. Jorn Landével Moody már kipróbálkozott hasonló zenei kísérletekben a múltban, ezért nem akarta ismételni önmagát, és nem akart a már hallott, már kipróbált csapdájába esni. Ousey tehát egyenesen a Snakecharmerre van szabva.
Wisefield gitáros társként ideális pótlása Bernie Marsdennek Moody mellett. Moody és Wisefield hihetetlenül kiegészítik egymást a szólópárbajokban, amelyeket gyakran az egyes szólókat összekötő közös átvezető részeken keresztül is váltogatnak, és így a drámai fejlődés csúcspontjaival csigázzák a hallgatót. Moody szólói olyan lágyak, hogy ezt a lágyságot olykor könnyen összetéveszted a lemezen felbukkanó, egyébként szokásos slide-gitáros betéteivel. A gitárjáték dinamitja egy pillanatra sem fogy el ezen az albumon.
A Stand Up olyan szerzemény, amelyben a banda egy pillanatra az AOR-dallamosság szférájába is bekacsint, amikor a régi iskolás Whitesnake-alaphoz hozzáadod a Foreigner, a The Sweet hetvenes évek második felében született fátylát, sőt a Bostont vagy az Airrace-t. Kifinomultan, a kivételes hangszerelés kékjében fürdőzve. Soha nem erőltetetten. Hatásosan, az összes szerkezet teljes egyensúlyban való egyesítésével. Teljes rockhatású album, amelyet csak a szakma legnagyobb mesterei képesek összehozni. Album, amely számról számra nő, és az utolsó négy dal drámai színházában éri el intenzív csúcspontját, és a hallgató csuklója szinte magától nyomja meg a CD-lejátszón az „ismétlés” gombot. A Guilty As Charged mennydörgő hangulatfokozása könnyedén kiváltja a hátgerincen végigfutó bizsergést. És ez nem az egyetlen ilyen pillanata a lemeznek, amikor feláll a szőr a hátadon. A „Snakecharmer” tehát még sokáig nem fog kikerülni a CD-lejátszódból, és a 2013-as év egyik korai esélyese, amely beleillik az év albuma cím szűk mezőnyébe! Se több, se kevesebb. Most már reméljük, hogy megerősítik a koncertturnét, és a Snakecharmer addig üti a vasat, amíg meleg, és belátható időn belül a lemeznek stúdióbeli utódját is megkapjuk.
Ez az album valójában semmi újat nem mond. De olyan hitelesen, őszintén és áthatóan szól, hogy teljesen sokkol azokkal az elemekkel, amelyekről azt hittük, hogy 2013-ban lehetetlen újraalkotni őket. Olyan elemekkel, amelyeket a mai zenei telítettségben a legnehezebb kiemelni. De a hard rock iskola alapítói bebizonyítják, hogy nem felejtették el, hogyan kell bánni ezekkel a dolgokkal. „Élesen kiöltözve” járnak abban a konfekcióban, amelyik a legjobban áll nekik, és amelyben alkotóként a legjobban érzik magukat. Itt otthon vannak, és ezt senki nem veheti el tőlük. A rockkinyilatkoztatás bibliai albuma. Tiszta albumötös a rockklasszikusok törzskönyvéből.
Felállás
Chris Ousey – ének
Micky Moody – gitár, „slide” gitár, vokál
Laurie Wisefield – gitár, vokál
Adam Wakeman – billentyűk, vokál
Neil Murray – basszusgitár
Harry James – dob, vokál
Producer
Snakecharmer
Számlista
1. My Angel
2. Accident Prone
3. To The Rescue
4. Falling Leaves
5. A Little Rock & Roll
6. Turn Of The Screw
7. Smoking Gun
8. Stand Up
9. Guilty As Charged
10. Nothing To Lose
11. Cover Me In You
