Előadó: Bon Jovi
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1986
A nyolcvanas évek közepén a New Jersey-i kauboj-ötös, a kiszámíthatóan Bon Jovi nevű banda többé-kevésbé (a részletes elemzést szívesen rátok hagyom) csinos arcaira a remekül fogadott debütalbum után lassan rátapadt a „még egy egyslágeres zenekar” kellemetlen bélyege, amikor „nasty” barátainkkal egyszer csak megtörténik a Slippery When Wet. Jonnak és társainak ezúttal nem csúszik meg a lába a síkos terepen, épp ellenkezőleg. A Slippery When Wet az új producer, Bruce Fairbairn szárnyain először mutatja meg Jon csapatának erősen összeszedett arcát, ami a későbbi években már-már közmondásos Bon Jovi-minőséggé vált. Hatalmas, pompázatos refrének, egy fokkal még nagyobbra lakkozott frizurák és egy rakás barátságosan dallamos balladácska: az átlagos Bon Jovi-rajongónak, aki a tolakodásmentes, a szívnek kedves dallamokhoz szokott, különleges kinyilatkoztatást jelent mindez, nagyjából olyat, mint amikor egy fiatal lány rájön, hogy az a kis öböl a köldöke alatt nem csak az erősen illatosított természetes nedvek mindennapi kiválasztására való. A Bon Jovi a Slippery-vel ezekből a problémákból is kinőtt, mint a mi zavarodott kislányunk, és ez már a lemez első meghallgatásánál lépten-nyomon tetten érhető.
A Bon Jovi nagy stílusban lép be pályafutása legsikeresebb korszakába: David felhúzott hammondjának bevezető zúgásával, amely a régi hagyományt és a fekete-fehér billentyűk játékának új iskoláját ötvözi, és amelyen át büszkén ugrik a reflektorfénybe a Let It Rock. Ez egy friss, kereskedelmi szempontból alaposan kipróbált kombináció: erősen megtörtsített basszusmenet, hatalmas kísérővokálok és Sambora szaggatott riffelése, amely ragyogó stílusban már csírájában hírül adja egy új „hair metal” ág születését. És „hair metal” is ez! A büszke, szigorúan ritmikus parádé jókedvét bizonyos mértékig megszakítja a szerkezetében hasonló, szövegében viszont egészen más You Give Love A Bad Name, a nyolcvanas évek egyik legnagyobb hard rock himnusza, ahol a hammond durva hangzása barátságosan átadja a helyét a modernebb szintetizátoros fogásoknak. A „jovik” ezekkel, a tartalmat tekintve legalábbis könnyedén becsomagolt sorok közben, végleg felfedik Jon és Richie konyhájának minden élét. Ez döbbenetesen jól működik, főleg Jon karizmatikus hangjának energikus pozicionálása, amely nagy vonalakban a hagyományosan magabiztos amerikai macsizmus képét rajzolja meg, és bizonyos (liberálisan értelmezett) feltételekkel az átlagos európai rockerlélek számára is elfogadható. Főleg a Livin’ On A Prayer, ez az optimista, vagy ha úgy tetszik, az „american way” szellemében fogant, szinte mesés beszámoló, amelynek jellegzetes Sambora-gitárbevezetőjét manapság már szinte mindenki ismeri, a teljes Bon Jovi-karrier sajátos művészi csúcspontja (beleértve az úr „egyedi” hollywoodi kalandjait is). A dallamos dal az ihletett refrénnek köszönhetően még ennyi idő után is – nehéz elhinni, de pontosan huszonegy év telt el – mosolyt csal az idő által alaposan megrágott arcotokra. A jó ízlést a fülekben a meglehetősen átlagos Social Disease sem tudja elrontani. A banális intró, amelyet valószínűleg Jon eltúlzottan hangsúlyozott nemi tevékenységeinek közvetlen bemutatásának szántak, a legkevésbé sem hat lenyűgözően. Mindegy, a dolgokat gyorsan a helyükre teszi a Wanted Dead Or Alive, Jon kauboj-lényének és Sambora kivételes gitárjátékának, abban az időben mindig győztes kombinációjának újabb diadala. Különösen lenyűgöző a gitáros hangjának ereje, amely mindenki örömére több helyen büszkén kikukucskál Jon mindig domináns előadása alól.
Hogy egy Bon Jovi kaliberű zenekarnak a listavezető helyek sikeres meghódításához elengedhetetlenül szüksége van valami különösen megható balladácskára, azt a fiúknak valószínűleg épp Bruce Fairbairn magyarázta el, akinek köszönhető, hogy a csapat merészen kormányozta viharos útját a rockmennyország felé. A Without Love és főleg a lenyűgöző Never Say Goodbye a power ballada formulájának részletes elemzéséről és végső elsajátításáról tanúskodik, ahol Jon Bon Jovi, az átlagos iskoláslányok által az elérhetetlen mének eszményképévé emelt figura mellett, végre a boldogtalanul szerelmes kivetett szerepében is ünnepelhető. Igazi anyag a könnyekre szomjazó amerikai közönségnek, amely a Slippery When Wet-et megjelenése után azonnal a magáénak érezte, és ezzel széles körben megnyitotta a hírnév kapuit a javíthatatlan New Jersey-i kauboj-társaság előtt, amelyet a fiúk kétségkívül kiérdemeltek.
Felállás
Jon Bon Jovi: ének
Richie Sambora: gitár, háttérvokál
Alec John Such: basszusgitár
David Bryan: billentyűs hangszerek
Tico Torres: dob
Producer
Bruce Fairbairn
Dalok listája
1.Let It Rock
2.You Give Love A Bad Name
3.Livin’ On A Prayer
4.Social Disease
5.Wanted Dead Or Alive
6.Raise Your Hands
7.Without Love
8.I’d Die For You
9.Never Say Goodbye
10.Wild In The Street
Az album hossza: 43.42
